Mikor visszatérő testi erőm már megengedi, egyik első „kirándulásom” házunk kertjébe visz, amely már tavaszi ruhában pompázik. Félig tolószékben, félig mankón eljutok a kert közepén fekvő tóig. A kísérő nővér mintegy véletlenül fölvesz egy követ, és a nyugodt vízbe hajítja. Mindannyian gyakran láttuk már, mi következik ilyenkor: a kő belecsapódik a vízbe, hullámgyűrű keletkezik, s mindig szélesebb körre terjed. Követem a köröket: az egész tó mozgásba jön, mígnem az első, bár már igen gyenge, de mégis világosan fölismerhető hullámok a nád és sás között a partnak ütődnek. Nem egy-egy ilyen kődobás-e a mi életünk és minden egyes jó cselekedete az egész embercsalád tágas tengerébe? Nem ver-e az is hullámokat, amelyek minden körülöttünk levő embert érintenek, a legközelebbieket erősebben, a távolabb élőket kevésbé? – Semmi sem vész el, ami jót ember – akár magányos vagy szenvedő ember – tesz, ami szenvedést vállal, átvirrasztott éjszakákon elvisel, ami örömöt és hálát kisugároz. Mindez megmarad, jó helyen marad. Átvivődik mindenkire. Minden ember felfrissül, megindul, új mozgásba kerül tőle. És ha akarja, mindenki maga is sok ilyen hullámmozgás elindítója lehet.
Mi ennek a talánynak a titka? Mindannyiunkat Isten hívott életre és ültetett az élet közös asztalához. Nem lehet hát az egyiknek mindegy, mi történik a másikkal. Valamennyien közös csónakban ülünk, és ugyanazon a folyón utazunk. Isten tehát teremtése rendjének alapján azt akarja, hogy egymásra legyünk utalva. De itt van még Krisztus tette is, aki mint embereket és keresztényeket újból egymáshoz vezetett és egyesített bennünket. A tó partján, ahol a hullámok gazdagon jelképes értelmű játékát bámuljuk, hatalmas gesztenyefák állnak. Mankómmal leverek egy ágacskát a törzsről. A földre hull. Egy héten belül el fog száradni. El tudom képzelni, hogy Jézus tanítványaival egy szőlőtő előtt állt, és talán ugyanígy csinált, hogy megértesse velük Isten felvirradó országának egyik legcsodálatosabb titkát: a vele való tényleges kapcsolatot, mint a lelki hatékonyság és termékenység alapját és forrását. „Én vagyok a szőlőtő, s Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam, azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok. Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad, összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok” (Jn 15,1-7).
Így van hát! És mindig ugyanígy. Krisztusban mindent megtehetünk. Benne testvéri közelségben vagyunk minden emberhez, mindenekelőtt pedig azokhoz, akik velünk együtt Krisztusnak, a törzsnek ágacskái. Nélküle, tőle különválva semmi maradandót, az örökkévalóság számára értékeset nem tudunk képviselni egymásnak. A körülvevő természet tele van szellemi valóságok jelképeivel. Életünk hullámgyűrűi azért érnek olyan messzire, mivel Krisztusban vagyunk. Mert ugyanaz a Krisztus lakik minden más emberben és keresztényben is. És ugyancsak ezért nem teszünk hiába semmit: minden tettünk letétbe kerül és megmarad. Még ami az én szememben balsikernek látszik is, az ő kezében ütőkártya és győzelem.
Így hát szívesen megyek vissza, és fekszem ágyba megint. Vidámabban nyomom az ágyat, és további „tétlenségemet” könnyebben viselem, mint idáig. A tó és a gesztenyefák intelemmé válnak, mindig újból felszítják bennem a „tétlen” fekvés fölfedezett értelmének örömét. Valahol valaki „egy követ hajít a vízbe”: egy jótettet, egy imát, egy súlyos áldozatot, – és hullámai elérnek hozzám, mert Krisztusban egy vagyok azzal, aki „bedobta”, és ugyanabból a kegyelemből élek. És ha még saját életem is ilyen „kőhajítás” Krisztus kezéből, amely hullámaival elér más embereket, megérint és „mozgásba hoz” másokat? – Hinni akarom. És azért továbbra is nyugton akarok lenni! A lényeg az, hogy őbenne maradjak. Akkor bizonyos a termés!
Forrás: Anton Gots - Igen, Uram!
Leave a Comment