Karácsonykor az angyal világosította fel a pásztorokat, hogy hol lakik Jézus: „Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket” (Mk 2, 12). A pásztorok megtudták, hogy a Megváltó nem palotában, fényben és pompában lakik, hanem istállóba.
A 12 éves Jézus mondja a kereső édesanyjának Máriának és Szent Józsefnek: „Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom?” (Lk 2, 49). Tehát a templomba lakik.
Egyszer „egy írástudó odalépett hozzá és azt mondta neki: „Mester, követlek, bárhová mégy is”. Jézus úgy válaszolt: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania” (Mt 8, 19-20). Mintha az lenne a válasz: hajléktalan vagyok ... Jézus felfedezte az írástudó lelkében, hogy őt nem a legtisztább szándék vezeti. Nem annyira Jézus kell neki, hanem Jézus lakása, otthona. Az Úr Jézus válasza azt jelenti: nem az a fontos, hogy hol lakom... –Egészen más a fontos! A teljes odaadás: ”Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége.” (Mt 19, 29)
Most viszont Keresztelő Szent János mutatott rá Jézusra: „Nézzétek, az Isten Báránya!” (Jn 1, 36). E gondolat után követte őt két tanítvány, az egyik András volt. A másik a bibliamagyarázó szerint, Szent János volt, aki nem nevezte meg önmagát. Őket már az érdekelte, hogy Jézus nem egy vándorprédikátor, hanem az Isten Báránya. Ezért nem tér ki a Mester a kérdés elől, hogy megmutassa nekik, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak, mert nem a lakás volt a fontos, hanem Jézus Krisztus!
Szent Pál is azt mondja a korintusiaknak: „Elhatároztam, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről” (1 Kor 2, 2). Egy kedves öreg házvezetőnőről emlékezett meg az egyik újságíró. Az idős, sokat dolgozott asszony eljutott a Szentföldre. Sokat, nagyon sokat beszélt róla, a száj ugyanis a szív bőségéből beszél. A sok, szép megemlékezéshez mindig hozzátette: „Én nem gyűjtögetem sem házra, sem telekre, csak arra, hogy megláthassam Jézus országát”.
Mekkora bölcsesség ez átvitt értelemben is! Hiszen mit ér ha valaki beutazná a világot, meglátogatna minden országot, ha minden műkincsben gyönyörködhetne, csak éppen azt nem tudná, hogy hol lakik az Isten. Az ember legnagyobb dicsősége, ha győzni engedi magában az igazságot és boldog birtokosa lesz a tisztánlátás örömének. Az evangélium tanúsága szerint ilyen ember volt Keresztelő János. Fölismerte hívatását és nyíltan megvallotta, hogy Jézus nagyobb nála. Sőt, tanítványai füle hallatára Isten bárányának nevezi, aki elveszi a világ bűneit. Nem fél attól, hogy emiatt elpártolnak tőle, hiszen neki kisebbednie kell, Jézusnak pedig növekednie. Úgy cselekszik, mint a lelkiismeretes tanító, aki így biztatja tanítványát: keress más mestert, mert én már minden tudásomat átadtam neked.
A mi számunkra talán érthetetlen, hogy az Isten báránya kifejezés miért gyakorolt olyan nagy hatást Keresztelő János tanítványaira. Ennek megértéséhez figyelembe kell vennünk, milyen nagy szerepet játszott Izraelben az állattenyésztés, nemcsak a vándorló, nomád élet idején, hanem Jézus korában is. Az állatállomány képezte sokak vagyonát és nem véletlen, ha ebből kerültek oltáraikra az áldozati állatok. A húsvétkor elfogyasztott bárány nemcsak a múltat, az egyiptomi menekülést idézte, hanem a Messiás előképe lett. Ha az áldozati bárány vére megtisztította és megszentelte a bűnös embert, mennyivel inkább megteszi ezt Isten báránya, a Messiás-király. Ezért vált népszerűvé az őskereszténységben a Jézust jelképező bárány, aki nemcsak gyapjúját – igéjét és kegyelmét -, hanem életét is föláldozza barátaiért. Ilyen értelemben kell fogadnunk Keresztelő János vallomását Jézusról, mint az Isten bárányáról. Nem véletlen tehát, ha a két tanítvány elpártol Keresztelő Jánostól, és Jézus után indul. Mikor észrevette, hogy követik, visszafordult. Milyen csodálatos Jézus emberszeretete! Feléje botorkáló lépteink neszére is megfordul. A tétova kopogtató előtt is ajtót nyit. Ezért nem nehéz Jézust megtalálni! Csak akarni kell a találkozást! Ki kell lépnünk önmagunk és a bűnös világ börtönéből. De nemcsak megfordul Jézus, hanem meg is kérdezi a két tanítványt: akartok tőlem valamit? Hát hogyne akarnának. Ezért csak ennyit kérdeznek: Mester, hol lakol? Jézus megérti szándékukat és így válaszol: jöjjetek és nézzétek meg!
Testvéreim, ez a rövid beszélgetés figyelmeztet arra az igazságra, hogy Istent nem lehet akárhol és akárhogyan megtalálni. Sokan úgy cselekszenek, mint a kőművesek, akik elkészítik a ház tervét, majd odahordatják az építőanyagot. Ez a módszer azonban nem alkalmazható Isten megtalálására. Nem a saját elképzeléseink, nem a saját terveink szerint találkozhatunk Istennel. Nekünk kell hozzá alkalmazkodnunk, mert Isten olyan valaki, aki vár, aki befogad minket. Ilyen találkahelynek szánta egyházát is, amelynek megígérte, hogy vele marad a világ végezetéig. Az egyházban csendülnek fel az el nem múló igéi, itt jelenik meg minden szentmisében, mint Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit. Az újra és újra felhangzó kérdésre: Mester, hol lakol, Jézus így válaszol: egyházamban, Isten népének közösségében, a szentírásban a szentségek otthonában. Hogy milyen csodálatos lehetett a két tanítvány Jézussal történő találkozása, arról János apostol sokat sejtető megjegyzése tanúskodik: „Aznap nála maradtak. Tíz óra volt”. Jó nyolcvan évvel később írta, de még az órára is emlékezett. Az ilyen nagy találkozás élménye kitörölhetetlenül belevésődik az ember emlékezetébe. Nemcsak a gyakorlás, de a szeretet is erősíti emlékezetünk izomzatát. Ezért nem felejtik el a boldog házasok esküvőjük napját. Ezért nem felejtkezünk el arról a helyről és percről, ahol egy életre szóló barátságot kötöttünk. A szeretet írja szüleink emlékezetébe születésünk dátumát. De talán életünk legjelentősebb perce, amikor találkozunk, vagy közelebb kerülünk Istenhez. Szépen írja valaki: „Huszonnégy éves koromban fölfedeztem az Istent. Azóta ebből meritek erőt, örömet, boldogságot. Isten él. Nem üres szólam ez, hanem valóság. Él és szeret engem”.
A múlt században történt, hogy az egyik szabadkőműves páholy azt a megbízást adta tudós tagjának, hogy írjon valamit a katolikus Egyház ellen. Az illető örömmel vállalta a feladatot és sikeres megoldása érdekében komoly tanulmányokba kezdett. Még Newman bíborost is felkereste és megbízható forrásmunkákat kért tőle. Ezeket becsülettel áttanulmányozta, de a kért munka nem készült el. Helyette az illető férfi egy év multán felvételét kérte a katolikus Egyházba. Mikor barátai megkérdezték, miért szánta el magát erre a lépésre, ezt válaszolta: az Egyházban három olyan dolgot találtam, ami az igazságot kereső ember számára biztos eligazítást jelent. Ez a három igazság a következő: a szikla, a szószék és a szentségház...!
Ha tehát valaki azt kérdezné, hol találkoztunk Jézussal ezt válaszolhatjuk: a sziklára épült Egyházban, az igehirdető szolgálatban és az eukarisztikus áldozatban. Ezek azok a „helyek” ahol Jézus megvalósítja jelenetét. Ezt a választ megtalálhatjuk az Apostolok Cselekedeteiben. Ott olvassuk: „A hívek állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban”.(ApCsel 2,42). Ez rövid de, tömör mondat megadja a választ minden kérdezőnek: hol lakik Jézus.
A két tanítvány lelkét megigézte a Jézussal történt találkozás öröme. Boldogan újságolják Simonnak: megtaláltuk a Messiást! Elviszik őt is jézushoz, mert az Isten nem magántulajdon, hanem mindenkié. Ám sok tanítványa, apostolra, Péterre, Jánosra van szükség, hogy Jézus mindenkié lehessen. Én is, te is találkoztunk Jézussal. Ha valóban boldogítónak tartjuk ezt a találkozást, akkor szent kötelességünk másokat is elvezetni, másoknak is meg mutatni: hol lakik Jézus?
Amikor nyári zivatar áldozatai vagyunk s nincs amit fejünkre tenni alig várjuk, hogy elérhessünk egy hajlékot, mely menedéket biztosít számunkra. Amikor hideg szél fúj s szinte meggebbedünk a hidegtől, minden óhajunk az, hogy négy fal közé juthassunk, mely oltalmaz a tél viszontagságaitól. Amikor valami bánatunk van nagyon vágyunk valakire, akinek elmondhatjuk, aki vigasztal bennünket, akivel jó elbeszélgetni. Négy fal, mely oltalmat nyújt a viszontagságoktól, valaki, akivel jó együtt lenni...
Milyen csodálatos azonban, hogy létezik négy fal, mely oltalmat nyújt mindenkinek, minden kereszténynek bármely keresztény felekezethez is tartozna, bárkinek, aki az igazságot keresi. Mennyire boldogító tudni, hogy van valaki aki magához hív mindenkit, hogy nála maradjon, vele töltse egy hosszú beszélgetésben az éjszakát, milyen jó, hogy Isten eljött a földre s mi rátalálhatunk Jézus Krisztusban. Jézust, Istent nem mindig tudjuk magunk megtalálni, felismerni. Valami eltakarja őt szemünk elől. Szükség van ilyenkor valakire, aki felhívja rá a figyelmet. Erre volt szüksége a gyermek Sámuelnek az első olvasmányban, valamint a két apostolnak az evangéliumban. Sámuel nem tudta, hogy az Úr szólítja, de hűségesen őrizte Isten parancsainak Szövetségládáját a templomban, de szívében is. Éli főpap tanítja meg arra, hogy amikor az Úr szólít a válasz a következő kell, hogy legyen: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!“ Isten hozzánk is szól, bennünket is hív, nekünk is mondják talán sokan, mencsak szavakkal, hanem jóindulattal, együttérzésük által, hogy válaszolj az Úrnak, akár Sámuel: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!“ Az Úr szólít s addig szólít míg odafigyelünk rá, amíg meg nem értjük, hogy nincs igazán más segítőnk, más vigasztalónk csak Ő, a szerető Teremtő. A két apostol az igazságot kereste, szeretett volna közelebb kerülni Istenhez ezért követték azt, aki a bűnbánatot hirdette, Keresztelő Szent Jánost. A próféta pedig beszél a megtérésről, beszél arról, aki eljön, hogy áldozata által megmentse az embereket a bűnök következményeitől, aki miként az áldozati bárány életét adja minden emberért. Amikor pedig Keresztelő Szent János meglátja Jézust rámutat mondván: „Íme, az Isten Báránya!“ A két tanítvány pedig megérti, hogy Isten Bárányát azonnal követni kell. Itt van a lehetőség, nem szabad halasztani vagy elszalasztani, hanem azonnal meg kell ragadni az alkalmat. András és a másik apostol, akiben a keresztény hagyomány János apostolt véli felfedezni, Jézus nyomába szegődnek, majd amikor a Megváltó megkérdezi tőlük, hogy kit keresnek kérdéssel felelnek mondván: „Hol laksz, Uram?“ Hol tölthetnénk el veled néhány nyugodt órát, hol kell,hogy lakjunk mi is ezentúl, mert nem akarunk többé elszakadni tőled? Hol van az a hajlék, ahol együtt lehetünk veled, Isten Fiával? Jézus pedig magához hívja őket s ezentúl vele maradnak, egész életüket neki szentelik.
Minden vasárnap öntudatlan módon is ugyanez a kérdés hangzik fel minden keresztény templomban: Hol van az a hely, Urunk, ahol mindnyájan együtt lehetünk veled, akár te a két apostollal, ahol rád találhatunk, ahol részesedhetünk szereteted melegéből mindazok, akik nevedet viseljük, akik keresztények vagyunk. Ugyanazt a hajlékot keressük, a te Egyházadat Krisztusunk s mi, keresztények, mégsem vagyunk képesek egymásra találni. Ezen a héten mindegyik keresztény Egyház azért imádkozik, hogy egymásra találhasson minden keresztény. Jézus minden keresztényt magához hív. Fogadjuk hát el hívását, meghívását s ebbe a közös hajlékba másokat is hívjunk el, ugyanazzal a lelkesedéssel, amellyel András hívta testvérét, Pétert. Ideje már, hogy ne gyűlölje keresztény a keresztényt, hanem minden Krisztus nevét viselő együtt imádkozzon, együtt magasztalja Istent, együtt találja meg a nyugalmat, békét, szeretetet, egyetértést, hogy legyen végre Jézus akarata szerint egy akol és egy Pásztor. Ámen.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános Fotó: szaleziek.hu
