Krisztusban Kedves Testvéreim!
Urunk Jézus sokszor és sokféleképpen igyekezett szemléltetni az a különleges kapcsolatot, amelyet az emberiséggel akart és ma is akar megvalósítani. Megtestesülése, tanító tevékenysége, szeretetét megmutató keresztáldozata, hatalmát kinyilvánító föltámadása, mind mind ezt a nemes célt szolgálta. Egész életében azon fáradozott, hogy egészen újszerű, kegyelmi kapcsolatot létesítsen az egyes emberrel és az egész emberiséggel. Ezt szemlélteti a szőlőtőről és a szőlővesszőkről szóló hasonlata. A hasonlattal már az Ószövetségben is találkozzunk. Ott a próféták Isten választott népét nevezték az Úr szőlőjének. Ezt a szőlőt az Úr maga ültette és gondozta. Így lett az Isten szőlőműves. Az Úr szőlője, Izrael azonban Isten legszorosabb és a leggondosabb odaadása mellett sem hozott megfelelő termést. Erre Isten elfordult szőlőjétől, Izraeltől, és megengedte, hogy a pusztulás martalékává váljék. A keresztény felfogás szerint Isten új és igazi szőlőtőt támasztott Jézusban, aki bőséges termést hozott. Halálával és feltámadásával új népet szerzet, az egyházat. Ennek megfelelően Jézus és az egyház, az egyház egyes tagjai úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a szőlőtőn a szőlővesszők: gyökerében egyek. Egy tőke, amely a belőle sarjadó szőlővesszőkkel hozza meg a termést, ha azok a szőlőtőn maradnak. A leszakadt, levágott szőlővesszők elszáradnak és tűzre kerülnek.
Testvéreim!
Húsvét ötödik vasárnapi evangéliumi részében azt a példabeszédet olvastuk fel, amelyben Jézus önmagát szőlőtőhöz, az Atyát a szőlőskert gazdájához, tanítványait és minket pedig szőlővesszőkhöz hasonlítja. Ezt mondja: "Én vagyok a szőlőtő és Atyám a szőlőműves", majd a következőkkel folytatja: "Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők". Mai elmélkedésünkben arra keressük a választ, hogy vajon mit akar Jézus mondani ezekkel a hasonlatokkal?
A szőlő olyan növény, amelynek eredményes termesztése egyrészt az ember figyelmes munkájától, másrészt az időjárás kiszámíthatatlan változásától függ. Hiába dolgozik egész éven át szorgalmasan a gazda, hiszen egyetlen vihar vagy jégeső percek alatt tönkre teheti a munkáját. De hiába kedvező az időjárás, ha a tulajdonos elhanyagolja szőlőjét és nem törődik vele, nem számíthat jó termésre. A szőlő gyümölcse önmagában is értékes táplálék, de ízletes bor is készíthető belőle, természetesen ez is csak gondos és figyelmes munkával.
A Szentírás többször beszél az ószövetségi népről, mint az Úr szőlőjéről, nem hallgatva arról sem, hogy a szőlő sokszor terméketlen maradt, azaz a nép hűtlenné vált. A prófétákat, akiket a szőlő gazdája, Isten küld a néphez, a gonosz munkások megölik, mert azt gondolják, hogy övék lehet a szőlő. De azzal a reményteli gondolattal is találkozunk, hogy Isten új szőlőt fog ültetni, amely majd idejében megtermi gyümölcsét, új szövetséget köt az emberekkel. Ez akkor teljesedik be, amikor az Atya a Fiút elküldi a világba, aki az igazi szőlőtő, s aki életének feláldozásával termi meg a szeretet gyümölcsét. Jézus Krisztus áldozatával a szőlő termése, a bor az Eucharisztiában az Ő vérévé válva örökre megpecsételi ezt az új szövetséget. A hívő ember részéről a szentáldozás, Krisztus Testének és Vérének vétele jelenti azt a bensőséges és élő kapcsolatot Isten és az ember között, amelyre a szőlőtőről és a szőlővesszőkről szóló példabeszéd utal.
Ennek fényében a felolvasott példabeszédet a következőképpen értelmezhetjük: Az Egyház, az újszövetségi népe Isten szőlőskertje. Az Egyház tagjai - miként a szőlővesszők a szőlőtőhöz - szorosan kapcsolódnak Krisztushoz és rajta keresztül egymáshoz. Az egyházi közösség tagjaként - világi hívőként és egyházi személyként egyaránt - arra törekszünk, hogy megőrizzük a Krisztushoz kapcsolódást, aki nélkül semmit sem tehetünk, s akiből életerőt merítünk. Egyedül Jézus által tudunk lelki gyümölcsöket teremni. Ahogyan a szőlő termésének mennyisége és minősége egyaránt függ a kedvező időjárástól és az emberi munkától, ugyanígy a Krisztussal való élő kapcsolatunk is egyrészt Isten kegyelmének köszönhető, másrészt megkívánja a mi emberi közreműködésünket.
Testvéreim!
Túllépve az elméleten ezek után érdemes azt is megvizsgálnunk, hogy milyen ismertető jelei vannak a Krisztushoz tartozásnak? Miről lehet felismerni, hogy élő-e a kapcsolata a hívőnek Krisztussal és az Egyházzal? A teljesség igénye nélkül vegyük most sorra a legfontosabbakat! Az élő hitű keresztény ember számára a vallásosságban első helyen áll az életszentségre való törekvés. Ez azt jelenti, hogy Isten kegyelmét jól felhasználva sok lelki gyümölcsöt terem az elkötelezett ember. Állandóan kész a lelki megújulásra, hogy egyre közelebb kerüljön Istenhez. A Krisztusban élő keresztényre jellemző, hogy felelősséggel megvallja katolikus hitét, elfogadja és hirdeti a krisztusi igazságot az emberről, az ember evilági hivatásáról és az Egyházról, mint az emberek közösségéről. A harmadik ismérv az lehet, hogy nem csupán a Krisztushoz fűződő engedelmes, fiúi kapcsolat fontos számára, hanem az egyház többi tagjával való testvéri szeretettől vezérelt közösség ápolása is. Az kapcsolódik továbbá élő szőlővesszőként Jézushoz, aki azonosulva az Egyház célkitűzésével aktívan részt vesz annak apostoli munkájában. Az egyszerű világi hívőt is mindenkor át kell hatnia annak a missziós lelkesedésnek, amely az evangélium hirdetésének szolgálatába állítja őt.
És nem utolsó sorban: A Krisztus mellett elkötelezett keresztény - kilépve az egyházi közösség keretéből - a társadalmi élet minden területén tanúságot tesz az emberi méltóság, a szabadság, az igazságosság és a szolidaritás értékéről. Jézus ezt mondja az evangéliumban: "Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Aki bennem marad, az bő termést hoz". Célunk világos: megmaradni a Krisztussal való élő és éltető egységben, s gyümölcsöt teremni Krisztus által. Ez az egység a Szentlélek ajándéka. Indítson a Szentlélek minket arra, hogy mindenkor az életszentségre törekedjünk, bátran megvalljuk hitünket, közösségben éljünk egymással, hirdessük Krisztus evangéliumát, s tanúságot tegyünk róla a világban! Legyünk élő szőlővesszők, legyünk az Egyház élő tagjai!
Testvéreim!
Üdvözítőnk jól ismerte sérült természetünket, a belső és külső kísértéseket, amelyeknek logikus következménye, hogy jónak lenni oly nehéz. A jó felismerése nem vonja maga után a jó megtevését is. Jó elhatározásaink útján gyakran visszahullunk gyarlóságaink, bűnös szokásaink sáros árkaiba. Ennek tudatában figyelmeztet Jézus: „Nélkülem semmit sem tehettek.” Isten kegyelmi segítsége nélkül nem élhetünk istengyermeki életet. Jézus éppen azért jött közénk, hogy testvéri, baráti szeretetébe fogadjon és azáltal új erőkkel gazdagítson. Vajon ki kételkedhet abban, hogy már az emberi kapcsolatok is jelentős gazdagodást jelentenek életünkben. Egy fiatalember vallotta, hogy visszahúzódó, gátlásos természete következtében nem tudott házasságot kötni. Szerencséjére találkozott egy kedves és okos lánnyal, aki szinte kiszabadította zárkózottságának bilincseiből. Többek között ezeket írja: „Mielőtt megismertem feleségemet, nagyon elégedetlen voltam az élettel. Azt tudtam, hogy ki vagyok, de azt nem, hogy kivé változhatok. Ekkor lépett be feleségem az életembe, aki szinte új világot nyitott meg előttem. Tőle tanultam meg milyen szép lehet az élet. Ma már nem tudnám nélküle elképzelni önmagamat.” Szép is igaz vallomás, amit sokan elmondhatnánk közületek is. Az emberi összetartozásnak is megvannak a maga feltételei. Az igazi barátság lelki rokonságot feltételez. Jézus barátainak nevezte apostolait és minket is ezzel a barátsággal akar megajándékozni. Ha valamelyik családtag bűncselekménybe keveredik, ezzel szégyent hoz a családjára. Tartozni valakihez, ez gazdagítást, de egyben faladatot is jelent az ember számára. Milyen sok ember életét megváltoztatja egy komoly barátság vagy szerelem. Ám a legnagyobb átváltoztató hatalommal Jézus rendelkezik. Csakis vele egyesülve valósíthatjuk meg az Atyának tetsző életet. Egy asszonyról olvastam, hogy férje ételhordójába naponta betett egy cédulát és ezt írta rá: Szeretettel csókollak. Az illető férj nem sokra becsülte a megszokott vallomást és minden alkalommal a papírkosárba dobta. Észrevette ezt a magányosan élő titkárnője, és korholó hangon megjegyezte: Hogyan dobhat el minden további nélkül egy ilyen szerető üzenetet? Idézhetnénk annak az árvaházi vezetőnek vallomását is, aki megfigyelte gondozottjai szeretetéhségét. Amikor például a tévét nézték, többen közülük odalépnek a képernyőhöz és megcsókolják kedves színészüket vagy a bemondókat. Ezek a példák is igazolják, hogy mennyire rá vagyunk utalva egymás szeretetére. A különös csak az, hogy nemcsak az emberek, de az Isten is igényeli ezt a szeretetet. Olvassuk testvéreim a Szentírásban, add nekem a szívedet! Vajon miért van szüksége Istennek az én szívemre? Miért akar olyan szorosan egyesülni velünk, mint a szőlőtő és a szőlővessző példabeszéde is szemlélteti? Mit adhat Istennek az én létem, az én szeretettem? Nyilvánvaló, hogy isten egyesülesse az emberrel a mi javunkra történik. Nem ok nélkül hangsúlyozza Jézus: „Nálam nélkül semmit sem tehettek.” A példabeszéd komoly mondanivalóval rendelkezik és mindig aktuális. Jézus nélkül nem lehettünk igazi keresztények. Keresztény életünk belőle táplálkozik. Akkor bontakozik ki, ha hallgatjuk tanítását, magunkévá tesszük azt, és tetteinkkel tanúságot teszünk róla.
Testvéreim!
A példabeszédnek van egy megdöbbentő mondata: „Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam az Atya.” Nem fenyegetés ez, csak egyszerű ténymegállapítás. Arra akar figyelmeztetni, hogy alapvető keresztény kötelességünk a gyümölcstermés, mások életének szeretetből fakadó gazdagítása. Egyetlen szőlőtőke sem magának termi gyümölcsét. Jézus is értünk, a mi üdvösségünkért jött a földre. Példája nyomán fel kell ismernünk, hogy a Krisztussal kialakított kapcsolatunkat mások számára is kamatoztatnunk kell.
Krisztussal élni nem könnyű. Mégis sikerül, ha hallgatunk szavára, rendszeresen összegyűlünk nevében, kenyerével táplálkozzunk és megtartjuk parancsait. Ámen!
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános Fotó:
