Az egyik internetes oldalon olvastam az alábbi történetet: Idős néni totyogott be az orvosi rendelőbe, hétrét görnyedve, aprócska botjára támaszkodva. Orra csaknem a földet verte, annyira meg volt görbülve a háta. Néhány perc múlva azonban szemmel láthatóan kiegyenesedve, némileg fürgébben és vidámabban hagyta el a rendelőt. Az előtérben várakozók rácsodálkoztak a hirtelen változásra. Egy fiatalember nem is tudta magában tartani a kérdést: „Mondja, nénike! Miféle csodát művelt magával ez az orvos, hogy az imént még görnyedt háta ennyire kiegyenesedett?” A néni mosolyogva válaszolt: „Nincs ebben semmi csoda, fiam! Egyszerűen csak adott nekem egy jóval hosszabb botot, hogy ezentúl arra támaszkodjam.”
Így vagyunk a hétköznapi életünk forgatagában is: nem mindegy, hogy kik és milyen emberekre támaszkodunk. Nagyon sokszor előfordul, hogy a hitünk, a reményünk, szeretetünk, céljaink földhöz ragadtak. Lefelé hajlik a tekintetünk. Csak e földi életre koncentrálunk. A szabadságok, nyaralások ideje következik. Tekintsünk fel az égre. Adjunk hálát. Kérjük a Szűzanya közbenjárását, hogy olyan embereket küldjön mellénk, akik a kellő hosszúságú botot adják a kezünkbe. Akik tudnak imádságos lelkülettel tanúságot tenni a legnagyobb szeretetről. Használjuk hát mi is támaszunkként Krisztus tanítását és életpéldáját, hogy a ránk bízottak bennünk is biztos fogódzóra leljenek, s egyenes derékkal, az égre nézve haladjanak végső céljuk, a mennyei haza felé! Babits Mihály „Ketten az ég alatt” című versének utolsó szakaszával kívánok jó nyaralást, áldott szabadságolást:
Perceink mint homokszemek peregnek: megöl a homok, ha még süppedünk! Nyújtsuk segítségért kezünk az Istennek vagy az embereknek!
Karácson Tibor, műsorigazgató Fotó: pexels
Leave a Comment