Krisztusban drága jó testvéreim!
A mai evangélium egyik legszembetűnőbb mozzanata, hogy Jézus csodákat tesz: meggyógyítja Simon Péter anyósát Kafarnaumban, majd beesteledvén minden beteget, akit odahoztak elé. Egyértelműen látszik, hogy Jézust a csodák működésének elején egy csapásra nagyon népszerűvé teszik. Úgy tűnik a sok-sok csodával megalapozná sikerét. De nem él Jézus ezzel a lehetőséggel. Mikor ördögöket űz ki nem engedi szóhoz jutni őket, hogy kikiabálják azt, hogy ő a Messiás. Nem akar élni a csodák adta nagyszerű lehetőséggel. Egyszerűen azért, mert a csoda Isten világában nem valami cirkuszi látványosságként szolgál, vagy pedig azért, hogy az emberek olcsón megszabaduljanak a különféle bajoktól problémáktól. Isten egyrészt azért tesz csodát - mert hiszen minden csodát Isten tesz - hogy segítsen az embereken, másrészt pedig azért, hogy erősítse az emberekben a hitet. Jézus esetében azt a hitet, hogy higgyenek benne, hogy ő az Isten Fia.
Jézus nem csodadoktor. Ha megfigyeltük az evangélium szövegét, akkor azt találhattuk benne, hogy "sokakat meggyógyított". Sokakat, de nem mindenkit. Három éves nyilvános működése alatt még Palesztina összes betegét sem gyógyította meg, nemhogy az egész földkerekségét. Nem tudta volna megtenni? Dehogynem, hiszen ő Isten is volt, nemcsak ember, s mint Istennek semmi sem lehetetlen. De Jézusnak nem ez a küldetése. Ő maga mondja el küldetését, mikor másnap hajnalban egy elhagyott helyen rátalálnak a tanítványok, amint imádkozik: "Menjünk el máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, - hiszen ezért jöttem." Ezért jött Jézus: Isten Országának örömhírét hirdetni. Nem pedig látványos csodákat tenni.
A mai ember ráismerhet magára a tanítványokban, akik hívják vissza Jézust, hogy tegye a látványos csodákat, ők pedig úszkáljanak a büszkeségben, hogy ők ennek a csodadoktornak tanítványai. Magára ismerhet azokban, akik ott tolonganak Jézus körül, valami csodára várva akár magukért, akár csak valakin látni a hihetetlen dolgot. Bizony sok embernek ilyen istenképe van: a csodatevő Isten képe. Olyan istenképe van, akihez csak akkor fordul, ha már senki nem tud segíteni. Ilyenkor mennyiségben mérve imádkozik, gyertyát gyújt valamelyik szent szobránál, s esetleg még pénzt is dob a perselybe, hogy előre "lefizesse" az csodatevő Isten fáradozását. Az ilyen istenkép olyan, mint a Jézus körül tolongó tömeg, amely csak testi, anyagi gyógyulást vár.
Jézus azonban nem a felszínen arat tiszavirág életű dicsőséget magának, hanem a mélyre hatol: a lélekre hat. Mert az ember test és lélek egysége. A kettő egyet alkot és egymásra kihat. Olyannyira, hogy betegségeinknek is sokszor lelki okai vannak. Jézus az ember problémáit nem a felszínen akarja orvosolni, hanem a lélek mélyében.
1863 október 29-én egy svájci ember, Jean Henri Dunant a világtörténelembe vonult be csodálatra méltó emberszeretete által. Látva az 1859-es Solferinó-i ütközetben megsebesültek szenvedését elhatározta, hogy létrehoz egy szervezetet, melyet minden állam elismerjen s amely segítse mindazokat, akik szükséget szenvednek. Így lett Jean Henri Dunant a Nemzetközi Vöröskereszt megalapítója. Krisztus Urunk szenvedésének nagy jele a kereszt ezáltal sokak számára a testi fájdalom enyhítésének jele is lett, hogy ezáltal is érezze minden szenvedő, hogy Isten talán legközelebb azokhoz áll, akiktől sokan elfordítják fejüket, akik sokak számára terhet jelentenek, a betegekhez és a szenvedőkhöz. S mindez történt nem sok idővel azután, miután a Boldogságos Szűz Mária 1858-ban megjelent Bernadettnek Lourdesban, miután a Szűzanya megkezdte közbenjáró tevékenységét, hogy a szent Fiába vetett hitet megjutalmazza a gyógyulás örömével.
Ha összefoglalnánk a szentírási könyvekben hallottakat két szóval tehetnénk meg: szenvedés és jó hír. Jób keserű szavai ötvöződnek az evangélium elbeszélésével. Hányan állapították meg akárcsak a szenvedő Jób, hogy az élet rövid, annak is nagy része szenvedés. Hányan érzik át, azt amit az első olvasmányban az emberi szenvedés talán legszebb ószövetségi megtestesítője Jób ír: „ Napok óta csak kudarcokkal táplálkozom éjszakáim pedig szenvedéssel teltek.“
A Szentírás a szenvedés nagykönyve – írta Szent II. János Pál pápa 1984 február 11-én a Megváltó Szenvedés kezdetű körlevelében. A szenvedés hozzátartozik emberi természetünkhöz, de sokak számára pontosan a szenvedés az a pillanat, amikor Istenhez térnek, a szenvedés az az állapot, mely megerősíti hitüket. Jób is a fájdalmas órákban Istenhez fohászkodik: „Emlékezzél meg rólam, Uram!“
Isten meghallgatta nemcsak Jób panaszát, hanem mindazt a kínos imát és segítségkérést, melyet milliárdok a történelem folyamán égre tárt kezekkel kiabáltak el. Az Atya meghallgatta és saját Fiát küldte a földre. Elküldte, hogy gyógyítson isteni hatalommal, de együttérző szenvedéssel is, hiszen Jézus a szenvedést sem vetette el azért, hogy ne érezze fájdalmában elhagyatottnak senki a földön, még az sem, akinek senki sem viseli gondját. A mai nagy evangélium tehát nemcsak az, hogy Jézus, a földre szállt Isten gyógyít, hanem az is, hogy velünk együtt érezve szenved.
Isten számára a legnagyobb szenvedés az, amikor valaki háta fordít neki. Mennyire keserves dolog, ha valaki szeret egy személyt s az rá sem hederít. Isten azonban akkor sem hagyja abban, hanem még nagyobb buzgalommal próbál vigasztalni. Mi lenne, ha Isten is úgy viselkedne velünk, ahogyan mi vele: nem figyelne oda kéréseinkre s nem segítene bennünket. Még életben sem tudnánk maradni nélküle. Isten azonban az irgalmas szeretet, annak is kegyelmez, aki rossz hozzá. Az evangélium fogalmazza meg mit jelent az isteni vigasz, a több milliárd Jóbnak a segélykérésére adott isteni válasz: Jézus gyógyít fizikailag, ördögöket űz ki és a szomszédos falvakban is elmegy az evangéliumot, az isteni szeretetnek a hírét ismertetni. Nagy áldozat, erre tette rá életét s aztán apostolai is ezt követték. De a gyógyító Jézust követi az Egyház mindannyiszor azóta, valahányszor a szerzetesek vagy elszánt magánemberek is ápolói köntöst öltenek magukra, hogy felemeljék az elcsüggedteket, hogy enyhítsék és gyógyítsák a betegeket.
Mert mielőtt a Vöröskereszt létezett volna százezrek szánták arra magukat, hogy kórházakban, otthonokban ápolják a rászorulókat. Azonban hányan vállalják ugyanezt manapság, hányan vállalják hogy egész életüket arra helyezzék rá, hogy a betegeket szolgálják ápolóként vagy akár szerzetesápolóként, akinek semmilyen más kötelezettsége nincs, mint a beteggondozás és az imádság. Kevesen, mert rengeteg áldozattal jár. Kevesen mernek a keresztúton Krisztus nyomába lépni, inkább az útszélen végignézik Krisztus szenvedését vagy lefordítják fejüket az iszonyatos látványtól. Kevesen mernek a keresztúton a felebarátban jelenlevő Krisztus nyomába lépni, inkább az útszélen végignézik a felebarát szenvedését vagy elfordítják fejüket az iszonyatos látványtól.
A mai világban nem divat betegnek lenni, nem divat a szenvedőket előtérbe helyezni, nem divat még csak imádkozni sem értük, divat elfordítani a fejet és tudomást sem venni róla. Gondolkozzunk el kissé: Mikor látogattunk meg utoljára egy beteget, mikor hallgattuk végig panaszait, sóhajait. Ezen napok s különösen ez a hét a betegeké. Most ők kerülnek előtérbe, őket veszi oltalmába a Szűzanya is, hiszen február 11-én a Lourdes-i jelenés emléknapján van a betegek világnapja. Ekkor imádkozunk mindazokért, akik szenvednek, de talán köztük önmagunkért is, mert életünk sok pillanatában kiderül, hogy bizony a legkeményebb ember is mennyire törékeny, mennyire mulandó, ahogyan Jób fogalmazza meg imájában: „Életünk csupán egy lehelet.“
Vannak közösségünkben is olyanok, akik nem tudnak velünk ünnepelni itt a templomban, azért mert Krisztus keresztjéből, kínszenvedéséből részesülnek akár otthon, akár egy kórházi ágyon vigaszt keresve annál, aki mindenütt, mindenki mellett jelen van, őrködik, akár azáltal, hogy pontosan egy beteget ápolnak. Gondoljunk rájuk ebben az elmélkedésben és hozzuk Krisztus Urunk színe elé mindazokat, aki otthon, kórházakban szenvednek, foglaljuk imáinkba őket is, ápolóikat is, hogy mindnyájan fel tudják fedezni a gyógyító isteni kezet, a testi fájdalom enyhülését és a lelki békét.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános Fotó: Magyar Kurír
