Krisztusban Kedves Testvéreim!
Az egyik iskolában történt. A tanító néni az órán megkérdezte a gyerekeket: „Közületek ki bátor?” Sokan jelentkeztek és dicsekedtek: - Én nem félek a fogorvostól…, Én a sötétben sem félek…, Én már ezt és azt megtettem… - Majd egy másik kérdés hangzott el: „Közületek ki az, aki nem mindig bátor, sőt félni is szokott?” A gyerekek egymásra néztek, de nem mertek szólni. Majd egy kisfiú jelentkezett: „Én néha szoktam félni is” – mondta. Majd a tanító néni papírt osztott ki a gyerekek között és így szólt: „Először gondolkodjatok kicsit, majd írjátok le a papírra annak a gyereknek a nevét, aki itt, közöttetek a legbátrabb.” És a gyerekek nem a legügyesebb, vagy a legerősebb, ill. a legcsintalanabb gyerek nevét írták a papírra, hanem azét, aki bevallotta, hogy bizony szokott félni is. Valami hasonló dolog történt az apostolokkal is. Amíg Jézussal voltak, nem féltek. Jézus mindig oktatta, formálta, bátorította őket – halljuk az EV-ból: „Ne féljetek az emberektől… Amit én a sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban… Ne féljetek hát, ha a mennyei Atyának gondja van egyetlen verébre is, ti sokkal többet értek a verebektől. Mert szeret titeket az Isten.”
S amikor Jézust elfogták és keresztre feszítették, az apostolok bizony féltek. De jött a feltámadás és a pünkösd: hitük megszilárdult, erő, bátorság töltötte el őket – megértették küldetésüket: életüket adták Krisztus ügyéért.
Testvéreim!
Mi az evangéliumot húsvét fényében és pünkösd erejében látjuk. A Szentlélek megnyitja értelmünket, lángra lobbantja szívünket, hogy mit jelent Krisztus követőinek lenni. „Az igazság Lelke tanúságot tesz rólam”, mondja az Úr, „és ti is tanúságot tesztek rólam” – hallottuk az Alleluja-versben. Tanúságtételünk Krisztusba vetett hitünk megvallása: Isten országának terjesztése – hiszen Krisztusban jött közénk Isten országa. „Ha valaki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van” (Mt 10, 32) – mondja Krisztus, és egy másik helyen pedig hozzáteszi: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki titeket…” (Jn 15, 16)
Ez a választás az Atyaisten örök kiválasztásának jele, amire hittel kell válaszolnom. Ez az én legmélyebb történetem: Jézus valamiképp megszólított engem, s ez a megszólítás annak a jele, hogy Isten, az örök Atya öröktől fogva kiválasztott, mert szeret. Mert Isten a határtalan, végtelen szeretetében választott engem, csak azt én elfogadtam. Ezzel az elfogadásommal döntöttem Isten mellett.
Igaz, vannak keresztény testvéreim, akiket szintén a nagy szeretetében kiválasztott az Isten, hogy Fia képmását hordozzák magukon, de ezt nem teszik, sőt megtagadják őt. Az ilyeneket – az evangélium szavai szerint – Krisztus is megtagadja a mennyei Atya előtt. El kell mondani, hogy számos keresztény testvérünkről, hogy meg vannak keresztelve, de amikor a kereszténység megélésére kerül sor, mintha nem hinnének abban, hogy ma is lehet krisztusi módon élni.
Többen keresik fel a papot azzal, hogy szeretnének templomba járni, de nem érnek rá gyermekeiket keresztény módon nevelni. De ellenhatásként ott az iskola, a szórakozóhelyek, ilyen-olyan sporttevékenység és a többi… A fiatalok elmondják, hogy szép dolog a házasság, de a fiatalok már a házasság előtt együtt élnek, s akkor tulajdonképpen minek összeházasodni… Végre és nyíltan ki kell mondani, hogy aki így beszél, az már döntött, de Krisztus ellen.
Testvéreim!
Minden szinten tudatosítanunk kell, ha valaki keresztény hívő, akkor a keresztény hit szerint is kell élnie. Hogy élő-e egy egyházközség, az nem a paptól függ, hanem – és nagymértékben – a hívek hitétől, azaz Krisztushoz való viszonyuktól: a hitélettől. Sajnos a mai világban már nem vehetjük adottnak a hitet úgy, mint az régen volt. Ezért újraevangelizációra van szükség, ami nemcsak a papság feladata, hanem minden megkeresztelt emberé. A hívő keresztény azzal tehet legnagyobb szolgálatot embertársának – különösen napjainkban –, ha elvezeti őt Jézus Krisztushoz. Minden evangelizáció a személyes megtéréssel kezdődik, azzal, hogy személyes döntésünkkel elfogadjuk Jézus Krisztus hívását és válaszolunk rá.
Számos keresztény katolikus testvérünk a mai világban még katolikusnak vallja magát, esetleg valamilyen szinten gyakorolja is hitét, de életéből hiányzik a megtérés, a valódi elkötelezettség pillanata, Isten nagy szeretetének felismerése, az, ami minden megtérésnek és evangelizációnak az alapja. Ennek megértése és átélése azután hozzásegít ahhoz, hogy a hívő ember felismerje: meg is kell mutatni Krisztust az embereknek, meg kell őt vallanom szavakkal, tettekkel – tanúságtétellel. Ehhez pedig pünkösd lelkületére, a Szentlélek jelenlétére van szükség. Jézus megismertette velünk az Atyát, mindent elmondott nekünk, de egyben kér, hogy ne éljünk vele vissza: szeretet az Isten. Ez a tudás teljessége, a Jézus Krisztussal való élet legerősebb köteléke, ami szabad emberré tesz minket (a szabadságban nincs félelem), de egyben elkötelezettekké is. Ezentúl más feladatunk nincs, mint ebben az isteni életben – szeretetben – elmerülni és másokat is idevezetni.
Testvéreim!
A filmek gyakori témája a félelem. Sokszor a címükben is szerepel: „A félelem bére", „Túl a félelmen", „,Rettegés az éjszakában", „A félelem megeszi a lelket". Nem emlegetnék annyit, ha nem lenne korunk egyik jellemző alapélménye. Még Jézus tanítványait is eltöltheti a félelem. Van-e lehetőség a félelemmentes életre? Erre a kérdésre keressük a választ az évközi 12. vasárnap evangéliumában.
Testvéreim!
Az apostoli egyház félelme Az őskeresztény gyülekezeten is úrrá lett a félelem. Három forrásból fakadt szorongásuk. Féltek a kudarctól. Úgy érezték, Jézus ügyének kilátástalan helyzete van a világban. Az apostolok a „sikerorientált" világban a szenvedő Messiást hirdették. Jézus keresztje a pogányok előtt oktalanság, a zsidóknak botrány volt. A gyűlölettel teli világban a szeretetet prédikálták. Az erkölcstelenség közepette a tisztaságot hirdették. Ráadásul teljesen eszköztelenül vágtak neki a hihetetlennek tűnő feladatnak: a világ meghódításának. Hát hogyne féltek volna a csúfos bukástól!
Féltek a nyomortól. Teljes súlyával megtapasztalták a létbizonytalanság érzését. Anyagi gondjaik voltak a vagyonközösség miatt. Amikor volt, ettek, amikor nem volt, éheztek. Nem gyűjtöttek földi kincseket, ezért gyakran megtapasztalták a nélkülözést. Ez az anyagi kiszolgáltatottság szorongással töltötte el a jeruzsálemi egyházat. Féltek az üldözéstől. A megkövezés, a lefejezés, a keresztre feszítés réme ott lebegett előttük. Csoda, ha félelemmel teltek el miatta?
De testvéreim ott van az evangélista bátorítása Máté ezt a keresztény közösséget akarta bátorítani. Visszaemlékezett Jézus szavaira, amelyekkel annak idején az Úr őket erősítette. A Mester mindhárom veszély ellen adott orvosságot. És most ezt Máté továbbadta a hívő közösségnek. Ne féljenek az eredménytelenségtől. „Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne kerülne, s olyan titok sincs, ami ki ne tudódnék. Amit sötétben mondok nektek, azt mondjátok el fényes nappal, és amit a fületekbe súgnak, azt hirdessétek a háztetőkről!"
Ezek a szavak az evangélium végső diadalát jelentik. Azt, hogy az igazságot nem lehet hosszú ideig elrejteni, elnyomni. Ne féljenek tehát – hirdeti Máté. Jézus ügye biztosan halad előre. Az evangélium pillanatnyilag titokban hangzik, sötétben hallatszik, de eljön az idő, amikor nyilvánvalóvá válik, háztetőkről fogják hirdetni. Tehát a jelenlegi parányi kezdet nem ok a csüggedésre. Nem szabad kétségbeesni, ha munkájuk eredményét még nem tapasztalják. Ahogy a felkelő Nap győz az éjszaka sötétsége fölött, úgy fog az evangélium fénye is egyszer fölragyogni. Ne aggódjanak megélhetésük miatt. Az Atya gondviselése őrködik a tanítványok fölött. Isten gondoskodik minden teremtményéről. Még a haszontalan verebek is élvezik gondviselő jóságát, mennyivel inkább szeretett munkatársai! S ez a Gondviselés nem egy személytelen törvénynek az érvényesülése, amely előre meghatározza az ember életét, hanem az élő Istennek, a mennyei Atyának a személyes szeretete. Az üldözéstől se féljenek. Nem tud az igazán nagy bajt okozni! Az igazi Életet az emberek nem tudják kioltani. Csak a földi egzisztenciát pusztíthatják el. Nincs az a hatalom, amely az igazi életet el tudná venni.
És hallhatjuk testvéreim, hogy van bátorítás a mai egyháznak Jézus bátorító szava a mai egyház félelmét is feloldja. Ne féljünk, ha pillanatnyilag az evangélium hirdetése csak személytől személyig terjed, ha a hitet csak kis közösség éli át. A mi feladatunk: adjuk tovább! Először családtagjainknak, azután képviseljük szomszédaink, munkatársaink körében. Nem az a döntő, hogy már most „háztetőkről" hirdessük, hanem hogy egyáltalán hirdessük! Az eredményt pedig bízzuk az Úrra! Ne aggodalmaskodjunk az anyagi nehézségek közepette sem. Jézus nem azt mondja, hogy ne gondoskodjunk magunkról, ne törődjünk családunk jólétével. Csak azt, hogy ne aggodalmaskodjunk. Ha mindent megtettünk, dolgoztunk, intézkedtünk, akkor merjük rábízni sorsunkat a Gondviselésre.
Az üldözéstől se féljünk. Persze régen könnyebb volt vértanúhalált vállalni. Ma vértanú életre van szükség. Mert mai ellenségeink stílust változtattak. Nem kínzással pusztítanak, hanem az eszmét akarják sárba tiporni, nevetségessé tenni. Valaki megszámolta, hogy a Szentírásban 365-ször fordul elő különböző formában ez a kifejezés: „Ne féljetek!", „Bátorság!", „Bízzatok!" Mintha csak azért lenne ennyi, hogy az év minden napjára jusson belőle. Hogy ne legyen egy nap se, amikor Jézus erősítő szava nem jut el hozzánk. Segíts, Urunk, hogy félelmünkön felülemelkedjünk, jelenléted bátorítást nyújtson, és másokban is feloldjuk a szorongás érzését. Az ifjúsági ének bátorít: „Ne félj, ne aggódj, / Ne sírj, ne bánkódj, / Ha tiéd Isten, / tiéd már minden".
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
Fotó:
