Krisztusban Szeretett Testvéreim!
A mai evangélium eseménye erősen szemben áll a múlt vasárnapival. Ott a kísértés próbára teszi Jézust, és meg is alázza. A Tábor hegyi fényesség most felmagasztalja és megdicsőíti. A két esemény két kiegészítő szempontja ugyanannak a misztériumnak. Két egymást kiegészítő arca Jézusnak. Ez jelzi azt is, hogy a tanítványnak is kétféle a magatartása. Mindkettőre elkerülhetetlenül szüksége van. Nem oly módon, hogy olykor az egyik magatartás válik aktuálissá, olykor pedig a másik. Akkor helyes a hívő életvezetésünk, ha valamelyik magatartás mindig jellemzi tudatos életünket. Az egyik: el kell fordulni a bálványoktól, a másik: életünket az élő Istenhez, a dicsőség Urához kell kapcsolni. A bűnök, a kísértések elleni küzdelmekkel végeredményben a bálványokkal fordulunk szembe. A jócselekedetek igen széles skálája pedig az élő Istennel való közösséget építi.
Egy tizenegyedik osztályos diák fogalmazást írt mely egy kirándulásról szólt, címe pedig így hangzott: „Ahová csak bakancsba érdemes elmenni...“ mert egy hegyormokon eltöltött másfél napról számolt be. A diák többek között beszámolt egy csodálatos élményről is, melynek részese volt korán reggel. Hét óra lehetett, amikor megébredt és kiment egy barakkból fent a hegycsúcson. Lába alatt felhők voltak, feje fölött pedig a csodálatosan gyönyörű világoskék ég. A felhők alatt egy kommunista diktatúra valóságának szürkeségét borította el esővel a Teremtő, fent pedig semmit sem lehetett ebből tapasztalni, hiszen a kék ég békét, nyugalmat, boldogságot árasztott.
Drága jó testvéreim!
Ilyen tapasztalatra hívja meg Jézus is három apostolát Pétert, Jakabot és Jánost. Próbálja kiragadni őket a hétköznapokból s olyan valóság tanúivá teszi, amilyet soha többé nem élnek át a Megváltó feltámadásáig. Nagy és csodálatos titkot fed fel előttük: színében elváltozik és ragyogó, szinte vakító és mégis kellemes fénnyel árasztja el őket. Mellette jelen van Mózes és Illés, akik magukba foglalták az egész Ószövetséget, vagyis az egész Jézus előtti zsidó történelmet, a választott nép történetét. Érezni lehet ebben a találkozásban, hogy minden, ami azelőtt történt a zsidók háza táján a Messiásról szólt, aki dicsőséges király, de akihez hozzátartozik az áldozatvállalás is hiszen legfőbb célja az, hogy népét szabadon lássa.
Ezen mozzanat főszereplői nemcsak Jézus, Mózes és Illés, hanem velük szemben ott állnak szintén hárman az apostolok: Péter, Jakab és János. Olyan ez, mint sportban a váltófutás, amikor a szaladók átadják egymásnak a botot és amit egyik elkezdett, azt a másik folytatja. Amit Mózes és Illés jelentett addig a zsidók történelmében, azt jelenti majd ezentúl az a Krisztus által alapított intézmény, mely az apostolokra épül, nevezetesen az Egyház. Az Egyház pedig tanúja kell, hogy legyen mindig Jézus szenvedésének és feltámadásának, vagyis emberi hétköznapjainak, szenvedésének, de dicsőséges fényének is. Az Egyház pedig te is vagy testvérem, tehát, amit Péter, János és Jakab átélnek, az neked is szól, mert Jézus nemcsak őket vezeti fel a Tábor hegyére s majd később az Olajfák hegyére, a Getszemáni kertbe, hanem téged is.
A Tábor hegy felé vezető út mindig keresztül vezet az Olajfák és a Kálvária hegyén. A szenvedés sohasem értelmetlen,hiszen a végén ott van a cél, az örök fény, az örökkévalóság, melyben egy olyan gyönyörű Isten vár rád, amilyennel a három kiválasztott apostol találkozott.
Annyira szép volt ez az élmény, hogy Péter szerette volna megörökíteni, akár egy fényképet, szinte szobrot szeretett volna az eseménynek állítani, hogy mindig emlékezzen arra a nagy boldogságra, melynek részesei voltak a megdicsőülés hegyén. Amikor a zsidók sátrat vertek valahol azt jelentette, hogy ott le akarnak telepedni, mert ott jó nekik, bőséges táplálék kínálkozik maguk és jószágaik számára. Péter pedig sátrat akar építeni Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, hogy soha többé ne menjenek el. A dicsőséges Istennek azonban szobrot nem lehet emelni, hiszen emberi kéz nem tudja megalkotni azt a gyönyörű képet, amelyet átéltek a Tábor hegyén. Istent Krisztuson keresztül lehet látni, ezért, amikor felocsúdtak csodálkozásukból és gyönyörű félelmükből az apostolok mást már nem láttak maguk előtt csak Jézust, akit nemsokára elfogtak és szenvedésével kellett áldozatot hozzon bűneinkért. Jézus meghagyja tanítványainak, hogy élményükről mindaddig ne beszéljenek, míg halottaiból fel nem fog támadni. Ők igazából nem is értették, hogy mi történik olyannyira, hogy legjobb barátukat, Mesterüket pontosan a szenvedés óráiban hagyták el. Jézus mégis bízott bennük és igaza volt, mert amikor a tanítványok a Szentlélektől eltelvemegértették, hogy kit is szolgálnak életüket is feláldozták Mesterükért.
Csodálatos élményt élhettek át a tanítványok. Ennek azonban mi is részesei vagyunk kedves testvérek. Hiszen van valami ami magába foglalja a színeváltozás gyönyörű fehérségét, de Krisztus Urunk áldozatát is. Van valami amiben Jézus teljesen valóságában jelen van és valóságában táplál vele, mint az apostolokat a Tábor hegyén. A megdicsőülés hegyének, valamint a Golgotának megragadó valósága Krisztus szentséges teste, az Oltáriszentség. Benne van a lelki táplálék, hogy tudjuk mindig átérezni, milyen jó együtt lenni az Úrral, milyen jó hogy megvigasztal szépsége és szenvedése által valahányszor szenvedünk vagy nem értjük az ártatlanok szenvedését vagy úgy érezzük, hogy semmi értelme nincs a magánynak, a szenvedésnek, a számkivetettségnek. Ezért itt és most a szentmise áldozatban két hegycsúcs képe tárul fel előttünk: a Tábor hegyé és a Golgota csúcsáé. Ez olyan kép, melyet lelkünkbe pecsétel Krisztus Urunk a szentáldozás által s amit hordoznunk kell, mert csak így lesz értelme életünknek. Ne féljünk tehát magunkhoz venni Krisztus szentséges testét, mert csak így fogjuk megérteni azt a nagy szenvedést, melyet Isten vállalt és sokszor ma is vállal értünk.
Jézus megdicsőülésének tanúi is vannak. Három tanítvány, akiknek különleges helyük van az apostolok között. Ők ott lesznek majd a vérrel verejtékezésnél is, akkor is, amikor Jézus feltámasztja Jairus leányát. Péter később büszkén írja levelében: ott voltunk vele a hegyen (2Pt 1,18). Ők most a hegyen egy Isten-jelenés, egy teofánia részesei. Ehhez tartozik a Jézus alakjából kisugárzó fény, és a fényes felhő, amelyhez hasonlóval már Mózes is találkozott a Sínai hegyen. Teofániában részesült Illés is, ha az más jellegű volt is, aki maga is ott van most Jézus mellett Mózessel együtt. Itt azonban a fényesség forrása Jézus embersége. Ez válik istenségének jelévé, ez jelzi igazi arcát, dicsőségét. Sokkal világosabban, mint Kánában, amikor Jézus a vizet borrá változtatta. Ott a csoda ugyancsak jel, amely valami döntően fontosat hirdet, de ez különbözik tőle. Itt a hegyen Jézus egész személyisége válik jellé. Egészen áttetszővé lesz Isten számára. Most világosan felismerhető Jézusban az istensége. Az apostolok tudatában is vannak, hogy miről van itt szó. A földre borulnak, ahogyan az ószövetségi Isten jelenésének tanúi is ezt tették. Ahogyan Keresztelő János Jézus megkeresztelésénél, most ők is Isten szavát hallják, amely világosan jelzi Jézusnak, ennek a rendkívüli embernek a kapcsolatát Istennel. Ő Isten Fia, akiben tökéletesen tükröződik az Atya, akit megajándékoz teljes szeretetével, akire teljesen rábízza szavait. Miért történik ez a csodálatos színeváltozás, mi ezzel Jézus szándéka? Nyilván szenvedésének megjövendölését akarja ezzel ellensúlyozni, hogy ezzel erősítse az apostolok hitét. Azt hirdeti, hogy a szenvedés és a halál nem tudják igazán elérni Jézus személyét. A sebek, a gyötrelmek ugyancsak nem képesek erre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Jézus szenvedése és halála nem lenne igazi. Az ő élete azonban legyőzhetetlen, ő valójában olyan fényben és dicsőségben él, amely túl van minden sötétségen. Ezért ő le tudja győzni a rosszat és a halált. A húsvét fényei tűnnek fel a szenvedő Messiás alázatában. Lukács ezzel a jelenettel kapcsolatban arról számol be, hogy Jézus Mózessel és Illéssel az ő eltávozásáról beszélgetett, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni (Lk 9,31).
Szenvedés, kereszt, könnyek, bűnök, hozzátartoznak az életünkhöz. A nagyböjti bűnbánatnak, önmegtagadásoknak meg kell gyengítenie függőségünket a földi táplálékoktól, amelyet most tágabb értelemben veszünk. Minden hozzátartozik ehhez, ami testi életünkkel van kapcsolatban. Ezek azonban kétféle módon tartozhatnak életünkhöz. Nézhetjük ezeket csak önmagunkban, és így életünkben is ezzel a szemlélettel fogadhatjuk. Ebben az esetben életünknek teljesen anyagi jellege lesz. Folytonosan megterheli, megzavarja a kudarc, a szenvedés. Ki vagyunk szolgáltatva testünk kívánságainak, korlátainak. A családi élet sok fáradsággal, emberi összeütközésekkel jár együtt. Kenyérkereső munkánkat is sokféle tehertétel veszi körül. Sok fáradsággal teljesítjük, igazságtalanságok járhatnak vele együtt, az embert megalázhatják, kihasználhatják. A társadalmi, a politikai életben sok a cselszövés, hatalmi és anyagi érdekek teszik zavarossá, kiszámíthatatlanná. Mindezt azonban más szemlélettel és más átérzéssel is nézhetjük. Most a hitünk átvilágítja az egész valóságot. Így most már nem vagyunk bezárva a szűk anyagi világba. testünk majd dicsőségbe fog öltözni, gyötrelmeink örömmé fognak változni, értelmet kapnak szenvedéseink, amelyeknek most már az a rendeltetésük, hogy szeretetünk megtisztuljon bennük. A hit fénye megalapozza az emberi összefogást és a kölcsönös segítségnyújtást. A földi város belenő Isten városába. Az örök dicsőség fénye, amely ránk vár, és amely titokzatosan már birtokunkban van, nincs arányban a jelen élet nehézségeivel. "Ez a mi mostani könnyű szenvedésünk ugyanis a dicsőségnek igen nagy, örök mértékét szerzi meg nekünk, ha nem a látható dolgokra figyelünk, hanem a láthatatlanokra. Mert ami látható, az ideigvaló, ami pedig láthatatlan, az örökkévaló." (2Kor 4,17) Jézus színeváltozása átformálja egész emberi életünket. Megkeresztelésünkkel gyökerében már birtokoljuk azt a dicsőséget, amelyet ő ígér nekünk.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
