Krisztusban szeretett testvéreim!
A földi élet során mindenki találkozik a betegséggel. Akadnak ugyan szerencsésnek mondható emberek, akik minden komolyabb betegséget elkerülnek, ám ha ez meg is történik, az elkerülhetetlen, hogy ne találkozzunk környezetünkben a sokféle emberi nyomorússággal. Ez a találkozás mindig megrendítő és sokszor lázadó miérteket dobál az égre. Ha valóban jó az Isten, miért engedi gyötrődni az ő teremtményeit? A hivő ember is választ keres erre a miértre és ezt keresve érdemes meghallgatni egy tapasztalt lelkipásztor véleményét: Gyakran elgondolkodom, nem lett volna-e jobb, ha Isten egy fájdalom és könny nélküli világot teremt? Hosszú évek tapasztalata nyomán erre a kérdésre határozott nemmel válaszolok. Szenvedés, könny, betegség és halál nélkül még visszataszítóbb lenne az emberiség arca. Istennek számtalan lehetősége volt egy másféle világ teremtésére. Alkothatott volna egy szenvedés nélküli világot, amelyben csupa mézeshetekből állna az élet. Ám ő ezt nem tette. A ragyogó hajnalok és alkonyok mellé megteremtette a csillagtalan éjszakákat. Az erő és egészség mellé útitársul adta a különféle betegségeket. Nem érdemes azzal védelmezni az Istent, hogy minden rossznak az ember a forrása, vagy a gonoszlélek az előidézője. Nem kell mentegetnünk az Istent, hisz ő teremtette ilyen sebezhetőnek a világot. Nem fogja le a gonosz kezét, nem pusztítja el a tömeggyilkosokat, a milliók halálát okozó zsarnokokat. Nem söpri el a koncentrációs táborokat, a szégyenletes tömegsírokat. Hadd lássa mindenki, mivé változik ez ember, ha hiányzik szívéből a szeretet. Ám éppen ezek a kudarcok, fájdalmas történések védelmeznek a gőgös elbizakodottságtól és kényszerítenek a teremtői alázatra. Sebeink gyógyítanak ki lázadásainkból, és fejünkre olvassák: Ember, lásd mit érsz magadban! Szenvedéseink tisztítótűzében születhet meg a legszebb hozsanna, hitet bizonyító alleluja.
Drága jó testvéreim!
Szent Márk az evangéliumában bemutatja, hogy Jézus legyőzte az emberiség legfélelmetesebb csapását, a leprát, amelyet többször is a halál félelmetes fiának neveztek. Nemcsak a múltban, de a jelentben is elkülönítjük a fertőző betegeket, hogy ezzel útját álljuk a ragály terjedésének. Jézus korában a leprások ki voltak zárva az emberi társadalomból és nem történt intézményes gondoskodás róluk. Nem mehettek az egészségesek közé, és már messziről jelezniük kellett lepráságukat. Ezért is számított vakmerőnek annak a leprásnak a bátorsága, aki Jézushoz lépett és gyógyulásért esdekelt. Nyilvánvaló, ez a közeledés magába hordozta az isteni hitet, hogy Jézus isteni hatalommal rendelkezik, és nem kell félnie a fertőzéstől. Ez a hit, mint mindig, most is meghatotta Jézust. Ezért kinyújtotta a kezét és így szólt a lepráshoz: „Akarom, tisztulj meg!”
Testvéreim!
Azóta nagyot fejlődött az orvostudományunk, de a kórházak mind a mai napig nem tűntek el az életünkből. Komoly tudósok, kutató orvosok panaszkodnak: többet költünk a fegyverekre, mint a betegségek elleni küzdelemre. Az is köztudomású, hogy a betegségek kihasználják erkölcsi sérüléseinket is, sokszor a bűn kapuján lépnek be életünkbe. Jézus elsősorban ezeket a kapukat akarta lezárni, illetve eltüntetni. Nem véletlen, ha arra inti a meggyógyult leprást: „Ne szólj róla egy szót senkinek!” Ő nem akart csodadoktor lenni. Küldetése túlnő az emberi test nyomorúságán, elsősorban a lelki sebeket akarja gyógyítani. A leprás látja sebeit, ám a bűn sebeiről nincsen tudomása. Különösen akkor, ha sikerül elnémítani a lelkiismeretet. Ha az ember nem hallgat a lelkiismeret és az utánunk kiáltó Isten szavára, ebbe előbb – utóbb belebetegszik. A leprás akkor gyógyult meg, azért gyógyult meg, mert hittel fordult Jézushoz. Ha az ember belebetegszik az anyátlanságba és az atyátlanságba, akkor még inkább belebetegszik az Isten nélküli életbe. Hadd szemléltessem ezt Sütő András írónk gondolataival: „Hazánk egyik nagynevű fizikusa, aki természetesen több nyelven beszélt hibátlanul, többhetes külföldi tartózkodás után megbetegedett. Az orvosok pedig megfelelő diagnózis híján, tanácstalanok voltak. Végül is, próbaként hazaküldték a beteget, arra gondolva, hogy talán az éghajlat. És csodák csodája, a beteg hazatérve nemcsak, hogy jobban lett, hanem azt is vallani kezdte: kutya baja sincs. De a legközelebbi alkalommal külföldön újra beteg lett, és újra hazajött és újra meggyógyult rögtön. Orvosai tanácstalanul törték a fejüket a különös kor láttán, mígnem a beteg, kénytelen mindent végiggondolva, felállítani saját diagnózisát: allergiás tüneteinek oka az anyanyelvű beszéd hiánya.”
Drága jó testvéreim!
Ha az ember megszakíthatja hivő és szerető párbeszédét az Istennel, de hosszú távon ebben belebetegszik. Jézus azért jött, hogy a szeretet anyanyelvén szóljon hozzánk. Boldog az, aki hittel válaszol erre a lelket gyógyító üzenetre. Tévedés lenne ezt az eseményt, ezt a csodát úgy értékelnünk, hogy Jézus ezzel is megmutatta hatalmát. Ezen túlmenően más célja és indítéka volt az evangélistának, amikor papírra vetette ezt az eseményt. Jézus gyakran hangoztatta, hogy egész életével példát akar adni nekünk. Igaz, nem ajándékozott meg mindannyiunkat csodatevő hatalommal, de azt kötelességünkké tette, hogy kinyújtsuk kezünket a betegek, az elesettek, a magányosságtól szenvedők felé. Méltán jegyzi meg Kosztolányi Dezső magyar írónk a következőket: „Nincs olyan fájdalomcsillapító, mint egy emberi kéz. Amikor bekötött szemmel feküdtem a műtőasztalon, megszorítottam valakinek a kezét. Az illető keményen viszonozta a kezem szorítását, és ezzel biztosított mindvégig, fönntartva bennem a hitet, hogy lelkek között vagyok, olyan erőt adott vele, hogy azzal akár villamos gépeket is lehetne hajtani. Fogalmam sincs kicsoda volt az ismeretlen jótevő. Még azt sem tudom férfi volt-e vagy nő. Akárki volt hálásan köszönöm és alázatosan ezen az úton mondok neki köszönetet.”
Testvéreim!
A leprás meggyógyítása, mint Jézus többi csodája is, ezt az emberszerető kéznyújtást szemléltetik. A leprásnak nemcsak a teste lett tiszta és gyógyult meg, hanem a lelke is megnyugodott. Nincs ő még elveszve. Újra megnyílt előtte az élet valamennyi lehetősége: egészség, életkedv és a jövő. És mindezt Krisztusnak köszönheti. Az evangélium beszámolója szerint Jézus ráparancsolt a leprásra, hogy ne híresztelje gyógyulását. Csak Jézus tudja, hogy miért teszi ezt. Bűntények alkalmával szokták mondani a rendőrök, hogy a nyomozás érdekében nem mondhatnak semmit, vagy csak kevés információt adhatnak a nyilvánosságnak. Jézus tudta, hogy e csodát nem szóval kell híresztelni, hanem hűséggel és hálaáldozattal. A hűségből és az hálaáldozatból következtessenek az emberek, mi történt ezzel az emberrel: hogy vele valami rendkívüli dolog történt! Az örvendetes valóság áttörte a hallgatás burkát, nem tudta elhallgatni azt, ami vele történt. Ezért Jézus nem ment be a városba, hanem elvonult egy csendes helyre. Tette ezt azért, hogy a csend közegében Mennyei Atyával társalogjon. Példát akart adni minden követőjének, hogy a tevékenység lázában se feledkezzen meg az imádságról. Egy idős tanáról olvastam, aki elveszítette hallását. Amikor tanítványai meglátogatták, csak írásban tudott velük társalogni, az egyik tanítvány kifejezte részvétét is süketsége miatt. Erre a tanár ezt válaszolta leírt szavaival: „A csend, az Istennel történő imádságos találkozás megnyitja előttem az örök szeretett kapuját. A világ lármája már nem zavar abban, hogy elmerüljek Isten gondolatainak szemlélésében.”
Testvéreim! Szentjeink életét is ez az imádságban való elmerülés jellemezte, és ez jellemzi ma is rengeteg ember életét.
Az egyik pap néhány ismerősével együtt vonattal utaztak. Az ismerősek arról beszéltek, hogy milyen jó volt az esti film, milyen jó volt a délutáni futballmeccs. Így nyilatkoztak egymás után, a pap pedig mosolyogva hallgatta. Az útitársak közül többen is voltak a vasárnapi szentmisén és mivel meglehetősen hideg a templom nem aludtak a mise és a prédikáció alatt. Ezért megkérdezte a pap tőlük: Miről szólt a vasárnapi evangélium? Mint egy felrobbant bomba úgy hatott a kérdés. Hiába erőltették emlékezettüket, nem jutott semmi eszükbe. A papnak azonban eszébe jutott az Úr Jézusnak a magvetőről szóló példabeszéde, amely szerint sok emberben azért nem hoz termést isten igéje, mert eljön a gonosz és elragadja, amit a szívébe vetettek. Sokszor úgy vagyunk az evangélium tanításával, mint a cipőnkbe került ködarabbal. Igyekszünk minél hamarabb megszabadulni tőle, azaz elfelejteni. Ebben nagy örömét leli a gonosz lélek, de nemcsak ebben. Nagyon jól tudjuk, hogy vallásos életünk elképzelhetetlen imádság nélkül. Erre adott Jézus példát. Sokan az idő hiányára hivatkoznak. Bezzeg bőven jut idő a megszólásra, a haszontalan pletykákra és a rágalmazásra, csak éppen imádkozni nincs időnk. Mindannyian ismerjük és minden szentmisén halljuk Jézus óhaját: vegyétek és egyétek, mert ez az én testem! A gonosz, a rossz egy pillanatig sem kételkedik abban, hogy Jézus jelen van az Oltáriszentségben. Éppen ezért a gonosz lélek arra törekszik, hogy közömbösséget ébresszen bennünk a szentáldozás iránt. Ezer ürügyet sugalmaz, hogy ellenálljunk Jézus hívó szavának. Mi inkább engedelmeskedünk a mammonnak, mint az Istennek. Így sorolhatnánk fel azokat a bizonyítékokat, amelyek a sátán tevékenységét és a mi gyengeségeinket igazolják. Jó lenne felfigyelnünk erre, szembeszálljunk a nagy kísértővel és minden nap kérjük az Urat, mint ahogy az apostolok is kérték: Uram taníts meg, minket imádkozni! „Ó, Jézus tanítványa, miért alszol? Elfelejtetted, mi történt a Getszemáni kertben? Az Úr azt kérte tanítványaitól, hogy virrasszanak és imádkozzanak. De ők nem vigyáztak. Nem imádkoztak, aludtak. Az ószövetségi papi nemzedék, akik gonoszat forraltak, nem aludtak azon az éjszakán. Ó, Jézus tanítványa, miért alszol, és miért horkolsz? A gonoszhatalmak még éjszaka is működnek, mind Júdás, mind a papi nemzetség. Ó, Jézus tanítványa, vigyázz! Ébredj fel és imádkozz!”
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
