Krisztusban Szeretett Testvéreim!
A szó, Isten nagy adománya az ember számára. Mégis mintha mára a sok beszéd elveszítette volna az értékét. Mennyi mindent ígértünk már életünkben és mennyi mindent ígértek nekünk.
A mai vasárnap evangéliumában is különféle magatartásokról hallunk. Beváltott és be nem váltott ígéretek hangzanak el. Egy kérdéssel indul az evangéliumi részlet: „mi a véleményetek?” Jézus ezzel lehetőséget akar teremteni, hogy hallgatói, mi magunk is felülvizsgáljuk a magatartásunkat.
Az első fiú mit mond: „Nincs kedvem!”, de aztán mégis kiment. Kezdetben megtagadta az engedelmességet, de utólag mégis engedelmeskedett.
A második fiú pedig mit mond: ”Szívesen Uram!”, de nem ment ki. Szavával, látszólag engedelmeskedett, de tettek nem követték.
Testvéreim!
A harsogva kimondott ígéretek mögött, sok tagadás rejtőzhet. Olykor, az is előfordul, hogy nem riadunk vissza kimondani azt, amit Ezekiel prófétánál olvasunk: „Nem igazságosak az Úr útjai.” Azonban Isten szavai vádként hullnak vissza ránk: „Vajon az én utam nem igazságos, s nem inkább a ti útjaitok nem igazak?” Isten mintegy párbeszédet kezdeményez az emberrel, hogy rábírja a helyes út követésére. „Amikor a bűnös elfordul a bűntől, amelyet elkövetett, s a törvényhez és az igazsághoz igazodik, megmenti életét.”
Isten újra és újra felkínálja a javulás lehetőségét. Míg életben vagyunk bármikor, visszatérhetünk az Isten által felkínált helyes útra. A jelen döntése a fontos és mérvadó, amely Isten kegyelmi segítségével képes a múlt hibáit is helyre hozni. Jézus hallgatóit a kevélységük akadályozta a megtérésben. Többre tartották magukat, mint Zakeus a vámos, mint a bűnös asszony, mint a házasságtörő nő, és így tovább. Ezek a bűnösök találkoztak Jézussal és a Vele való találkozás nem múlt el nyomtalanul az életükből, hanem megtértek, és megváltoztatták az életvitelűket. Mások viszont megütköztek azon, hogy Jézus szóba állt ezekkel a bűnösökkel, és nem ismerték fel, hogy mennyire helytelen úton járnak.
Drága jó testvéreim!
A vallásos életben, az üdvösségre vezető úton nagyon fontos erény az alázat.
Avilai Nagy Szent Teréz így ír a Tökéletesség útja c. művében:
„Mennyire más irányba hajlik akaratunk, mint a te akaratod! Te azt akarod, hogy szeressük az igazságot, mi pedig szeretjük a hazugságot. Akarod, hogy szeressük, ami örökké tart, mi pedig a mulandó felé hajlunk. Kívánod, hogy szeressük a nagy és fenséges dolgokat, mi pedig e föld kicsinyes dolgaiért rajongunk. Óhajtod, hogy csak azt szeressük, ami bizonyos, mi meg azt szeretjük, ami kétséges. Milyen irónia ez! Mi mást kérhetünk ezek után, mint hogy szabadíts meg minket minden gonosztól!”
Fontos tehát megszívlelnünk Szent Pál apostol figyelmeztetését: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztusban volt” … „Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak”….
Mennyire konkrét és a mindennapi életre lebontott tanácsa van az apostolnak:
- „Tegyétek örömömet teljesség azzal, hogy egyetértetek.”
- „Ne tegyetek semmit vetélkedésből, sem hiú dicsőség vágyból”
- „Ne keresse senki csak a maga javát, hanem a másét is.”
Emelkedett lelkületről kell tehát tanúskodnunk, úgy hogy nem habozunk megtenni a felismert jót. Abban pedig biztosak lehetünk, hogy Isten segítséget nyújtó keze mindig támogat.
„Amikor a bűnös elfordul a bűntől, amit elkövetett, s a törvényhez és az igazsághoz igazodik, megmenti életét“. Ezekiel prófétának ez az üzenete felhívja figyelmünket arra, hogy felelősek vagyunk saját üdvösségünkért. A kereszténység sohasem fogadta el a vak determinizmust, miszerint az ember sorsát kívülálló valaki határozná meg. Az ember felelős önmagáért.
Igaz, nem ő teremtette magát, és még sok más körülményt nem választhatott magának: nem választhatta ki szüleit, nem határozta meg saját nemét, születésének idejét és helyét. De amikor megszületett, amikor elkezdte élni azt az életet, amelyet Isten adott neki, akkor már felelősséget kellett vállalnia saját magáért. Ha majd az örök Bíró előtt állunk az ítélet napján, a legnagyobb meglepetés valószínűleg az lesz, hogy senkire és semmire sem hivatkozhatunk, mint enyhítő körülményre, hanem nekünk magunknak kell majd vállalnunk a felelősséget azért, amivé tettük magunkat életünk során. A második olvasmányban Szent Pál a filippieknek írt levelében kitágítja ezt a felelősséget mások irányában: „Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is”. Ez ma is igen aktuális buzdítás, mert a világ mintha tele lenne törtető, másokat félrelökdöső emberrel. Ebbe a teológiai keretbe illeszkedik bele az evangéliumi üzenet. Jézus vitája a főpapokkal egy nagyobb egésznek a része és arra összpontosul, hogy a zsidó nép elfogadja-e vagy sem Jézust. A két fiúról szóló példabeszéddel Jézus két alapvető igazságot mondott ki. Jézus mindenekelőtt meghirdette azt, hogy az üdvösség minden emberhez szól, nemcsak a zsidó néphez. Jézus azért jött el közénk, hogy mindenkit üdvözítsen. Eközben nem fontos, hogy ki mikor értette meg ezt az üzenetet, azonnal, vagy csak később, a fontos az, hogy az ember megértse, hogy Jézus nélkül nem képes értelmet adni életének. Másodszor Jézus kifejtette, hogy semmiféle külsőleges hovatartozás nem biztosítja az üdvösséget. A mennyországot nem lehet bebiztosítani sem jogi, sem etnikai alapokon, hanem csakis a szív megtérése útján. A zsidók nem akartak hinni a jelekben, mert úgy gondolták, elég az, ha a kiválasztott néphez tartoznak. A vámosok és a bűnösök, akiket kitaszítottaknak véltek, Isten irgalmára bízták megváltásukat, hittek Jézusnak és bűnbánatot tartottak. Ezért megtaláltak szívük nyugalmát. Ezek az igazságok ma is érvényesek. Jézus üdvössége csak ajánlat, felkínált lehetőség, amit az ember szabadon elfogadhat, de sajnos el is utasíthat. Mi gyakran abban a meggyőződésben élünk, hogy szabadon Jézus mellett döntöttünk. Ekkor kell felfigyelnünk a második üzenetre, hogy maga az a tény, hogy meg vagyunk keresztelve és hogy az Egyház tagjai vagyunk, még nem szavatolja az üdvösséget. Hitünket életre is kell váltanunk. A két fiúról szóló példabeszédben van egy érdekes részlet. Az apa felszólítja a fiait, hogy menjenek dolgozni a szőlőbe. Tudjuk, hogy az evangéliumi szóhasználatban a szőlőskert Isten országát jelenti. Az érdekes ebben a felhívásban a jelen idő használata: „Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni!” Nem holnap, nem amikor lesz rá időd, nem amikor majd befejezted mostani elfoglaltságodat, hanem menjél most, azonnal. Ez azt jelenti, hogy Isten országának építése a legfontosabb feladatunk. Ha ezt az evangéliumi felszólítást magunkra alkalmazzuk, akkor azt mondhatnánk, hogy a keresztény a ma, a jelen pillanat embere. Nem olyan ember ő, aki siratja a múltat, aki igyekszik görcsösen megőrizni letűnt formákat vagy szokásokat, de nem is álmodozó, aki egy nem létező jövő után vágyakozik. A keresztény lényegében realista. Vallja, hogy mindennapi élete, annak minden örömével és bánatával, Isten adta feladat és küldetés. Pontosan mindennapi kötelességeit végezve építi a hívő ember Isten országát. Ez az ami megkülönbözteti a hívőt a nem hívőtől: nem a külső teljesítmények teszik őt másmilyenné, hanem az a belső meggyőződés, amelyet hite ihlet, vagyis hogy még a legszerényebb tevékenysége révén is Isten országát építi. Hála Istennek, hogy ma is vannak ilyen hívek.
Csiszér Imre, erszébetbányai plébános Fotó: varázsbetu.hu
