Valahol olvastam egy találó mondást: Ha mutatsz nekem ötven embert, aki azért boldog, mert nem olvassa a Bibliát, akkor én mutatok neked ötszáz olyan embert, aki azért boldog, mert olvashatja Isten Igéjét. - Boldog olvasókat én is tudnék mutatni, de szerintem lámpással kell keresni azokat, akik Isten hiányának képesek örülni...
Egyszer valaki kiszámította, hogy a teljes Bibliát szép lassan végig lehet olvasni negyvenkilenc óra alatt. Tulajdonképpen a negyvenkilenc óra egy nyolcórás műszakkal és még egy órával több, mint egy munkahét. Hát nem éri meg, hogy az életünkből egy munkahetet és még egy napot Isten Igéjére rászánjunk? Ha valaki most határozná el, hogy nem elég neki a heti egy igekincs, hanem vágyakozik a teljes Írás ismeretének öröme után, azt arra kérem, hogy jól kezdje el! Vagyis először az evangéliumokat olvassuk el, Mátét, Márkot, Lukácsot, Jánost. Sőt, még jobb, ha Márkot vesszük előre, mert az a legrégibb, legősibb, legrövidebb. Utána a "Szentlélek evangéliuma", jó híre, az Apostolok Cselekedeteinek könyve következzék. Így megvetve a jó alapot, biztos, hogy kedvet kapunk Pál, Péter, Júdás és János leveleinek olvasásához. Az Újszövetség elolvasása után se Mózes könyveit vegyük elő, hanem a prófétákat: Ézsaiást, Jeremiást, Ezékielt. Ezekben rengeteg utalást találunk az eljövendő Messiásra. Ezek után a folytatást már ki-ki saját maga alakítsa aszerint, mire indítja a Lélek. A bölcsességi irodalom tápláló tejére vágyik, vagy a zsoltárok édes mézére? Esetleg nagy elszánással nekiül, hogy megismerje egészen részletes aprólékossággal a zsidóság életét, történelmét és minden törvényét Mózes öt könyvéből? - Ezt csakis maga döntheti el mindenki.
Még egészen fiatal voltam, amikor egyszer Békésen evangélizáltam. Nem az ottani lelkipásztor, hanem a fiatal, hívő tanító azt mondta:
- Gyere, Bandi, kimegyünk a faluvégre Igét tanulni.
Mentünk és benyitottunk egy düledező kis viskóba. Egy idős, ezer ráncú parasztasszony ült ott egy agyonrongyolt, öreg Biblia fölött.
- Látod, tőle fogunk Igét tanulni - mondta a barátom.
Nem azt mondta, hogy együtt olvassuk a nénivel a Bibliát - hanem hogy mi tanulni fogunk tőle. Valóban így is történt. Kívülről tudta minden sorát, mégis, nem citálta, nem pergette, mint ahogy teszik a nagy tudósok. Kedvesen, szinte bocsánatkérően mosolygott, úgy mondta:
- Ides fiam, ides fiam, azt mondja az én Uram, és én azt mondom tenéked... Megrendítő volt.
Ugyan kitől tanulta? Isten Szentlelkétől. Az a békési parasztasszony úgy élt Isten Igéjével, mint János apostol: lenyelte, és édes lett tőle a szája, mint a méz. Igen, megette, és élet lett belőle, vér lett belőle, lélek lett belőle. Én pedig, míg élek, el nem felejtem azt a kis parasztviskót, ahol nem kaptam egy szelet kenyeret sem - nem mintha nem adtak volna, de nem volt idő ilyen lényegtelen udvariaskodásra: az idős néni az élet kenyeréből szelt nekem azzal kínált meg.
Ha valami egészen merészet akarunk kérni Isten Szentlelkétől, kérjük azt, hogy míg olvassuk az Igét, értsük, éljük, és életünkkel hirdessük is Isten Igéjét. Nagy kérés ez, amihez nem elegendő heti egy igekincs...
Forrás: Gyökössy Endre - A hét igekincse
Fotó: cultura.hu
