A cselekvés és a szenvedés mint a remény iskolája

Az embernek minden komoly és jó cselekedete megvalósuló remény. Először abban az értelemben, hogy a tetteinkkel próbáljuk megvalósítani kisebb-nagyobb reményeinket: megoldani ezt vagy azt a feladatot, mely életünk további útja számára fontos; erőfeszítésünkkel próbálunk hozzájárulni ahhoz, hogy a világ egy kicsit fényesebb és emberibb legyen, s hogy ajtók nyíljanak a jövő felé. De a saját életünk továbbviteléért és a nagy egész jövőjéért tett mindennapos erőfeszítéseink kifárasztanak vagy fanatizmusba csapnak át, ha nem világít meg annak a nagy reménynek a fénye, amelyet nem olthatnak ki sem a kis sikertelenségek, sem a történelem kudarcai. Ha nem tudunk többet remélni, mint ami éppen elérhető, vagy amit az uralkodó politikai és gazdasági hatalmak a remény tárgyaként elénk adnak, akkor az életünk hamarosan reménytelenné válik. Fontos tudni: még mindig remélhetek, akkor is, ha életem számára vagy az én történelmi órám számára látszólag már semmi nem várható. Csak a reménynek az a nagy bizonyossága tud bátorságot adni a tevékenységhez és a továbbmenetelhez, hogy saját életem kudarcai és a történelem egésze a szeretet sérthetetlen hatalmába van elrejtve, és belőle fakadóan mindennek értelme és jelentése van.

Kétségtelen, mi magunk Isten országát nem tudjuk „fölépíteni” – amit mi építünk, az csak emberi ország marad az emberi természet összes korlátjával. Isten országa ajándék, s éppen ezért nagy és szép, és válasz a reményre. És mi, emberek – hogy a klasszikus szóhasználattal éljünk – a mennyet nem tudjuk megszolgálni a saját tetteinkkel. Az mindig több, mint amit megérdemlünk, ahhoz hasonlóan, hogy amikor valakit szeretnek, az nem érdem, hanem ajándék. De ha tudjuk is, hogy tetteink a menny értékéhez föl nem érnek, az is igaz, hogy a cselekedeteink nem közömbösek Isten előtt, ezért nem közömbösek a történelem folyása szempontjából sem. Képesek vagyunk megnyílni a közeledő Isten előtt, és a világot is nyitottá tudjuk tenni az igazság, a szeretet, a jó számára. Ez az, amit a szentek tettek, akik mint „Isten munkatársai” hozzájárultak a világ üdvösségéhez (vö. 1Kor 3,9; 1Tessz 3,2). Meg tudjuk szabadítani az életet és a világot azoktól a mérgektől és szennyeződésektől, amelyek tönkretehetik a jelent és a jövőt. Szabaddá tudjuk tenni és tisztán tudjuk tartani a teremtés forrásait, s ezáltal a létünket megelőző és ajándékba kapott teremtéssel belső igényeinek és rendeltetésének megfelelően helyesen tudunk bánni. Ennek akkor is megmarad az értelme, ha kívülről nézve sikertelenek maradunk vagy tehetetlennek látszunk az ellenséges hatalmak túlerejével szemben. Így a tevékenységünkből egyrészt remény fakad önmagunk és mások számára; másrészt az Isten ígéreteibe vetett nagy remény az, amely bátorságot és irányt ad cselekvésünknek jó és rossz órákban egyaránt.

Az emberi élethez a szenvedés éppúgy hozzátartozik, mint a tevékenység. Ez egyrészt végességünkből fakad, másrészt a bűnök tömegéből, amely a történelem folyamán fölhalmozódott és napjainkban is föltartóztathatatlanul növekszik. Természetesen mindent meg kell tenni a szenvedés csökkentése érdekében: meg kell akadályozni az ártatlanok szenvedését; a fájdalmat csillapítani kell; segíteni kell a lelki szenvedések legyőzését. Mindez az igazságosságnak éppúgy kötelessége, mint a szeretetnek, melyek a keresztény élet és minden igazán emberi élet alapvető követelményeihez tartoznak. A fizikai szenvedés elleni küzdelemben nagy eredményeket értünk el; az ártatlanok szenvedése és a lelki szenvedések azonban az utóbbi évtizedekben inkább növekedtek. Igen, mindent meg kell tennünk, hogy legyőzzük a szenvedést, de teljesen nem tudjuk kiiktatni a világból – egyszerűen amiatt, hogy végességünket nem tudjuk megszüntetni, s mert senki sincs abban a helyzetben, hogy a gonosz, a bűn hatalmát kitörölje a világból, amely – amint látjuk – állandó szenvedések forrása. Ezt csak Isten tehetné meg: az az Isten, aki belép a történelembe, emberré lesz és szenved. Mi tudjuk, hogy ez az Isten létezik, s ezért a világban jelen van az a hatalom, amely „elveszi a világ bűnét” (Jn 1,29). A hittel együtt, hogy ez a hatalom van, megjelent a történelemben a világ meggyógyításának a reménye is. De ez még csak remény és nem beteljesedés; remény, amely megadja a bátorságot, hogy a jó oldalára álljunk akkor is, ha a dolog reménytelennek látszik, tudván, hogy a történelem külszínen mutatkozó menetében a bűn hatalma a jövőben is félelmetesen jelen lesz.

De térjünk csak vissza témánkhoz. Megkísérelhetjük korlátozni a szenvedést, harcolhatunk ellene, de nem tudjuk eltüntetni a világból. Éppen ott torkollik ürességbe az emberek élete, ahol a szenvedés elkerülése érdekében igyekeznek magukat megkímélni mindattól, ami szenvedést okozhat, ahol ki akarnak bújni az igazság, a szeretet és a jóság szolgálata által megkívánt, minden fáradság és fájdalom elviselése alól. Ez az élet fájdalommentes talán, de egyre inkább eltölti az értelmetlenség és az elveszettség tompa érzése. Nem a szenvedés kiiktatása, nem a szenvedés előli menekülés üdvözíti az embert, hanem a képesség, hogy a szenvedést elfogadja, benne érlelődjön, és értelmet találjon benne a Krisztussal való egyesülés révén, aki végtelen szeretettel szenvedett. Ezzel összefüggésben szeretnék idézni néhány mondatot a vietnami vértanú, Le-Bao-Thin Pál (†1857) leveléből, amelyből láthatóvá válik a szenvedés ezen átalakulása a hitből fakadó remény ereje által. „Én, Pál, aki fogoly vagyok Krisztus nevéért, szeretnék beszámolni nektek a szorongattatásról, amelyben nap mint nap elmerülök, hogy lángra lobbantson benneteket az isteni szeretet, és velem együtt mondjatok dicséretet Istennek: Az ő irgalmassága örökkévaló (vö. Zsolt 136[135])! Ez a börtön valóban a pokolnak a képe. A kegyetlen kínzásnak minden fajtájához, mint bilincsek, vasláncok és kötelek, társul szegődik a gyűlölet, bosszú, gyalázkodások, obszcén szavak, hamis vádak, titkolózások, hamis eskük, hazugságok, s végül a félelem és a szomorúság. Isten, aki a három ifjút kiszabadította a tüzes kemencéből, mindig mellettem van. Engem is kiszabadított ebből a nyomorúságból és édességgé változtatta azt: Az ő irgalmassága örökkévaló! E gyötrelmek közepette, melyek általában meghajlítják és megtörik a többieket, én magam, hála Istennek, örömmel és derűvel vagyok tele, hiszen nem vagyok egyedül, mert Krisztus velem van. […] Hogyan is lehet elviselni ezt a szörnyű színjátékot, amelyben minden nap látnom kell az uralkodókat, a mandarinokat és szolganépüket, akik gyalázzák a te szent nevedet, Uram, aki a kerubok és a szeráfok fölött trónolsz (vö. Zsolt 80[79],2)? Íme, keresztedet a pogányok lábbal tiporják. Hol van a te dicsőséged? Amikor ezeket látom, szerelmed tüzében még inkább kívánom, hogy tépjenek darabokra, hogy szereteted tanújaként meghaljak. Uram, mutasd meg nekem a te hatalmadat! Jöjj segítségemre és ments meg, hogy gyöngeségemben a te erőd minden nép előtt megnyilvánuljon és megdicsőüljön. […] Kedves testvérek, amikor ezeket halljátok, örüljetek és szüntelen hálaéneket énekeljetek Istennek, minden jó forrásának és velem együtt áldjátok őt: Az ő irgalmassága örökkévaló! […] Mindezeket azért írom nektek, hogy a ti hitetek és az én hitem egyesüljön. A dühöngő vihar közepette horgonyomat Isten trónjáig bocsátom: az élő reményt, amely a szívemben van…”[28] Ez a levél a „pokolból” jött. Benne láthatóvá válik egy koncentrációs tábor minden szörnyűsége, ahol a zsarnoki kínzáshoz hozzájárul, hogy az áldozatokban is elszabadul a gonoszság, és a kínzók kezében újabb kínzóeszközzé válik. Levél a „pokolból”, ugyanakkor igaz benne a zsoltáros szava: „Ha felszállnék az égig, ott vagy. Ha az alvilágban tanyáznék, ott is jelen vagy. […] Ha azt mondanám: Borítson el a sötétség […], neked maga a sötétség sem homályos, s az éj világos neked, mint a nappal” (Zsolt 139[138],8–12; vö. Zsolt 23[22],4). Krisztus alászállt a „poklokra”, ezért ott van azokkal, akiket oda taszítottak, velük van és a sötétséget fényességgé változtatja. A kínzás és a szenvedés félelmetes és olykor elviselhetetlen. De a remény csillaga fölkelt – a szív horgonya egészen Isten trónusáig ér. Nem a rossz győz az emberben, hanem a világosság: a szenvedés – mely ugyan szenvedés marad – mindezek ellenére dicsőítő énekké válik.

Az emberiességet lényegében a szenvedéshez és a szenvedő emberhez való viszonnyal mérjük. Ez érvényes az egyes személyekre és a társadalomra egyaránt. Kegyetlen és embertelen az a társadalom, amely nem tudja elfogadni a szenvedőket, és együtt-szenvedéssel nem képes segíteni őket a szenvedés belső megosztásában és hordozásában. A társadalom azonban nem tudja elfogadni a szenvedőket és nem képes hordozni őket szenvedésükben, ha az egyes tagjai erre képtelenek. Ám az egyes ember sem tudja elfogadni mások szenvedését, ha ő maga nem képes megtalálni a szenvedés értelmét, a tisztulás és érlelődés útját, a remény útját. Mert elfogadni egy másik embert, aki szenved, azt jelenti, hogy magamévá teszem az ő szenvedését, az övé az én szenvedésem lesz. De éppen azáltal, hogy a szenvedés megosztottá válik, hogy egy másik ember is jelen van benne, a szeretet fénye behatol a szenvedésbe. A latin con-solatio, „vigasztalás” szó szépen fejezi ezt ki, mert az együttlétet emeli ki a magányban, mely ezután már nem is magány. A jóért, az igazságért és az igazságosságért vállalt szenvedés képessége azonban szintén szerves alkotóeleme az emberiesség mértékének, mert ha végső soron a saját jólétem, a sérthetetlenségem fontosabb, mint az igazság és az igazságosság, akkor az erősebb uralma érvényesül; akkor az erőszak és a hazugság uralkodik. Az igazságnak és az igazságosságnak saját kényelmem és fizikai sérthetetlenségem fölött kell állnia, különben az életemből hazugság lesz. És végül a szeretetre mondott igen is szenvedés forrása lesz, hiszen a szeretet mindig lemondásokat követel, amennyiben hagyom, hogy korlátozzanak és megsebezzenek; a szeretet nem maradhat meg önmagam föladása nélkül, bármilyen fájdalmas is; különben tiszta önzéssé válik, s többé már nem lehet szó szeretetről.

A másik emberrel együtt szenvedni, másokért szenvedni; szenvedni az igazságért és az igazságosságért; szenvedni szeretetből, s azért, hogy igazán szerető ember lehessek – ezek az emberiesség alapvető elemei, melyeknek eltüntetése magát az embert semmisítené meg. De ismét csak fölvetődik a kérdés: Képesek vagyunk mi erre? Elég fontos a másik ember ahhoz, hogy miatta én magam szenvedő emberré váljak? Elég fontos számomra az igazság, hogy érdemes legyen érte szenvednem? És van olyan nagy a szeretet ígérete, hogy igazolja önmagam elajándékozását? A keresztény hitnek éppen ez a többlete az emberiség történetében, hogy az emberben új módon és új mélységben szabadította föl ezt az emberiesség szempontjából döntő szenvedőképességet. Megmutatta, hogy az igazság, az igazságosság és a szeretet nem üres ideálok, hanem a legvalóságosabb valóságok. Mert megmutatta, hogy Isten, aki személyében az Igazság és a Szeretet, szenvedni akart értünk és velünk. Clairvaux-i Bernát nagyszerű szavakkal fejezte ki ezt: Impassibilis est Deus, sed non incompassibilis[29] – Isten nem tud szenvedni, de tud együttszenvedni. Az embernek Isten szemében oly nagy értéke van, hogy ő maga emberré lett, hogy együtt szenvedhessen az emberrel, nagyon valóságos módon, testben és vérben, ahogy ezt Jézus szenvedéstörténete mutatja. Azóta minden emberi szenvedésben jelen van Valaki, aki együtt szenved, együtt viseli a szenvedést a szenvedő emberrel; azóta minden szenvedésben jelen van a con-solatio, Isten együttszenvedő szeretetének vigasztalása, s ezáltal fölkelt a remény csillaga. Kétségtelen, hogy szenvedéseinkben és próbatételeinkben mindig szükségünk van a kisebb-nagyobb reményeinkre is – egy baráti látogatásnak, testi és lelki sebeink gyógyításának, egy krízis szerencsés kimenetelének a reményére stb. A jelentéktelen próbatételekben elegendőek az ilyen típusú remények. De az igazán komoly próbatételekben, melyekben végleg döntenem kell, hogy az igazságot részesítem-e előnyben a jólétemmel, karrieremmel, vagyonommal szemben, az igazi, nagy remény bizonyosságára van szükség, amelyről beszéltünk. Ezért is van szükségünk a tanúkra, a vértanúkra, akik egészen odaadták magukat, hogy tőlük tanuljuk meg az igazi reményt – napról napra. A mindennapok apró döntéseiben is, amikor a jót kényelmünk elé helyezzük – tudván, hogy igazán így éljük az életet. Ismételjük csak meg: az igazságért való szenvedés képessége az emberiesség mértéke. De ez a szenvedőképesség a remény módjától és mértékétől függ, melyet magunkban hordozunk, és amelyre építünk. A szentek azért voltak képesek az emberlét nagy útján járni, ahogyan azon Krisztus előttünk járt, mert a nagy remény töltötte el őket.

A mondottakhoz még egy apróságot szeretnék hozzáfűzni, mely nem egészen jelentéktelen a mindennapok szempontjából. A jámborságnak egy ma talán kevésbé gyakorolt, de nemrég még nagyon elterjedt módja volt az a gondolat, hogy a mindennapok apró fáradságait, melyek állandóan ismétlődnek, s többé-kevésbé tűszúrásként érnek minket, „föl lehet ajánlani”, s ezáltal értelmet nyernek. Ebben a jámborsági formában bizonyosan voltak túlzások és helytelenségek, de föl kell tennünk a kérdést, hogy nincs-e benne valami lényeges és segítő mozzanat. Mit jelenthet ez: „fölajánlani”? Ezek az emberek meg voltak győződve arról, hogy kicsi vesződségeiket hozzáadhatják Krisztus nagy együttszenvedéséhez, úgy, hogy hozzájárulnak valamilyen formában az együttszenvedés kincstárához, melyre annyira szüksége van az emberiségnek. Így a mindennapok apró kellemetlenségei is értelmet nyerhettek, és hozzájárulhattak a jó és a szeretet ökonómiájához az emberiségben. Azt is megkérdezhetjük, hogy vajon ez a jámborsági gyakorlat nem lehetne-e számunkra ismét egy értelmes lehetőség.