Krisztusban Szeretett Testvéreim!
Valahányszor megzörgeti életünket a félelem, ösztönösen egy segítő kéz után nyúlunk. A kisgyermek is, amikor félelmet érez édesanyja ölébe bújik, a felnőttek egy testvéri közösségben keresnek menedéket, ahol érzik, hogy a félelemre segítséget kaphat. Így cselekedtek az apostolok is Jézus halála és temetése után: bezárkóztak és egymástól várták a félelmükre a segítséget. Féltek Jézus ellenségeitől. De mondhatjuk, hogy nemcsak tőlük, mert én meg vagyok győződve arról, hogy amikor az asszonyok a feltámadás hírével az ajtón bekopognak, valami újfajta félelem lopakodott a szívükbe. Biztos, hogy felvetődött bennük a kérdés, ha találkoznak Jézussal, hogyan néznek majd a szemébe, mivel kishitűek voltak? Mit mondanak, mivel indokolják a gyáva viselkedésüket? Péterben személy szerint is élhetett a félelem érzése, hogy a háromszori tagadást mivel fogja megmagyarázni?
Az biztos, hogy Jézus tisztába volt az apostoloknak a lelkiállapotával. Ismeri, hogy mi lakik az emberben. Megjelenik nekik, de nem szigorú arccal, nem mint egy keményszívű bíró, hanem, mint egy mosolygós, szerető ember. Nem tesz szemrehányást, hanem sebzett szívüket akarja gyógyítani, amikor így köszön: „Békesség nektek!” A betlehemi éjszakán az angyalok a pásztoroknak a békéről énekelnek: „Békesség a jó akaratú embereknek!”
A karácsonyi ünnepek alakalmával gyakran megállunk a templomban felállított Betlehem előtt, hogy megcsodáljuk azt és imádkozzunk. Nézzük a pásztorok szobrait, alakjait, akik örömmel mentek Jézushoz, mert érezték, hogy szívükben szükségük van a szeretetre és a békére. Ezek a pásztorok, akik valóban látták a jászolban fekvő kis Jézust, még nagyobb örömmel és boldogsággal tértek haza: vitték a szeretetet és a békét. Azért voltak ennyire boldogok, mert szívükbe fogadták Jézust, s másoknak is tudtul adták, hogy valóban megszületett a Messiás. Nekünk is keresztény embereknek egész életünk csak akkor lesz boldog, ha szívünkbe fogadjuk Jézust, ha vele járjuk az élet útjait és az Ő példája szerint sok-sok jót cselekedünk. Hiszen ezt tették a pásztorok is és boldogság, béke töltötte be életüket. Most a húsvéti időben is ezt adja nekünk: a békét!!!
Kedves Testvéreim!
Napjainkban sokat beszélünk a békéről, és talán azért, mert sokszor az életünkben hiánycikknek számit. Sajnos nincs béke sok szívben, nincs béke sok családban, nincs béke rokonok, népek, fajok között. Amikor befejeződött az úgynevezett harmincéves háború és megkötötték a westfáliai békét, lovas hírnökök járták az országot és vitték a boldogító hírt: vége a háborúnak. Útjuk során betértek egy lerombolt faluba és ezt kiáltozták: béke, béke, béke. A gyerekek, aki eddig csak a háborúról hallottak, rémülten menekültek édesanyjukhoz, mert nem értették a béke szó jelentését. Csak a felnőttek arcán ragyogott fel az öröm, mert ők nagyon jól tudták, mit jelent a béke. Akik ma a földön élünk, szintén erre áhítozunk. Elegünk van a szeretetlenségből, irigységből, gyűlöletből, szeretnénk békés, félelemtől mentes életet élni. Szeretnénk, ha az ökölbe szorult kezek kisimulnának és egy baráti kézfogás lenne belőle. Mindenki a békét akarja, ezt hangoztatjuk, és akkor miért nem valósul meg? Hogyan juthatunk az annyira óhajtott béke birtokába? Jézus kijelenti: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd és alázatos szívű vagyok.” Talán semmi sem épít olyan magas falat ember és ember között, mint a gőg és a büszkeség. A magunk által képzelt magasból csak lenézni tudjuk embertársainkat, lekezeljük, és ezáltal nem tudunk a szeretetben velük egyesülni. Ezzel ellentétben az alázatos ember nem kezeli le embertársait, hanem közösen oldanak meg problémákat. Tiszteli mások véleményét, ez egy nagyon fontos dolog a mai világban testvérek! Az 1789-ben a francia forradalom alatt lerombolták a Bastille-t, a rosszhírű börtönt és hidat építettek a köveiből. Ma is így kellene tennünk az erőszak, a gőg emelte válaszfalakkal és utat építeni belőlük embertársaink felé, a népek és nemzetek között. A békét teremtő szeretet másik hathatós eszköze a szelídség erénye. Sajnos a történelem arra figyelmeztet, hogy az emberiség mindeddig az erőszak útját járta. Meg is bűnhődött és bűnhődik miatta, vérrel, szenvedéssel, pusztulással. Julien Green, a neves író beszéli el naplójában egy fényképésszel folytatott beszélgetését. Az illető Kínában járt és tolmács útján több emberrel elbeszélgetett. Az egyik nap, mesélte a fényképész, talán a szokásomtól is hangosabban meséltem valamit és erre a kínai beszélő partnerem elvörösödött. Kérdésemre, hogy miért pirult el, ezt a meglepő választ adta: ön feltűnően hangosan beszél! Kínában csendesebbek, halkabb szavúak az emberek! Ó, ti európaiak, ne higgyétek, hogy hangoskodva jobban megértitek egymást! Testvérek! Soha senkit nem tudunk meggyőzni arról, hogy az erőszak mögött szeretet rejtőzik. A szeretetnek, a békeségnek csak az alázat és a szelídség lehet a szava. Kár a fegyverek szavát csattogtatni, kár hangoskodni, mert attól még nem születik béke. A békére vezérlő szelídségnek az ikertestvére a türelem. Nem véletlen, hogy a türelmet ott tudjuk megtapasztalni, megélni, ahol a szeretet sugárzik. Gondoljuk csak az édesanyákra, milyen türelemmel gondozzák, nevelik gyermekeiket. Gondoljunk arra a házastársa, aki türelemmel kell gondozza férjét, feleségét. Azért tudja ezt tenni, mert a szeretet szálai egymáshoz fűzik. És mekkora türelem kell sok öreghez, akinek megrokkantak testi és szellemi erői. Nem utolsó sorban nagy türelem kell önmagunkhoz is. Elviselni gyengeségeinket, a gyakori kudarcot és békét kötni sorsunkkal, mert csak így nyerhetjük lelki nyugalmat, lelki békét. Alázat, szelídség, türelem. Ők hárman vezetik a béke útjára az embert. Vajon mi ezen az úton, a béke útján járunk-e? Családi életünkben, munkahelyünkön, egyházközségünkben? Mert a békét nemcsak a különféle konferenciákon, hanem nekünk, itt és most kell építenünk, mindennapi életünkben, és kérnünk kell Isten segítségét: Béke fejedelme, szentséges Istenünk, Úr Jézus Szent Szíve, békéért esdeklünk!
Békét adj szívünknek, békét családunknak,
Békét nemzetünknek, békét a világnak!
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
