Krisztusban Szeretett Testvéreim!
A mai evangéliumban az írástudók és a farizeusok kemény bírálatát hallottuk Jézus ajkáról. Meglepő, hogy a szelíd és mindenki iránt szeretetteljes Jézus a farizeusok ellen ilyen kemény kirohanást intéz. Ha Jézus ennyire nem szívlelte a farizeusokat és azok viselkedését, akkor annak minden bizonnyal nyomós okai lehettek.
A farizeusok csoportja már Krisztus előtt kétszáz évvel kialakult. A mózesi törvények iránti buzgóságukban odáig mentek, hogy saját elképzeléseik szerint még számtalan más előírást, tilalmat fűztek a törvényekhez, s ezzel úgy felszaporították a parancsok számát, hogy lehetetlenség volt azt megtartani. A sok törvény között elveszett a törvény szelleme: az Isten és a felebarát szeretete. Azt gondolták, hogy pusztán a külső cselekedetek által elnyerik az üdvösséget, attól teljesen függetlenül, hogy belül mi van bennük. Magyarán szólva képmutatók voltak, akik istenes dolgokban színészkedtek az emberek előtt. Ezzel teljesen megtévesztette az egyszerű embereket, akik, csak a külsőségeket látták, s ezzel arra gondoltak, hogy ezek nagyon szent emberek. De a legfontosabb hiányzott a farizeusokból az alázatosság. Az az alázatosság, melyre az mondta Jézus, hogy "aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt fölmagasztalják."
Drága jó testvéreim!
De az alázatosság fogalma körül ma teljes a félreértés. A rég megszokott vallásos fogalmainkat felkapta és átértelmezte a világi gondolkodás. Az alázatosság sokak szemében egyenlő a gyávasággal a meghunyászkodással. Azzal, hogyha valakire azt mondjuk, hogy alázatos, akkor többnyire azt értjük alatta, hogy az illető még azért is bocsánatot kér, hogy él. Nem is csoda, hogy ilyen rossz felfogás uralkodik társadalmunkban az alázatossággal kapcsolatban, mely mindenestől, az érvényesülésre, a törtetésre biztatja az embereket. Hányszor tapasztaljuk életünkben, hogy olyan emberek kerülnek vezető állásba, s olyan emberek ragadnak magukhoz nem kis hatalmat mások felett, akik teljesen alkalmatlanok rá. S csak azért történik így, mert az illető kiharcolta magának azt a pozíciót. S hányszor tapasztalhatjuk meg azt, hogy sokszor az igazán rátermett, bölcs emberek kinnrekednek ezekből a pozíciókból, s hozzájuk méltatlan helyen tengetik életüket.
Testvéreim!
Úgy tűnik teljesen eltűnt az igazi alázat a mai társadalomból. Az az igazi alázatosság, amely az Isten előtti magatartásból indul ki. Abból, hogy az ember, mint teremtmény áll Isten előtt, s mindene amije csak van, azt az Istentől kapta. Önmagától semmilye sincs, még a puszta léte sem. Könnyű egy példával belátni, hogy még a puszta létünket is Istennek köszönhetjük.
Gondoljunk csak arra, hogy 100 évvel ezelőtt hol voltunk? A válasz egyszerű: sehol. Vagy gondoljunk arra, hogy holnap hol leszünk. A válasz egyszerűnek tűnik: hát a munkahelyen, az iskolában, otthon vagy ott, ahová eltervezzük ma. De szerintem nem ilyen egyszerű a válasz. Én csak reménykedem benne, hogy megérem a holnapi napot, de biztos nem vagyok benne. Könnyen megeshet bárkivel közülünk, hogy nem éri meg a holnapi napot. Ezt főleg ti idősebb testvéreim érzitek igazán, hogy minden nap ajándék ebben az életben. Ha tehát a legalapvetőbb dolog, a létezésünk ennyire Isten kezében van, akkor mindaz, amit elértünk és alkottunk az életben, s mindaz, amit ezutánra tervezünk, mennyire az Isten kezében van. S ez a tudat arra késztet bennünket, hogy legyük alázatosak, vagyis ne akarjunk színészkedni az emberek előtt, mint a farizeusok, mert az Isten úgyis ismer bennünket legkisebb porcikánkig.
Drága jó testvéreim!
Ha az igaz alázatosságot akarjuk követni életünkben, akkor környezetünk bizonnyal elhúzza a száját és meglehet, hogy bolondnak néz bennünket, hogy nem törtetünk, hogy nem csinálunk karriert magunknak, mikor megtehetnénk, mikor úgyis mindenki azt csinálja. Érthetetlen ez a világ szemében, mint ahogy érthetetlen Krisztus alázatossága is. Mert ki is ez a Jézus Krisztus? Az Isten fia, a Szentháromság második isteni személye, aki emberré lett. Ugyanolyan emberré, mint bárki közülünk. Ő is megszületett, gyermek volt, nevelkedett, evett-ivott, sírt, nevetett mint bármelyik ember. A fönséges Isten Ő, mégis emberré lett - mert alázatos Isten Ő. Emberként tudta, hogy mint ember minden pillanata az Istentől függ. Alázatosságának nagy jele volt, mikor az utolsó vacsorán megmosta tanítványai lábát. Ez a lábmosás olyan feladat volt, ami a legutolsó szolga - vagy helyesebben rabszolga feladata volt, akit emberszámba sem vettek. De Krisztus alázatosságában nem volt egy gyáva ember, aki bocsánatot kért azért, mert él. Nagyon is tisztában volt képességeivel, s tisztában volt vele, hogy ki ő. Többszörösen is megvallotta, hogy ő az Isten Fia, ő az Atyaistennel egyenlő. S ennek a tudatnak és erőnek birtokában tett csodákat. S tudott kemény is lenni, ha kellett.
Drága jó testvéreim!
Hallottuk a mai evangéliumban, milyen keményen ostorozta a farizeusokat képmutatásuk, s Istent sértő színészkedésük miatt. S ha a mai evangéliumi részt tovább olvasnánk, akkor ott találnánk a hétszeresen kimondott jajszót a farizeusokra; olyan dolgokat mond Jézus, hogy meghűl az ember ereiben a vér, ha komolyan belegondol.
Ez tehát a helyes alázat, melyet, Krisztus mutatott nekünk: teremtettségünk hódolata Isten előtt. Azért, mert mindent neki köszönhetünk, mindenben tőle függünk. De ugyanakkor egy helyes önismeretet is magába foglal az alázatosság: képességeink tudatát, melynek birtokában vállalunk el olyan dolgokat, melyeket valóban tudunk teljesíteni.
Ennek az igaz alázatosságnak kell meghatározni gondolkodásunkat és cselekvésünket. És ehhez bizony bátorság kell, melyet Istentől kell kérnünk. Mert környezetünk egyáltalán nem így él és gondolkodik és nem érti meg a mi viselkedésünket. A világban önzés és törtetés uralkodik. De nekünk el kell kezdeni helyesen, Krisztushoz méltóan élni, mert ha mi nem kezdjük el, akkor senki se kezdi el.
Testvéreim!
Regőczi István katolikus pap, Az Isten vándora című könyvében írja le a követekző történetet: egy 84 éves papot a sztalinista időben egy részeg fiúval bilinceltek össze. A 18 éves fiú alig állt a lábán. A pap vállára borult borgőzös leheletével, homlokán hosszú csíkban folyt a vér. A pap zsebkendőjévek törölgette a véres arcot. Amikor a cellába bevezették őket a cellatársak nem fogadták szívesen sem a papot, de még annyira sem a részeg fiatalembert. A többiek még zúgolódtak is, hogy már csak egy részeg huligán hiányzik. A pap mellé ült és csodálkozva látta, hogy a fú egész melle, hasa, háta, karjai tele voltak tetoválva mindenféle figurákkal. Lassan a fiú kezedett kijózanodni. Egyszer csak megkérdezte a mellette ülő idős embertől: „Ugye, maga pap?” „Honnan tudod”-kérdezte a pap meglepődve. „Láttam, tudtam, hogy amikor össze voltunk bilincselve imádkozott. De jó, hogy itt van! Én is jártam templomba, de mióta szegény édesanyám meghalt, minden elveszett. Ugye, atya, nézi ezt a sok tetoválást testemen. Hát igen, a sok rossz haver most cserbenhagyott. De valaki nem hagy el. Most már tudom. Nézzen ide, atya. Itt a szívem felett még van egy üres hely. Oda azt fogom tetováltatni, ha innen kikerülök, hogy Isten a szeretet. De latinul. Ez lesz itt az én imám: Deus est caritas = Isten a szeretet.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
