Ne elégedjünk meg a középszerű, langyos keresztény élettel, hanem törekedjünk szentségre, vagyis alázattal nyissunk teret az életünkben az egyedül szent Istennek! Kérjük az Úr kegyelmét, hogy újra meg újra szítsa fel lelkünkben az életszentség utáni vágyakozást.
Az ellenségszeretetnek nem a legfőbb gyümölcse, hogy a megbocsátás után minden rendeződik, hanem az, hogy végre felismerem és megélem annak a valóságát, hogy Jézus bennem van. Az ellenségszeretet nem jár feltétlenül pozitív érzésekkel, de ahogy mélyül, egyre inkább jellemzi a negatív érzések hiánya. Kezdetben, az elején még csak ott tartok, hogy elismerem: bár szeretnék többet tenni, előbbre lenni, de most ez van bennem, erre vagyok képes, ennyi telik tőlem. És hajlandó vagyok a tudat fényénél feldolgozni ezt a szenvedést. A szemlélődő imát gyakorolva a testemben keresem, hol jelenik meg valamilyen kellemetlen érzet, fájdalom formájában, és erre a pontra figyelve lélegzem, a ki- és belégzésre ismételve Jézus Krisztus nevét. Így a harc helyett, a befeszülés helyett az elfogadást választva és Jézus segítségét kérve azt tapasztalom, hogy az akadály szép lassan feloldódik, eltűnik. Ez az ellenségszeretet lényege és a megoldása.
Fontos, hogy ne a felszíni énemmel, az egómmal azonosítsam magam, mert akkor összetévesztem az ösztönöket, a hajlamokat és a mániákat a valós énemmel. Az, hogy tudatosítom magamban, hogy Jézus bennem van, hozzásegít a helyes önismerethez.
Nemcsak a másik ember kedvéért bocsátunk meg, nem is csak keresztény kötelességből, hanem elsősorban saját magunk érdekében. Ha ugyanis nem bocsátunk meg, ha "rádermedünk" a múltra, élettelenek leszünk a jelenben. Ha a neheztelés, a bosszúvágy folyamatosan fortyog bennünk, megmérgezi egész életünket. Az, hogy nem tudjuk a jót feltételezni a másikról, állandó stresszforrás lesz.
Természetesen a súlyos vétkeket nem lehet, nem is szabad elbagatellizálni, pláne ha az a másik rangban, pozícióban jóval fölöttünk állt, és hatalmával visszaélve követte el a bűnt ellenünk. Nem kell mindenáron békülni, mielőtt magunkban nem rendeztük a dolgot. Az nem megbocsátás, ha a felszínen kibékülünk, ám a megváltatlan energia ott marad bennünk az érzelmi tudattalanban, és bármikor kirobbanhat. Megbocsátani annyi, hogy elhatározzuk: a sérelmet nem fogom viszonozni.
Forrás: Csókay András: Megbocsátás Jézus-imával
Fotó: A lélek csendje
