Tegyük föl újra a kérdést: Mit remélhetünk? És mit nem remélhetünk? Először azt kell megállapítunk, hogy az állandóan növekvő haladás csak anyagi téren lehetséges. Itt ugyanis az anyag struktúráinak növekedő ismerete és az ennek megfelelő újabb és újabb találmányok folyamatossá teszik a haladást a természeten való egyre nagyobb uralkodás felé. Az erkölcsi tudat és az erkölcsi döntés területén azonban ilyenfajta folyamatosság nincsen, azon egyszerű oknál fogva, hogy az ember szabadsága mindig új, és a döntéseit mindig újra meg kell hoznia. E döntéseket soha nem mások hozzák meg számunkra – különben már nem is volnánk szabadok. A szabadság föltételezi, hogy az alapvető döntésekben minden ember, minden nemzedék új kezdet. Kétségtelen, hogy az új nemzedékek építhetnek az előzők ismereteire és tapasztalataira, és meríthetnek az egész emberiség erkölcsi kincstárából. De meg is tagadhatják azt, hiszen nem rendelkezhetnek ugyanazzal az evidenciával, mint az anyagi találmányok. Az emberiség erkölcsi kincstára nem úgy van jelen, mint a készülékek, melyeket az ember használ, hanem a szabadsághoz intézett felhívásként és számára adott lehetőségként. Ez pedig azt jelenti:
a) Az emberi dolgok helyes állapotát, a jó világot nem lehet egyszerűen struktúrák által biztosítani, bármilyen jók legyenek is azok. Ezek a struktúrák nemcsak fontosak, hanem szükségesek is, de nem szabad hatályon kívül helyezniük az ember szabadságát, és ezt meg sem tehetik. A legjobb struktúrák is csak akkor működnek, ha egy közösségben elevenen élnek azok a meggyőződések, amelyek az embereket a társadalmi rendet helyeslő szabad beleegyezésre indíthatják. A szabadságnak meggyőződésre van szüksége; meggyőződés pedig nem születik magától, hanem közösségileg mindig újra meg kell teremteni.
b) Mivel az ember mindig szabad marad, s mert szabadsága mindig törékeny, ebben a világban soha nem jön létre a jónak véglegesen berendezett országa. Aki végleges és örökre megmaradó jobb világot ígér, hamis ígéretet tesz; figyelmen kívül hagyja az emberi szabadságot. A szabadságot mindig újra meg kell nyerni a jó számára. A szabad beleegyezés a jóba soha nem magától áll elő. Ha volnának olyan struktúrák, amelyek visszavonhatatlanul létrehoznának egy meghatározott – jó – világrendet, kiiktatnák az ember szabadságát, s így végső soron már nem is volnának jó struktúrák.
25. Mindez azt jelenti, hogy az emberi dolgok helyes rendjéért folytatott küzdelem minden nemzedék feladata, amelyet soha nem lehet véglegesen megoldani. Természetesen a szabadság és a jóság meggyőző rendjének megszilárdításához minden nemzedéknek hozzá kell tennie a magáét, amit a következő nemzedék útmutatónak tekinthet az emberi szabadság helyes használatához, és ami az emberi korlátok között bizonyos biztosítékot ad a jövő számára. Másként szólva: a jó struktúrák segítenek, de önmagukban nem elegendők. Az embert soha nem lehet csak kívülről megváltani. Francis Bacon és követői tévedtek, amikor azt hitték, hogy az embert a tudománnyal meg fogják váltani. Ez az elvárás túl nagy volt a tudomány irányában; ez a remény hazug. A tudomány sokat segíthet a világ és az emberiség emberibbé tételében, de az embert is és a világot is tönkreteheti, ha nem rajta kívülálló erők tartják kordában. Megfordítva, azt is észre kell vennünk, hogy az újkori kereszténység, látva a tudomány eredményeit a világ alakításának fejlődésében, nagyrészt csak az egyénre és annak üdvösségére koncentrált. Ezzel szűkebbre vonta reményének körét, és nem eléggé ismerte fel feladatának nagyságát, bármily nagyszerűt alkotott is az ember nevelésében, valamint a gyengékről és szenvedőkről való gondoskodásban.
26. Nem a tudomány váltja meg az embert. Az embert csak a szeretet váltja meg. Ez először a tisztán evilági területen érvényes. Ha valaki megtapasztalja életében a nagy szeretetet, ez a „megváltás” pillanata, amely új értelmet ad az életének. De hamarosan azt is fölismeri, hogy a neki ajándékozott szeretet önmagában nem oldja meg életének problémáját. Ez a szeretet veszélyeztetett. A halál szétzúzhatja. Az embernek szüksége van a feltétel nélküli szeretetre. Szüksége van arra a bizonyosságra, melynek alapján elmondhatja: „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,38–39). Ha ez a feltétel nélküli szeretet a feltétlen bizonyosságával adva van, akkor – és csak akkor – az ember „meg van váltva”; bármi is történjék vele ezután. Erről van szó, amikor ezt mondjuk: Jézus Krisztus „megváltott” minket. Általa megbizonyosodtunk Istenről – egy olyan Istenről, aki nem a világ távoli „első oka”, hiszen az ő egyszülött Fia emberré lett, és mindenki elmondhatja róla: „Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem, és odaadta értem önmagát” (Gal 2,20).
27. Ebben az értelemben igaz, hogy aki nem ismeri Istent, lehet, hogy sokféle reménye van, de végső soron remény nélkül, a nagy, az egész életet hordozó remény nélkül él (vö. Ef 2,12). Az embernek igazi, nagy és minden törésen átvezető reménye csak Isten lehet – az az Isten, aki „mindvégig”, a „beteljesedésig” (vö. Jn 13,1; 19,30) szeretett és szeret. Akit megérint a szeretet, az kezdi sejteni, mit jelent igazában: „élet”. Kezdi sejteni, mit jelent a remény szava, mellyel a keresztelés szertartásában találkozunk: a hittől az „örök életet” várom – az igazi életet, mely teljes és biztonságos, és a maga teljességében egyszerűen élet. Jézus, aki azt mondta magáról, hogy azért jött, hogy nekünk életünk legyen és teljes, túláradó életünk legyen (vö. Jn 10,10), azt is tudtunkra adta, mit jelent az „élet”: „Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Az embernek a szó igazi értelmében nincs élete önmagában és csak önmagából: az élet kapcsolat. És az élet a maga teljességében kapcsolat azzal, aki az élet forrása. Ha mi kapcsolatban vagyunk azzal, aki nem hal meg, aki maga az élet és maga a szeretet, akkor vagyunk az életben. Akkor „élünk”.
28. De most következik a kérdés: nem az üdv-individualizmushoz érkeztünk meg újra? A csak nekem szóló reményhez, mely éppen ezért nem lehet igazi remény, mert megfeledkezik a többiekről és elhanyagolja őket? Nem. Az Istennel való kapcsolat a Jézussal való közösségen keresztül él – egyedül és a saját erőnkkel nem érjük el. A Jézussal való kapcsolat pedig kapcsolat azzal, aki mindnyájunkért odaadta magát (vö. 1Tim 2,6). A Jézus Krisztussal való közösség bevon bennünket az ő „mindenkiért” valóságába, ezt teszi a mi létmódunkká. Elkötelez bennünket mások iránt, de csak a vele való egységben válik lehetővé valóban másokért, az egészért élnünk. Szeretném ehhez idézni a nagy görög egyháztanítót, Hitvalló Maximoszt (†662), aki először megköveteli, hogy semmit elébe ne helyezzünk Isten ismeretének és szeretetének, de mindjárt egészen gyakorlati módon ezt mondja: „Aki szereti Istent, nem tarthatja meg magának a pénzt. »Isteni« módon szétosztja […] ugyanazon a módon az igazságosság mértéke szerint.”[19] Az Isten iránti szeretetből következik az Isten mások iránti igazságosságában és jóságában való részesedés; Isten szeretete megköveteli a vagyontól és az anyagiaktól való belső szabadságot: Isten szeretete a mások iránti felelősségben mutatkozik meg.[20] Az istenszeretet és az emberek iránti felelősség ugyanezen összefüggését láthatjuk megindító módon Szent Ágoston életében. Miután megtért a keresztény hitre, hasonló gondolkodású barátaival egészen Isten szavának és az örökkévaló dolgoknak szentelt életet akart élni. A szemlélődő életnek a nagy görög filozófia által megfogalmazott eszményét akarta keresztény tartalommal megvalósítani, így akarta a „jobbik részt” választani (vö. Lk 10,42). De más történt. Amikor egy alkalommal Hippó kikötővárosban vasárnapi szentmisén vett részt, a püspök kiemelte a sokaságból, és arra késztette, hogy engedje magát pappá szentelni a város szolgálatára. Vallomásaiban erre az órára visszatekintve írja: „Bűneimtől és szegénységem terhétől megrémülve a szívemben a magányba menekülésre gondoltam. De Te megakadályoztad ezt és megerősítettél igéddel: »Krisztus azért halt meg mindenkiért, hogy azok is, akik élnek, ne önmagukért éljenek, hanem azért, aki mindenkiért meghalt« (2Kor 5,15)”.[21] Krisztus mindenkiért meghalt. Érte élni azt jelenti: engedjük, hogy részesítsen a maga „másokért való” életében.
29. Ágoston számára ez egy teljesen új életet jelentett. Mindennapjait egy alkalommal így írta le: „Zavart keltőket rendre utasítani, kislelkűeket vigasztalni, gyengéket pártfogásba venni, ellenfelekkel szembeszállni, cselszövőktől óvakodni, tudatlanokat tanítani, hanyagokat serkenteni, erőszakosokat visszafogni, öntelteket helyretenni, kedvetleneket biztatni, vitatkozókat megbékíteni, szegényeken segíteni, elnyomottakat kiszabadítani, jókat dicsérni, rosszakat elviselni és (jaj!) mindenkit szeretni.”[22] „Az evangélium az, ami rémületet kelt bennem”[23] – azt az üdvös rémületet, amely megakadályozza, hogy csak magunkért éljünk és arra serkent, hogy közös reményünket továbbadjuk. Valójában Ágostonnál pontosan erről volt szó a Római Birodalom kritikus helyzetében, mely a római Afrikát is fenyegette, s Ágoston életének végére szét is rombolta: továbbadni a reményt – azt a reményt, melyet a hitből kapott és amely képessé tette őt arra, hogy befelé forduló vérmérsékletével szembeszállva a város építése mellett döntsön és minden erejével részt vegyen benne. A Vallomások ugyanazon fejezetében, melyben a „mindenkivel” való törődés döntő alapjáról volt szó, a következőt mondja: Krisztus „közbenjár értünk, különben kétségbeesnék. Sok és súlyos a gyöngeség, sok és súlyos, de erősebb a te gyógyszered. Azt gondolhatnánk, hogy a te Igéd távol van az emberrel való kapcsolattól, és kétségbeeshetnénk, ha a te Igéd meg nem testesül és közöttünk nem lakott volna.”[24] Reményéből fakadóan Ágoston odaadta magát az egyszerű emberekért és a városáért – lemondott szellemi nemességéről, és egyszerűen prédikált az egyszerű embereknek, s foglalkozott velük.
30. Foglaljuk össze, ami eddigi megfontolásainkban megmutatkozott. Az embernek sok kisebb-nagyobb reménye van napról napra – élete különböző szakaszainak megfelelő különféle remények. Néha úgy tűnik, hogy e remények egyike teljesen kitölti, s ezek után nincs szüksége további reményekre. Ifjúkorban ez lehet a nagy beteljesítő szerelem reménye; remény a hivatáson belül egy meghatározott állásra, a további élet során ilyen vagy olyan döntő sikerre. Ha ezek a remények beteljesednek, megmutatkozik, hogy ez nem minden. Megmutatkozik, hogy szükség van egy mindezek fölötti reményre. Hogy csak valami végtelen elégítheti ki az embert, ami mindig több, mint az, amit valaha is elérhet. Az újkor ebben az értelemben bontakoztatta ki az elérendő tökéletes világ reményét, mely a tudományos ismeret és a tudományosan megalapozott politika által megvalósíthatónak látszott. Ezáltal az Isten országára irányuló bibliai reményt fölcserélték az ember országára, a jobb világra vonatkozó reménnyel, melyről úgy vélték, hogy a valódi „Isten országa” lesz. Úgy tűnt, hogy ez az a nagy és valós remény, amelyre az embernek szüksége van. Ez a remény – egy pillanatra – minden emberi erőt mozgósítani tudott; úgy tűnt, hogy a nagy cél minden erőfeszítést megérdemel. Az idő múlásával azonban megmutatkozott, hogy ez a remény egyre távolodik. Az emberben először az vált tudatossá, hogy ez valószínűleg a távolabbi jövőben élő emberek reménye, de nem az enyém. És amennyire hozzátartozik a nagy reményhez a „mindenkiért”, mert én a többiek ellenére és nélkülük nem lehetek boldog, annyira igaz ennek a fordítottja is, egy olyan remény, ami engem nem érint, igazában nem is remény. És megmutatkozott, hogy az ilyen remény a szabadság ellen van, mert az emberi dolgok állapota minden nemzedékben újra csak ezeknek az embereknek a szabad döntésétől függ. Ha a társadalmi viszonyok és struktúrák megfosztanák őket a szabad döntéstől, a világ már nem volna jó, mert egy szabadság nélküli világ nem jó világ. Így jóllehet szükséges az állandó erőfeszítés a világ jobbításáért, ám a holnapi jobb világ nem lehet reményünk voltaképpeni és elégséges tárgya. És emellett újra meg újra fölvetődik a kérdés: Mikor „jobb” a világ? Mi teszi jóvá? Milyen mércével mérhető a jósága? És milyen utakon lehet ehhez a „jósághoz” eljutni?
31. Ismétlem: szükségünk van a kisebb vagy nagyobb reményekre, amelyek napról napra megtartanak az úton. De ezek nem elegendőek a nélkül a nagy remény nélkül, amelynek felül kell múlnia az összes többit. Ez a nagy remény csak Isten lehet, aki átöleli az univerzumot, s adni és ajándékozni tudja nekünk azt, amire mi önmagunkban nem vagyunk képesek. Épp a megajándékozottság tartozik hozzá a reményhez. Isten a remény alapja – nem akármilyen Isten, hanem az az Isten, akinek emberi arca van, és aki mindvégig szeretett minket: mindegyikünket és az emberiség egészét. Az ő országa nem egy soha el nem érkező jövő elképzelt másvilága; az ő országa ott van, ahol szeretik őt, s ahol az ő szeretete elér bennünket. Egyedül az ő szeretete adja nekünk a lehetőséget, hogy teljes józansággal napról napra kitartsunk e lényege szerint tökéletlen világban, anélkül, hogy elveszítenénk a remény lendületét. S ugyanakkor az ő szeretete a biztosíték arra, hogy létezik az, amit mi csak homályosan sejtünk, és mégis a szívünk mélyén várunk: az élet, mely „valóban” élet. Kíséreljük meg ezt egy újabb részben tovább konkretizálni azzal, hogy szemügyre vesszük a remény elsajátításának iskoláit és gyakorlótereit.
Forrás: XVI. Benedek pápa enciklikája a püspököknek,papoknak és diákonusoknak, az Istennek szentelt személyeknek és minden krisztushívőnek
