Kora reggel volt a kórház büféjében. A nagy erkélyablakon csak úgy ömlött be a fény, körülöttünk akkora volt a nyüzsgés, mint egy hangyabolyban. Gőzölgő kávéscsészék mellett ültünk és csevegtünk: az iskolakezdésről (nagyon meleg volt, de a kicsik örültek a tanáraiknak), a nagyok előtt álló új központi egyetemi felvételi rendszerről (nem lesz egyszerű…); aztán persze az egészségről is. A barátnőm magával hozta a fiát is, aki néhány hete májtranszplantáción esett át. „Az előbb arról beszélgettünk, hogy kinek tartozunk hálával” – mesélte. Odapillantott a fiára: „Ugye?” A fiú egyszerre nevetett és rázta a fejét: „Nagyon sokkal tartozom! Az orvosoknak, az embereknek, akik imádkoztak értem, a családnak…” „És a donornak is, igen, a donornak, – folytatta az édesanya. – De ez ne nyomasszon téged! Mindannyiunknak van szeretetadóssága, mindannyiunknak!”
Ez a szó nagyon foglalkoztatott. Az egész rákövetkező héten azon gondolkoztam, hogy kivel szemben van szeretetadósságom: természetesen tartozom a szüleimnek azért az időért, amit azzal töltöttek, hogy gondoskodjanak rólam, tápláljanak, megtanítsanak járni és beszélni, a cipőfűzőt megkötni, a gombot begombolni, keresztet vetni… Életem legapróbb gesztusa is úgy tűnt fel előttem, ahogyan volt: mások munkájának, figyelmességének, szeretetének, odaadásának vagy áldozatának gyümölcseként.
Aztán a nagyszülők: a kifogyhatatlan gyengédségük, a bölcsességük, a térdük, ahová reggel 6-kor felpattanhattunk, mert soha nem aludtak, a dobozba rejtett édességek, az eperfagyi a tengerparton, és az öröm, amellyel mindannyiszor fogadtak bennünket, amikor megérkeztünk, annak ellenére, hogy lekvárfoltot hagytunk a kanapén, és felborítottuk a porcelánedényeket.
És a tanáraink… Elsősorban azért az energiáért tartozunk, amit abba fektettek, hogy megtanítsák nekünk, hogyan kell a 8-as számot leírni. Pontosan emlékszem rá, hogy szinte elérhetetlennek tűnt. Aztán a testvérek, az unokatestvérek, a barátok, akik a gyermekkorunkat és a fiatalságunkat olyan vidámmá tették, az orvosok, akik kezeltek bennünket, a papok, akik Krisztust ajándékozták nekünk, a szerzetesek, akik példájukkal, kedvességükkel formáltak bennünket…
„Olyan sok arc szükséges ahhoz, hogy egyetlen arcot megformáljunk”, írta Luc de Bellescize atya. És ott, a kórház büféjében tudatosult bennem még jobban, hogy egy sok-sok arcból álló mozaik vagyunk. Ez a felgyógyult fiatalember még inkább tisztában volt ezzel. De alapjában véve én is ugyanúgy adósa voltam számtalan embernek, ahogyan ő, akik így vagy úgy tettek értem valamit.
Eltelt a hét. A vasárnapi evangélium parancsolónak és rémisztőnek hangzott. A mennyek országa hasonló ahhoz a királyhoz, aki el akarja számoltatni a szolgáit… Egy férfit visznek elé, aki tízezer talentummal tartozik. Hát persze, hogy nem tudja megadni. (Mt 18, 23-27) És mint minden példabeszédével Jézus most is tapintatosan arra vezet bennünket, hogy felkiáltsunk: „Ez az ember én vagyok!” Köszönök mindent Istennek, és azoknak, akik formáltak engem! Én vagyok az az ember, akinek tartozása van, és nem tudja megadni! A király elbocsátja a szolgát, és elengedi az adósságát.
A többit már ismerjük. A tartozásunk mérhetetlenül nagy. Sohasem tudjuk visszafizetni. Amit viszont meg kell tennünk, az az, hogy üres kézzel úgy szeretünk, ahogy minket is szerettek.
Forrás: zarandok.ma
Fotó: pxhere
