A napokban egy külföldi képeslap került a kezembe, egy gazdag országé, amiben ezt a képet láttam: egy szakadék szélén valami fa gyökerébe kapaszkodva, félig már lelógva kétségbeesetten néz lefelé egy ember. A szakadék mélyén ez olvasható: munkanélküliség, infláció, levegőszennyeződés és minden egyéb. - Ezen a tréfásnak szánt komoly és komor kép láttán arra gondoltam: ha annak az embernek nem volna mibe fogódznia, már régen lezuhant volna.
Igen, ez az igazi baja a ma emberének: nincs igazi fogódzó pontja!
A negyvenes években, amikor mint bölcsész tanulgattam Svájcban, Emil Brunner, Európa egyik legnevesebb antropológusának, teológusának előadásain még úgy hallottam - és nagyon komolyan vettük -, hogy az ember kétfelé gyökerezett lény: fölfelé Istenbe, és lefelé erre a földre. Nagyon világosan és egyértelműen kifejtette, hogy akármelyik gyökérről levágjuk magunkat, vagy levágnak - baj van. Ha valakinek kicsúszik a lába alól a talaj és csak a végső gyökérbe kapaszkodik, csak az örök életben reménykedik, abból még nem lesz se só, se fény, se kovász, hacsak nem szolgál kifelé is. Viszont fordítva is éppen olyan nagy a baj: ha a felső gyökérzetünkről szakadunk le, akkor szolgálhatjuk ugyan szakadatlanul embertársainkat - de előbb-utóbb utolér bennünket a csüggedtség, a reménytelenség érzése, és feltesszük a kérdést, ami után szinte még létezni is lehetetlen: minek ez az egész? Miért csináljuk, miért élünk?
Mi hová kapaszkodunk, amikor lefelé nézünk a mélységbe, milyen gyökérzetbe? Nekünk hívőknek van egy nagy titkunk: mi még tudjuk, ki előtt térdeljünk le, és amikor omlik a part, tudjuk, hogy Kibe kapaszkodunk. Erről a nagy titokról beszél a 84. zsoltár is, amely három boldogságmondást is elénk tár: "Boldog ember az, aki benned bízik" (13/b). A napokban kaptam egy levelet egy "mai" boldogtól: "Amiben reménykedtünk, az öröklakást, nem sikerült megszereznünk. Azt hittem, megőrülök, mert most azt sem tudjuk, mit csináljunk, összeházasodjunk, vagy ne." - Az illető másnap elment egy gyülekezetbe, és ott azt hallotta, hogy Isten neki nem öröklakást, hanem örök életet ígért. - Azt írja: "Végigsírtam az utat hazáig, és hálát adtam Istennek, hogy nekem oda kellett mennem; most már tudom, hogy az örök életben biztos - hiszen a fecskének is van fészke - lesz majd nekünk is fészkünk. - Rájöttem - (és ez volt a lényeg) -, hogy engem Isten tulajdonképpen sosem hagyott el." - Valaki, aki tudja, mibe kapaszkodjon, hol térdeljen le. Hát nem boldog ember?
Forrás: Szeretet-újság Fotó: pexels
