Az egyházi év végéhez érkeztünk. Ebben az évben is megünnepeltük üdvösségünk történetét. Végigkísértük a közöttünk járó Jézust Betlehemtől a mennybemenetel hegyéig. Láttuk és átöleltük, mint gyermeket a hideg istállóban. Találkoztunk vele nemcsak Názáretben, hanem városunk kis templomában is. Láttuk őt tanítványai körében. Megcsodáltuk a színeváltozás hegyén és Szent Péterrel kiáltottuk: „Uram, jó nekünk itt lennünk!” majd láttuk őt a kereszten, vérbe öltözötten. Aztán megkaptuk a kegyelmek legnagyobbikát: nem dugtuk ugyan ujjunkat sebhelyébe, de mégis hisszük feltámadását. Ez a mi boldogságunk. Szent hitünk arra is megtanít, hogy diadalmas mennybemenetelével nem ért véget Jézus földi élete. Nemcsak az Atya jobbján ül, hanem ma is közöttünk lakik. Szolgál és uralkodik, mert minden hatalom neki adatott mennyben és a földön. Ezért kiálltjuk a mai vasárnap: éljen Krisztus Király.
Az Ószövetségben Sámuel hevesen óvta a népet a földi királyoktól, figyelmeztette zsarnoki magatartásukra. Féltette, és védte Isten hatalmát és ezért nem akart királyt Izraelben. Isten mégis felszólította Sámuelt, hogy adjon királyt a követelődző választott népnek, „hisz nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne uralkodjam többé fölöttük” – mondta Isten Sámuelnek. Sokan talán, amikor a király szót hallják, egy letűnt államformára gondolnak. Aranyos, drágaköves koronára, fényes palástra és sok egyéb cifraságokra. Amikor Krisztus királyságáról beszélünk, nem ilyen királyságra gondolunk. Az egyház ugyanis csak azért használja a király nevet Jézus uralmának a kifejezésére, hogy hű maradjon a Szentírás szóhasználatához. Nevezetesen ahoz a jelenethez, midőn Pilátus kérdésére Jézus kijelenti: „Igen, én király vagyok!” És, hogy a királyság evilági értelmezéséről elterelje a helytartó figyelmét, rögtön hozzáteszi: „Az én királyságom nem ebből a világból való!” Mily fényes külsőségek közepette szokott megtörténni a földi királyok koronázása. Jézus ott áll Pilátus előtt megkötözve. A legfőbb vád éppen az, hogy királynak tartja magát és ezért ellensége a császárnak. A helytartó ránéz a szelíd arcú vádlottra és szinte gúnyos mosoly játszik az arcán, midőn megkérdezi: „Valóban te vagy a zsidók királya?” Jézus válasza elhangzik és Pilátus még jobban meggyőződik, hogy egy ártatlan, álmodozó ember áll előtte. Igaz, hogy gyáva és enged a csőcselék és a főtanács követelésének. Így aztán megtörténhetett a koronázás, de nem aranykoronával, hanem töviskoszorúval. Ráterítették a királyi palástot csak nem aranyozott bíbor palástot, hanem piros vérből lévő palástot. Ott vonaglott a kereszten és királlyá kenésének ünnepélyes órájában egyszer s mindenkorra két táborra osztotta az emberiséget. Az egyik táborba azok tartoznak, aki nem akarják, hogy fölöttük Jézus uralkodjék. A másik táborba azok tartoznak, akik velünk együtt kiáltják: éljen Krisztus, a király! Az Úr Jézus kertelés nélkül megmondotta: „Az én királyságom nem evilági!” Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem ebbe a világba való. Csak azt kívánta hangsúlyozni, hogy Ő nem földi országot akar alapítani, nem politikai és katonai nagyhatalmat. Hanem micsodát? Egy olyan országot, ahol Isten törvénye és szeretette uralkodik. Jézus királyságának törvényei, köztük a Nyolc Boldogság nem evilágiak és a világ szemében oktalanságnak tűnek. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezen törvények megtartásából több áldás árad az emberiségre, mint az államok törvényparagrafusaiból. Nem igaz, hogy Krisztus csupán túlvilági boldogsággal hitegeti követőit. Az a tény, hogy eljött a földre, mindennél hangosabban hirdeti a földi élet fontosságát. Isten országának itt a földön kell kialakulnia sok vajúdás és szenvedés közepette. Itt és most kell az emberi életet felöltöztetni a szeretet, az igazság, a béke köntösébe, hogy méltó lehessen az örök folytatásra. Sokan félreértik a kereszténységet, és azzal vádolják, hogy az embereket elvonja, elidegeníti földi feladataiktól. Éppen az ellenkezője az igaz. Krisztusunk itt a földön koronáztatta meg magát, mert itt is uralkodni akar. Vajon, hogyan alakul ki az Isten országa itt a földön? Nyilvánvaló, hogy egészen másként, mint a politikai hatalmak. Krisztus királynak nincsenek gyilkos fegyverei, rakétái és atombombái. Az Ő fegyvere a szeretet, az imádság és az Isten igéje. Katonái a vértanuk, a szentek, akik Mesterükhöz hasonlóan áldozatul kiontott vérükkel hódítják meg a lelkeket. Istennek nincsen szüksége harcos és gyilkos férfikezekre. Nem e világból valók Krisztus országának a polgárai sem. Emberek ugyan, a keresztények, mégpedig gyarló emberek. Ám, a keresztségben és a többi szentségben meghalunk a bűnnek és új életre támadunk. A történelem tanúsága szerint a legtöbb nagyhatalom az erőszak által lett nagyhatalommá. Harc a hatalomért, a másik emberen való uralkodásért – ez az emberi történelem. Krisztus alattvalói azonban olyan emberek, akik újjászülettek vízből és Szentlélekből. Erőt vesznek gyöngeségeiken és az önmegtagadás zsilipjével életerőiket a szeretet malmába fogják. A mai evangélium ennek a se Istent se embert nem ismerő világnak szól. Nyomatékosan kihangsúlyozza, hogy kár minden erőfeszítés, mert Krisztus király trónját nem lehet megdönteni, nem lehet porrá lőni. Ő előbb – utóbb eljön, és egyszerűen helyet foglal dicsőséges trónján, hogy aztán mindenkinek megfizessen tettei szerint. Michelangelo hatalmas falfestményén a római Sixtus kápolna falán, az Utolsó Ítéleten Jézus Krisztus erőtől duzzadó emberi alakban jelenik, amint felemelt kezének lendületével kíséri az ítéletet: a jó üdvözülését, a gonoszok elkárhozását. A kép lényegében igaz, hiszen egyszer mindenkinek szembe kell néznie, meg kell látni a dicsőséges Krisztust. Az evangélium fönséges színekben festi meg Jézus második eljövetelét, dicsőségben, szolgáló angyalok kíséretében. Királyként jön tehát, pedig földi életében elrejtőzött, amikor királlyá akarták tenni. Jeruzsálemi bevonulásakor sem használta ki a nép hódolatát, amikor királynak nevezték, ezt ordítozván: „Áldott az Úr nevében érkező király!” (Lk 19, 38) Mint már említettem Jézus egyszer fogadta el csak a királyi címet, amikor ezért Pilátus halálra ítélte. Itt most Ő az igazi király, de nem azért, hogy halálra ítéljen, hanem azért, hogy a szeretet ki ne maradjon, a szeretet hangján szól hozzánk, a szeretet hangján gyűjti jobbjára a jókat és baljára a bűnösöket. Mi is kívánjuk az igazságos ítéletet, amikor arra gondolunk, mily sok az életben az igazságtalanság. Ha látjuk az ártatlanok szenvedését, akiket a gonoszság kifoszt és összetör, aki az élettől csak a szenvedést kapják mit is kívánunk: legyen igazságos ítélet. Ha az emberirtásokat, istenkáromlásokat és a gonoszságokat tapasztaljuk, kívánjuk, hogy legyen ítélet. Mondjuk, hogy legyen ítélet, de vajon legyen örök kárhozat is? És ha minket kárhoztatna el az ítélet?
Látjuk, az ítélet egy ilyen súlyos kérdést vet fel. Szívesen idézzük Szent János evangéliumának szavait: „Isten a szeretet!” Mégpedig a végtelen szeretet. Hogyan lehetséges az, hogy most ez a végtelen szeretet és jóság a baljára állítsa a milliókat és kimondja fölöttük a szót: „Távozzatok átkozottak az örök tűzre!” Lehet-e feltételezni ezt egy szerető Istenről? Lehetséges-e, hogy az a Jézus, aki mint a jó pásztor otthagyja a 999 juhot, hogy az elveszett bárányt megkeresse, most milliókat taszítson a kárhozatba? Ez a probléma kínozta a hitetlenségből megtért katolikus írót, az olasz származású Papinit is, aki megírta Jézus életét is. Buzgó katolikusként öregedett meg, az egyház minden tanítását elfogadta, az örök kárhozattal azonban nem tudott megbirkózni. Hiszen, ha az Isten igazságosan akar megítélni bennünket, akkor senki sem állhat meg előtte. Isten az Ő szeretetét nem függesztheti fel az ítélet napján sem. De lehet-e szeretettel ítéletet hozni és elkárhoztatni? Melyik az az édesanya, aki nem kegyelmezne meg fiának bármily igazságosan ítélik el bírói? Mert az édesanya az aki megbocsát ha vétünk is ellen, ő az áldott, ő a nélkülözhetetlen a családban és ő az, aki a család tagjait boldoggá teszi. Melyik hitves nem menti fel szeretett hitvestársát, még ha mások bűnösnek találták is? Hogy mégis lesznek kárhozottak az igaz. Mert annak az embernek, aki a szeretetet elutasítja, már nem kell kimondani: verd meg Isten! A szeretettől elzárkózó ember megveri saját magát. Igaz testvérek, hogy az a történet, amit most el szeretnék mondani tanmesének minősíthető, de a véres történelmünk igazolja valódiságát. Az egyik országban új király választására készültek. Természetesen bőven akadt jelentkező erre a magasztos tisztségre. Az emberek nehezen tudták eldönteni, hogy milyen szempontok szerint történjék a választás. Egy bölcs öreg azt mondta, hogy minden jelöltnek tegyenek fel három kérdést, és azt válasszák királyikká, aki a legmegfelelőbb válaszokat adja. Az első kérdés az első jelölthöz így hangzott: „Mit csinálsz először, ha király leszel?” „Nagy hadsereget toborzok, hangzott a büszke válasz, és leigázom a környező országokat. Így szerzek dicsőséget a nemzetemnek.” Sokan megtapsolták a választ, de a többség hallgatott. Vajon miért? Mert tudták, hogy mit jelent a háború. Nem is kérdetek tőle többet. A második jelentkező díszes öltözékben lépett elő és kijelentette: „Ha én leszek a király, hatalmas építkezésbe kezdek és olyan királyi palotát tervezek, amelyet majd mindenki megcsodál.” Ez is megnyerte sokak tetszését, de a többség azonban hallgatott. Vajon miért? Mert arra gondoltak, hogy ilyen fényűző építkezés sok – sok pénzbe kerül és ezt a népnek kell előteremtenie. A harmadik jelölt igen szerény külsejű férfi volt. A kérdésre, hogy mit tesz, ha királlyá választják, ezt felelte: Eladom a királyi palotát és a pénzt szétosztom a szegények között. Ezt a többség helyeselte. Ezután következet a második kérdés: „Mire törekszik majd leginkább uralkodása alatt?” „Hogy országunkban minél kevesebb legyen az igazságtalanság, csökkenjen az önzés és növekedjen a szeretet.” „És mit kívánsz majd alattvalóidtól?” „Hogy ugyanazt tegyék, amit és tenni szándékozok. Dolgozzanak szorgalmasan, tegyenek jót és éljenek békében egymással.” Úgy gondolom, hogy a történethez nem szükséges magyarázat, mert ma is nagyon időszerű és láthatjuk, mindenki érezheti, hogy mi a feladata a mindennapok forgatagban. Ha Isten akarata szerint élünk, akkor bizalommal nézhetünk Krisztus király végső napja elé, mert Ő számunkra egyáltalán nem lesz félelmetes. Akkor a nagy király majd hozzánk is úgy szól, mint ezt Kalkuttai Teréz anya regulájában látomásszerűen megírta: „Hajléktalan voltam és ajtót nyitottál nekem. Fáradt voltam és felüdítettél. Telve voltam aggodalommal és eloszlattad félelmemet. Kicsi, írástudatlan voltam és olvasásra tanítottál. Amikor börtönben voltam cellámban felkerestél. Munkanélküliségemben munkához jutattál. Amikor melegség után sóvárogtam, szelíden megfogtad a kezemet. Kigúnyolt és megalázott néger, kínai vagy fehér voltam, de te mégis szolidaritást vállaltál velem. Láttál leköpdösve, vérben fetrengeni, mégis megismertél engem, jóllehet verejtékes és piszkos voltam. Amikor kikacagtak, mellettem álltál, és ha boldog voltam együtt örvendeztél velem.” Mi is milyen boldogok leszünk, ha ezt halljuk Krisztus királytól az ítélet napján, de ahhoz, hogy ezt halljuk így is kell élnünk. Evangéliumi szakaszunk óv a túlzott elbizakodottságtól és a keresztény beképzeltségtől. Az igazak szabadkozásából, hogy Uram mikor láttunk éhesen, szomjason, és enni, meg inni adtunk neked, arra lehet következtetni, hogy igenis vannak jó emberek, akik bár nem ismerik Krisztust és evangéliumát, mégis jótettekkel rendelkeznek. Az evangélium szelleméből élnek és szívükben hordozzák a szeretet tűzét. Tetteik révén Krisztus barátaivá és testvéreivé lettek.
A másik csoport szabadkozását sem hagyhatjuk figyelmen kívül: Mikor láttunk téged, mint szomjast, ruhátlant, éhest és nem segítettünk neked? A kérdés arra utal, hogy a megkereszteltek között is vannak olyanok, akik bár Krisztus híveinek vallják magukat bensejűkben mégis távol állnak tőle és tanításától is. Az utolsó ítélet lehet a mi győzelmünk is. Milyen szép lesz, a sok – sok földi szeretetlenség és szenvedés gyötrelmei után a szeretet végleges győzelmébe részesülni. Ezért lelkesedett Prohászka is, amikor ezt írta: „Hiszek Jézus szentséges szívében, és mindent átölelő nagy szeretetében. Hiszek a lelkeknek szent közösségében. Hiszek a szeretet végső győzelmében!”
Testvérek elmúlt két vasárnap evangéliumai – a tíz szűzről és a számon kérő gazdáról szóló példabeszédek – arra figyelmeztetnek minket, hogy nem tudjuk sem a napot, sem az órát, de még a percet sem, hogy mikor jön a számonkérés. Erre figyelmeztet minket a sok – sok hirtelen halál. A mai evangéliumot szem előtt tartva a jövő hét folyamán válaszoljam meg a következő kérdést: Készen állok-e az ítéletre, Krisztus király ítéletére? Boldogan tudom-e elmondani: Éljen Krisztus király?
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
Fotó: Pesti Ferencesek
