Igaz, elhagytalak egy röpke pillanatra, de most nagy irgalommal visszafogadlak. (Iz 54,7)
Furcsának tűnhet az a kijelentés, hogy Isten elhagyott minket egy röpke pillanatra. Eszünkbe juthat az ember tragédiájának közismert mondata: A gép forog, az alkotó pihen. Isten tényleg elhagyhat minket? Talán jobban járunk, ha ezt a mondatot némiképp újrafogalmazzuk: úgy vettem észre, hogy Isten elhagyott engem, mert bár kértem őt, mégsem segített. Valójában csak vak voltam észrevenni a Gondviselést egy-egy történés végkimenetelében, ami épp nem egyezett meg az én akaratommal. Azonban jó pár nap, hét vagy akár több hónap elteltével rám zúdul a felismerés ténye, hogy életemben éppen úgy kellett történnie annak az eseménynek, és Isten valójában soha nem hagyott el, hanem gondunkat viselte abban a helyzetben is. Ezért talán néha jobb is, ha nem keressük a dolgok miértjét, hanem nyitott szemmel és szívvel próbáljuk felfedezni a Gondviselő szándékát. Saját tapasztalatból állíthatom, hogy ezen szemléletmód elsajátítása nem megy egyik napról a másikra, kicsit gyakorolni kell.
Mondatunk azonban akkor nyerheti el a legreálisabb értelmét, ha felcseréljük a beszélőt a megszólítottal, mintha mi ejtenénk ki ezeket a szavakat, és így már egy sokkal hihetőbb, kevésbé furcsa és egyben bűnbánó mondat születhet meg, amit adventi várakozásunkban mi is kimondhatunk: igaz, elhagytalak, egy röpke pillanatra, de nagy irgalmadban bizakodva, kérlek, fogadj vissza.
Kováts Álmos Botond, II. évfolyam, Szatmárnémeti
