Szomorú hír járta végig a világot 2005 április 02-án este: meghalt II. János Pál pápa, visszaadta lelkét Teremtőjének Krisztus 264. Helytartója. Szomorúság, fájdalom vett erőt az embereken, aki ott voltak a Szent Péter téren, de azokon is, akik a tévé képernyőjén át követhettük a nagy pápa halálát.
Valami hasonlót élhettek át az apostolok is, midőn a zsidó vezetők megölték Jézust: elvesztették Mesterüket, támogatójukat, már nem volt, aki őket kivédje, oltalmazza, bármikor ki voltak téve ők is annak a veszélynek, hogy a Megváltó sorsában ők is bármikor részesülhetnek. Erre azonban nem voltak még felkészülve, még hiányzott valami, ami megadja nekik a kellő erőt, hogy szembe szálljanak Krisztus ellenségeivel.
Ahogyan a hívek összegyűltek a Szent Péter téren a szentatya haláltusája alkalmával, hogy ott voltak jelen, akár úgy, hogy a TV adók híradásain keresztül élték át lélekben, ami a Vatikánban történt, az apostolok is ott gyűltek össze, ahol utoljára biztonságban voltak. Számunkra a biztonság jele Róma, a pápa, az apostolok számára pedig az Utolsó Vacsora terme. Ott voltak utoljára együtt Jézussal, ott táplálta őket először szentséges testével és vérével, ott mutatta be nekik, hogy a Sátánt csak alázattal lehet legyőzni, hiszen még annak a lábát is megmosta, akibe a gonosz lélek beleszállt, ott mondta el főpapi imáját, amelyben oltalmat kér az Atyától mindazok számára, akik őt követik, valamint azt, hogy őrizze meg őket az egységben. Ott érezték magukat biztonságban a tanítványok. A mi Utolsó Vacsora termünk a mi templomunk, hiszen Jézus itt jelenik meg és táplál bennünket szentséges testével és vérével, itt imádkozunk együtt barátok és ellenségek, itt van az Isten háza. A mi templomunk beleépül azonban a világ többi sok ezer és tízezer templomával azonban a Szent Péter bazilikába, ahol a pápa, legfőbb pásztorunk vezet bennünket és imádkozik értünk.
Testvéreim!
Nem könnyű megvívnunk a hit harcát. Tamás apostolhoz hasonlóan sokszor minket is gyötör a kételkedés. A feltámadt Jézus segítségével, a vele való találkozás keretében azonban úrrá lehetünk fölötte, és mi is hittel vallhatjuk Jézus előtt leborulva: Én Uram, én Istenem. „Tamás nem volt velük, amikor eljött Jézus. – olvastuk az imént – Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, és Tamás is ott volt velük”. Ekkor Jézus Tamást – aki az apostolok szavára nem hit az Ő föltámadásában -, felszólítja arra, hogy szent sebeit érintse meg. Tamás bizonyítékokat keresett hite alátámasztására. Jézus ezért nem rója meg. Nem azt mondja: „hunyd be a szemed, és higgy!”, hanem: „Gyere ide és lásd! Tessék, itt vagyok. Nézd, érintsd sebeimet. De aztán ne légy hitetlen, hanem hívő!” Ez a jelenet annyira emberi, s mégis annyira csodálatos -, különösen a tapintás érzékének megigazulása, s egyben az a szolgálat, melyet az értelemnek és a hit-születés csodájának tesz. Szent lehet az érintés, mert Jézus Krisztusban a halálon túlra, az Atyaisten dicsőségébe vezető út kezdete lett. Az a tapintás, amelyet Isten a Szentlélek kiárasztásával megtisztít, nem csalódhat, mert kapcsolatban van az értelemmel és az akarattal, melyeket átszőtt, fölemelt a természetfeletti világba a hit, a remény és a szeretet. Tamásnak lehetősége volt arra, hogy a Jézus feltámadásával kapcsolatos kétségét egy személyes találkozásban, érintésben alakítsa át a legszemélyesebb bizonyossággá. Jézus felszólítására, hogy ujját tegye oldalának sebébe, Tamás ezt feleli: „Én Uram, én Istenem!” Embert lát maga előtt, de az Istent vallja meg. Vagyis ez az érintés, ez a tapintás belső, értelmi, és a kegyelem sodrába került létfontosságú érintkezés lett. De nemcsak megpillantja Jézus igazi kilétét, nemcsak magáénak vallja, hanem kifejezi apostoltársainak, hogy most már ő is hisz. Az Úr Jézus megjelenése előtt súlyosan vétett ellenük, amikor örvendező híradásukra kijelentette, hogy nem hisz, nem fogadja el tanúságtételüket. Tamás hitvallása egyben a legmélyebb szeretet megnyilatkozása is, hiszen nemcsak fölismeri Jézust, hanem magáénak is vallja: „Én Uram, én Istenem!” Ez az enyém a legszorosabb kapcsolatot jelenti Jézus és Tamás között, mert nem azt mondja: én testvérem, én barátom, én mesterem - hanem én Uram, ami egy zsidó szájából a teremtő Istent, az Örökkévalót jelenti, aki a nemlétezésből hozta elő szerető akaratával az embert. Hogy micsoda mélységeket takar ez a vallomás, azt Tamás majd vértanú halálával mondja ki véglegesen Jézusnak és Egyházának.
Testvéreim!
Nem kevésbé fontos esemény az sem, hogy Jézus Tamást beiktatja a föltámadást tanúsító apostolok közé. Ezzel új módon teszi őt a közösség részévé. Megfigyelhetjük János evangélista megjegyzését: amikor az Úr először megjelent az apostoloknak, Tamás nem volt velük, és nem is hitt nekik. Amíg közösségben élt apostoltársaival, hite felülmúlta a tizenegyét. Jézust utolsó jeruzsálemi útja előtt apostolai le akarták beszélni arról, hogy fölmenjen Jeruzsálembe, hogy vállalja a szenvedést. Tamás volt az egyetlen, aki kijelentette: „Menjünk fel mi is és haljunk meg Vele együtt!” Volt azonban egy rövid időszak, amikor Tamás hite is megrendült. Oka, hogy a megpróbáltatások idején kiszakad az apostolok közösségéből, külön utakon jár, így legfeljebb addig jut el, hogy azt mondja: én nem hiszem. Ma is hányan vannak, akik azt mondják, hogy én hívő, vallásos ember vagyok annak ellenére, hogy nem járok templomba. A magam módján vagyok vallásos, de nem tartozom az Egyházhoz. Ezek az emberek egyéni úton járnak, elkülönülve a közösségtől, távol az Egyháztól, megfeledkezve arról, hogy a hit igazi megtapasztalása csak közösségben lehetséges. Tamás apostol is külön utakon jár, míg a többi tíz együtt maradt és imádkozott az utolsó vacsora termében. Egymást erősítették az ima segítségével. Tamás otthagyta a közösséget. Egyedül tévelyeg az utcákon. Társai nélkül akarta megoldani hitproblémáját. Ő nem imádkozott. Nyalogatta sebeit, ébren tartotta a Mester miatti kiábrándultságát. Sajnálkozott önmagán. Isten nélkül akarta megoldani problémáját. Így, nem lehet! Ima nélkül a hit összeomlik. Míg az apostolok csak az ajtókat zárták be, addig Tamás a szívét is bezárta. A zárt ajtókon átment a feltámadt Úr, de a bezárt szíven nem tudott. Tamás apostol, akkor nyerte vissza hitét, amikor újból visszatért, az apostolok közösségébe, amikor megnyitotta szívét. A hit nemcsak a mi erőlködésünk eredménye. Nemcsak erény, hanem kegyelem is, Isten ingyenes ajándéka is! Akik abbahagyják az imádságot, gyakran meggyengül a hitük is. Hiszen az ember számára az ima az a csatorna, amin keresztül Isten az ő kegyelmét eljuttathatja hozzánk. Ezért amikor kételyek gyötörnek akkor is imádkoznunk kell, akkor is ki kell tudnunk mondani legalább annyit az evangéliumi apa szavával, hogy: „Hiszek, Uram, segíts az én gyenge hitemen, hitetlenségemen!”
Testvéreim!
Tamás története meg kell értesse velünk, hogy távol lenni ettől az apostoli közösségtől, a Krisztus által alapított Egyháztól annyi, mint távol lenni az igazi húsvéti hittől, mint ahogy teljes húsvéti hitre jutni csak ebbe a közösségbe beiktatva lehet; amint Mária Magdolna és az emmauszi tanítványok példája is mutatja, akik szintén csak az apostolok közösségében érik el a hit teljességét. Ne feledjük, Jézus azért halt meg, hogy Isten szétszóródott fiait egybegyűjtse. Egyházat alapítva: szent vére áldozatából fakadó bűnbocsánattal, a húsvéti megjelenésekben. A hithez ma is szükségünk van közösségre. Maszek módon hinni: fából vaskarika! Magántanulóként a hittételekből le lehet vizsgázni, de hívőnek maradni, s kitartani hűségesen a Föltámadott Úr mellett, a közösség ereje nélkül lehetetlen! A szentmisén, a különböző lelkiségi találkozókon, vallásos összejöveteleinken keresztény testvéreink hite erősít. A mi hitünk pedig fellobbantja társaink hit-mécsesét. A bűn következmény nemcsak Istennel, hanem egymással való szakítás is. Most, hogy Istenhez szabad utunk van Jézus Krisztus által, egy új emberiség alakul, amelynek középpontja Krisztus, tengelye pedig a Krisztusban öntudatosan hívők közössége, akikben új, közös, isteni természet van. Tamás apostolt a Feltámadott nem- csak magának akarta megnyerni, hanem a többi apostolnak is. Drága jó testvéreim! Húsvét 2. vasárnapja az minden évben az Isteni Irgalmasság vasárnapja. Nekem személyesen is, hiszen egy olyan egyházközségben szolgálhatok, ahol a templomunk az Isteni irgalmasság titulusára és Szent Pió atya tiszteletére van szentelve. Ezen a vasárnapon ünnepeljük mi itt Erzsébetbányán templomunk búcsú ünnepét! II. János Pál pápa nevéhez fűződik a mai vasárnap. A Szentatya a jubileumi szentévben, 2000. április 30-án avatta szentté Boldog Fausztina nővért, és akkor rendelkezett úgy, hogy húsvét második vasárnapja az isteni irgalmasság vasárnapja nevet viselje. Azóta Krakkóban felépült az Isteni Irgalmasság bazilikája, amelyet a pápa 2002. augusztus 17-én szentelt fel. Milyen nagy kegyelem testvéreim, hogy a nagy pápát azon a vasárnapon emelték a boldogok közé, amely vasárnapnak az előestéjén eltávozott a földről az örök hazába. Azon a vasárnapon, amelyet az irgalmasság vasárnapjának hívunk, és amely ünnepet neki köszönhetünk. A feltámadt Jézussal való találkozás után Tamásnak nem volt többé nyugta. Földrészről, földrészre ment és hirdette az örömteli bizonyosságot: „Én Uram, én Istenem!” A pártusok, médek, perzsák országán keresztül az akkor ismert világ legtávolabbi pontjára, Indiába is eljutott. Nem nyugodott, míg csak egy népről is tudott, amely nem ismerte az evangéliumot. Az Apostolok Cselekedeteinek számos részlete számol be az első keresztények húsvéti hitéről. A feltámadt Krisztusban való hit volt az az erő, amely az első keresztényeket mély élet- és szeretetközösségben szorosan egyesítette, erről szól az első olvasmány. „A sok hivő mind egy szív és egy lélek volt”. „Nem is akadt köztük szűkölködő”. Ők már nem közvetlen „tapasztalás” alapján hisznek, mint az apostolok, hanem az apostolok közvetítő tanúságtétele segítségével. „Az apostolok tanúsították Urunk Jézus feltámadását”; ennek volt megfelelője valamennyi hívő életerős hite. Ez az erős hit késztette őket arra, hogy javaikról önként lemondjanak, azokat közösbe adják és így segítsék a leginkább rászorulókat, akiket Krisztusban testvéreiknek tartottak. Nem valami elméleti, ideológiai hit volt ez, hanem kézzelfogható és tevékeny: teljesen meghatározta a hívők új életét nemcsak az imában, Istennel való kapcsolatukban, hanem embertársaikkal is, egészen legféltékenyebben őrzött érdekeik háttérbe szorításáig.
Testvéreim!
Ebben a hitben van ma hiány. Túl sok az olyan hívő, akinek életében a hit nem jár semmiféle gyakorlati következménnyel, nem alakít át semmit vagy csak nagyon keveset. Az ilyen kereszténység se meg nem győzi, se át nem alakítja a világot. Az ősegyház példája által újra meg kell edzeni hitünket, Istentől pedig kikönyörögni a mély hit kegyelmét, a keresztény győzelme hite életerejében rejlik. „Mindenki, aki Istentől van, legyőzi a világot. És ez a győzelem - győzelem a világ fölött - a mi hitünk. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” – aki érettünk emberré lett, szenvedett, meghalt, de harmadnapra feltámadt dicsőségesen a halálból. A közmondás szerint „Tanítva tanulunk”. Akkor válik vérünkké a hit, amikor ez fémjelzi gondolkodásunkat, életvitelünket minden körülmény között, jó és balsorsban egyaránt, és amikor mások számára is meg tudjuk fogalmazni. Ismerős előttünk, hogy a radioaktív anyagok sugarakat bocsátanak ki magukból, amelyeknek a testek nem tudnak ellenállni. Így van ez, illetve így kellene, legyen ez az élő hit esetében is: hisz akiknek közösségi, megimádkozott, ésszerű és sugárzó hitük van, azoknak sem tudnak a lelkek ellenállni, mert a győzelmes fegyver, mely legyőzi a világot: a mi hitünk! Ámen!
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
