Történelmük folyamán a keresztények megpróbálták ezt a tudatlan tudást elképzelhető formákba önteni, és kifejlesztették a „menny” képeit, melyek mindig messze elmaradnak attól, amit csak tagadóan, nemtudással ismerünk. A reménynek e formába öntési kísérletei évszázadokon át sok embert indítottak arra, hogy a hitből éljen, és ezért „hüparkhontáját”, élete materiális szubsztanciáját veszni hagyja. A Zsidóknak írt levél 11. fejezete mintegy a remélő emberek történetét és zarándokútját vázolja, amely Ábeltől a levél megírásának a jelenéig tart. Az újkorban egyre hevesebb kritika lobbant föl a remény ezen fajtája ellen: nem egyéb az, mint merő individualizmus, mely a világot ráhagyja a maga nyomorúságára, és egy magán-örök üdvösségbe menekül. Henri de Lubac „Catholicisme. Aspects sociaux du dogme” című alapvető művének előszavában összegyűjtött néhány jellemző megfogalmazást, melyek közül egyet szeretnék idézni: „Megtaláltam-e az örömet? Nem. […] Az én örömömet találtam meg. És ez valami félelmetesen más. […] Jézus öröme személyes lehet. Tartozhat egyedül egy emberhez, és az meg van mentve. Békességben van […], most és mindörökké, de ő egyedül. Ez a magány az örömben nem nyugtalanítja. Épp ellenkezőleg: ő a kiválasztott! Boldogságában rózsával a kezében lépdel át a csatákon.”
Ezzel szemben Lubac az egyházatyák teológiájának egészéből ki tudta mutatni, hogy az üdvösséget mindig közösségi valóságnak tekintették. Maga a Zsidóknak írt levél „városról” (vö. 11,10.16; 12,22; 13,14), tehát közösségi üdvösségről beszél. Ennek megfelelően az atyák a bűnt úgy fogták föl, mint az emberi nem egységének szétrombolását, mint szétforgácsolást és megoszlást. Bábel, a nyelvzavar és a szétválás helye a bűn lényegének a kifejezése. És így a „megváltás” az egység helyreállítása, melyben újra olyan egységre találunk, amely a hívők világméretű közösségében épül. Most nem tudunk minden szöveget elemezni, melyben a remény közösségi jellege fejeződik ki. Maradjunk csak Ágostonnak Probához intézett levelénél, melyben megkísérli kissé jobban körülírni ezt az ismeretlen ismerőst, melyet keresünk. Ennek jelölésére Ágoston kulcsszava először egyszerűen így hangzott: „boldog élet”. Most a 144. zsoltárt idézi: „Boldog az a nép, amelynek az Úr az Istene” (144[143],15). Majd így folytatja: „Így tehát ehhez a néphez tartozunk […] és Istennel örök életre juthatunk, ezért a törvény célja »a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és őszinte hitből fakadó szeretet« (1Tim 1,5).” Ez az igazi élet, amely felé valamilyen formában mindig törekszünk, egy „néppel” való együttléthez van kötve, és csak ebben a közösségben válhat valóra minden egyes ember számára. Ez föltételezi a saját énünk fogságából való kivonulást, mert csak ennek az egyetemes tágasságú alanynak a nyitottságában nyílik meg a szem az örömnek, magának a szeretetnek a forrására – Istenre.
A „boldog életnek” ez a közösségre irányuló szemlélete fölülmúlja a jelen világot, de éppen ezért feladata a világ formálása is – nagyon különböző formákban, a történeti összefüggés és lehetőségek szerint, melyeket az adott történelmi helyzet fölkínál vagy kizár. Ágoston korában, amikor új népek betörése fenyegette a világ meglévő rendjét, melyben megvalósult a jognak és az életnek valamiféle biztonsága, ennek az élet- és béke-közösségnek az igazi hordozó alapjait kellett megerősíteni, hogy a világ változásai közepette tovább lehessen élni. Kíséreljünk meg most egy inkább csak véletlenszerű, ám bizonyos szempontból példaértékű pillantást vetni a középkor egyik mozzanatára. A közgondolkodás a kolostorokat a világtól való menekülés („contemptus mundi”) és – az egyéni üdvösség keresése közben – a világért való felelősség előli visszavonulás helyeinek tekintette. Clairvaux-i Bernát, aki reform-rendjével fiatal férfiak seregét vezette kolostorokba, ezt egészen másként látta. Szerinte a szerzeteseknek az egész Egyházzal és így a világgal kapcsolatban van feladata. Sok képben mutatta be a szerzetesek felelősségét az Egyház egész szervezetéért, sőt az egész emberiségért; alkalmazva rájuk Pszeudo-Rufinus kijelentését: „Az emberi nem kevesekből él, mert ha ezek nem volnának, az egész világ tönkremenne…”A szemlélődőknek – contemplantes –, földművesekké – laborantes – kell válniuk, mondja ő. A munka nemessége, amelyet a kereszténység a zsidóságtól örökölt, már Ágoston és Benedek regulájában megjelent. Bernát ezt újra föleleveníti. A nemes ifjaknak, akik kolostoraiba sereglettek, hozzá kellett szokniuk a kétkezi munkához. Bernát ugyan kifejezetten mondja, hogy a paradicsomot a kolostor sem képes helyreállítani, mégis annak gyakorlati és lelki értelemben irtványnak kell lennie, amely előkészíti az új paradicsomot. Vad, erdős vidékek válnak termékennyé – éppen ott, ahol a gőg fáit kidöntik, a lélek vad bozótosát kiirtják, és előkészítik a termőtalajt, amelyen kenyér teremhet a test és a lélek számára. Nem látjuk-e éppen a jelen történelemben újra, hogy semmiféle pozitív világátalakítás nem bontakozhat ki ott, ahol a lelkek elvadulnak?
Forrás: XVI. Benedek pápa enciklikája a püspököknek,papoknak és diákonusoknak, az Istennek szentelt személyeknek és minden krisztushívőnek
