Gyimesvölgyét három nagy község alkotja: a Tatros legfelső forrásánál Gyimesfelsőlok, alább Gyimesközép- lok, majd ahol a Gyimesi-szoroson átlépünk Moldvába, ahol Betlen Gábor 1626-ban egy várat épített, ott ér véget a Gyimes, Gyimesbükk a harmadik, de legrégibb gyimesi település. A három Gyimesnek kb. 15000 lakója van, nagy részük csángó-magyarok, akik a XVII. szá-zadtól fokozatosan telepítették be a Tatros mentét és a Tatrosra merőlegesen elhelyezkedő patakokat. Érdekes, titokzatos, néha romantikus világ ez a patakország. A patakok itt a tizesek, a falvak. Így van Rána, Ciherek, Ugra, Görbe, Boros, Sötét, Kápolna, Antalok, Rajkók pataka, hogy csak egynéhányat említsünk meg.
A gyimesiek nagy része tudja, honnan csángáltak ide, a jobbágyság, katonaság, szolgaság, zsellérség, börtön és adó elől. Itt az erdőben vágásokat tisztítottak, tarol- tak le és így jöttek létre az első gazdaságok. Nyelvjárá- suk legjobban a felcsíkiakéhoz hasonlít, onnan jöttek a legtöbben, de találunk háromszéki, alcsíki, fogarasi, moldvai elemeket is, attól függően, ki honnan jött. A gyimesi csángók soha nem szakadtak el a csíkiaktól. Gazdasági kapcsolatokat tartottak fenn, csereberéltek, a gabonát, ipari termékeket valamikor Csíkból szerezték be, ők pedig tejtermékeket, bőrt, állatokat juttattak a csíkiaknak. A kapcsolat legszebb ünnepi megnyilatkozása a pünkösdi búcsú. Ameddig csak visszaemlékeznek, a gyimesiek három nagy keresztaljával — Gyimesbükk, Gyi- mesközéplok, Gyimesfelsőlok — indultak a több mint 80 kilométeres út megtételére. A három keresztalja 700-800 embert is jelenthetett. Igazi búcsút nyertek, hisz az egész utat gyalog tették meg, közben imádkoz- tak, énekelték a szebbnél szebb Mária-énekeket. „Róma után a legszentebb hely Csíksomlyó”, ezt vallotta minden gyimesi csángó, s életük legszebb ál- ma az volt, hogy legalább háromszor nyerjenek bú- csút Csíksomlyón.
A hosszú utat botosban, könnyebb, kényelmesebb cipőben tették meg. Vallomásaik szerint a búcsújárás először is lelki szükséglet: azért indultak, hogy a csodatevő Szűz Máriától üdvösséget nyerjenek. Gyimes- ben különleges kultusza van a Szűz Máriának, a csodatevő Mária Édesanyának. Gondoljuk csak a könyör- gésekbe szabadon belefoglalt szövegekre: „drága jó Mária Édesanyám”, vagy a „Babba Mária sír”, „Ne rosszalkodj, mert a Babba Mária haragszik!”.
Mária szobra, amely a ferencesek nagy templomá- ban található, a csodatevő hírében áll a gyimesiek kö- rében. Évente, akik a búcsú alkalmával idejöttek, azok a lelki üdvösség mellett testiekre is gondoltak: gyógyulásra vágytak, szerencse után sóvárogtak.
„Hátul a Mária lábát megtörültük zsebkendővel, ezt más pünkösdig meg nem mostuk, ha valahol fájt, megérintettük” (Antal Katalin, 66 éves). „Akinek kalapja volt, az azzal törülgette a Mária- szobrot, hogy ne fájjon a feje” (Tankó P. János, 74 éves). Ismert dolog, hogy a Mária-szobor hársfából készült, a kegyszobrok közül a legnagyobb: 2,27 m ma- gas. Hogy ki készítette, mikor, hogyan került ide, az már csak találgatás. Egyesek szerint keletről hozták, mások szerint egy székely mester készítette. A gyimesiek csak azt tudják, hogy annak ott a helye, s a történelem során hiába akarták elmozdítani, nem sikerült. A szimbólumból legendák születtek. „Mária szobrát a tatárok el akarták vinni. Négy ökörvel sem tudták megmozdítani. Egy katona a kardjával meg- csapta (megütötte) a szobrot. A forrást (heg, forradás) én es láttam” (Tankó József, 74 éves).
„Somolyón szőtt egy asszony pünkösd szombatján s vasárnap es. A szomszédasszony hítta: gyere menjünk a templomba, jönnek a búcsúsok. Nem ment, kellett szőjjön. De kőé (kővé) vált. A csürkék is ott vannak az osztováta (szövőszék) alatt. Csudájára járt mindenki” (Mónus Berta, 63 éves).
A búcsújárás, amint mondtuk, ünnepi megnyilvánu- lás volt, az eggyétartozásé, az örömé, hogy hitben, lé- lekben, de testben is ismét együtt lehetnek. Íme, hogy meséli ezt el Mónus Berta néni: „Tiszta fejérbe őtözve mentünk. Képzelje el, sok száz ember tiszta fejérbe. Egyszer a püspök is ott volt, s a nagy körmenetbe münköt osztott bé maga után, ki a Jézus hágóján. Mi- kor mü mindig utolsó előttiek voltunk a nagy körme- netben. Utánunk még csak a moldvai csángók voltak. Amikor a keresztalja ment át Szépvizen, Szentmik- lóson, s más helyeken, sokan gyűltek az utcasarokra, csebrekben friss víz volt s csipor, kénálgattak, együtt énekeltünk s örvendünk. De legszebb volt, óh Istenem milyen szép volt, amikor közeledtünk Somolyó felé. Mindenfelől, országúton, mezei utakon jöttek a kereszt- aljak, énekszó, csengettyűszó. Amikor esszetalálkoztak a keresztaljak, a lobogókat suhogtatták, lobogtatták, fődig hajtották s így köszöntötték egymást. Istenem, hogy suhogtak a zászlók, azután amíg nem volt szabad keresztaljjal járni, még álmomban is láttam, hogy su- hognak a szent lobogók.”
Vizsgálódásaim során azt szerettem volna megtudni, hogy a gyimesi emberek ismerik-e a pünkösdi búcsújárás történelmi hátterét. Igen, főleg az idősebbek ismerik. Az más kérdés, hogy a történelem épp, mint a ballada, a monda, a nép ajkán alakul, változik, eset- leg helyi jelleget kap. De szólaltassuk meg Tankó P. János bácsit, aki maga is többször részt vett a pünkösdi búcsún:
„János Zsigmond református király át akarta térí- teni a gyergyóiakat és a csíkiakat is a református val- lásra, de ezek erőst tartották a katolikus vallásukat. Elindult — most meg nem mondom pontosan, melyik esztendőben — katonáival hittéríteni. Igen, csak ezt tudták a csíkiak, s főleg a gyergyóiaknak volt egy ügyes papjik. Na, esszegyűltek Somolyóra, rengeteg sok gyermek, férfi, asszony, harcosokot válogattak, s szembeküldték a királlyal a Tolvajos-tetőre. Furfangosok voltak, az út két oldalán a nagy fenyőfákat béródalták, a amikor a katonák odaértek, a legutolsó fát kidöltötték, a fák egymást döjtötték sorba, reá a katonákra. Sok katona meghalt, a többieket pedig a székelyek elkergették. Diadalmason visszatértek So- molyóra, ahol várták őket az ottmaradottak. Na en- nek a tiszteletére gyűlnek össze minden pünkösd nap- ján. Megőrizték vallásukat, s ebben Mária is sokat segített.”
Csíksomlyó tehát — elmondhatjuk — a katolikus székelység ősi szent helye, amely egyben a nyugati kereszténységnek is egyik legkeletibb őrhelye. Zarán- dokcsapatok jönnek ide Erdély legtávolabbi helyeiről. A múlt századokban mezei ösvényeken, erdei csapá- sokon és minden utakon érkeztek, Mária-énekkel az ajkukon. Itt kérték az égi segítséget, amikor gyerme- keiket, asszonyaikat, szülőföldjüket védték a keletről betörő ellenséggel szemben. De elemi csapásoktól is itt reméltek vigasztaló védelmet. A léleküdvösségen, a csodahiten kívül több motiváció is létezett ahhoz, hogy a „fehér keresztalja” — a sokszáz gyimesi — vál- lalta évente ezt a hosszú, nehéz keresztutat.
Ilyen motiváció volt a világra való kicsodálkozás, a látás és a hallás vágya. Ismert tény, hogy Gyimes zárt vidék, főleg a nők nem sétifikáltak a nagyvilágban. Innen szolgálni sem járt senki, tehát sok olyan nő volt az ötvenes évekig, aki meghalt anélkül, hogy Gyimesen kívül más vidéket látott volna. A búcsú alkalom volt a látásra, hallásra, hisz ide sereglett Erdély és Moldva római katolikus népe 1567 óta minden pünkösd szombatján. Itt sokadalom volt, s a sokada- lom szórakozás is: cirkuszosokat, bűvészmutatványo- kat, s ki tudná megmondani, még mit nem láthattak. Ez a tarka sokadalom furcsán hathatott a hegyekben, a csendes völgyekben élő, a nagy, mély csendhez szo- kott csángó fiatalokra. Itt barátságok, szerelmek szö- vődtek, titkos szerelmek, amelyeket otthon tiltottak, itt folytatódtak.
De nagy vonzóereje volt a búcsújárásnak az együtt- lét, az együtt imádkozás és együtt éneklés szempont- jából is. Hetekkel azelőtt már készülődtek, szervez- kedtek, az előénekesek tanították a Mária-énekeket, kiosztották a feladatokat: ki visz csengőt, ki a lobogó- kat, milyen a felállási rend, ki a szekeres, kik viszik a háromrudas nehéz lobogókat. Minden ilyen szervez- kedés izgalomba hozta a közösséget. Hazafelé is végig énekeltek, imádkoztak és búcsúfiát hoztak: az öröm- szerzés ismét nagy élmény. Amikor hazaértek, az itthonmaradottak lobogókkal vonultak szembe, fogad- ták a fáradt búcsúsokat, akik egy kicsit hősnek is érezték magukat: 80 kilométert tettek meg gyalog, énekeltek, imádkoztak, amit a faluért is tettek. De gazdagabbak lettek élményekben, egy évre való me- sélnivalót gyűjtöttek össze. Minden búcsújárás egyúttal erősítette az együvétartozás érzését is. Ettől félt a kommunista rendszer. Így értük meg a szomorú 1949-es évet is, amikor töb- bet nem jöhettek a keresztalják Csíksomlyóra, s így elmaradt a gyimesi fehér keresztalja is. Mert így ne- vezték őket hófehér ruhájukért.
De nézzük meg, mi is történt 1949 tavaszán. Márton Áron püspök bérmaúton volt, és a körutat Gyi- mesfelsőlokon fejezte be. Innen Somlyóra indult vol- na, a híres pünkösdi búcsúra. „A nép között az a hír járja, hogy püspök urat az állam el akarja fogni. A le- gények lovakat vezettek elő, és a püspök urat egy fe- hér lóra ültették. A lovas püspök körül a legerősebb legények egymásba karolva gyűrűt alkottak. Azután még tíz hasonló gyűrűvel vették körül a központot, annyira, hogy még a püspök közelébe sem jutott sen- ki” (Domokos Pál Péter: Rendületlenül).
Az olasz Osservatore Romano 1949 júliusi 1-ji szá- ma pedig ezt írta: „Áron püspök fehér lován bevonult már a székely nép legendáiba.” Óránként érkeztek a püspök útjáról Gyimes felé a hírek, s álhírek, amelyek később legendákká váltak itt az emberek száján. S a vallásosságáról híres csángó nép tömegesen összeverődve izgatottan várta, tár- gyalta a híreket: „A hegyen egy civil le akarta lőni a püspökünket…”, „Szépvízen egy fiatal kommunista nő majdnem a püspökünkig ért, szinte meglőtte”.
Meg nem lőtték, de ami azután következett, bizo- nyítja, hogy Márton Áron a romániai magyarság nagy személyisége volt. A gyimesiek pedig ezután, ha vona- ton is, de eljártak a pünkösdi búcsúra. Ez már egyéni imádkozás, egyéni út. Ha úgy kívánjuk, egyéni láza- dás volt. Mindent kitalált a rendszer, hogy megakadályozza őket a búcsújárásban. De meg lehet-e a lel- ket kötni, bilincselhető-e a szellem? Most már tudjuk, hogy a szellemet, a lelket gúzsba kötni nem lehet, de megszomorítani, sanyargatni igen! Istenem, milyen elemi erővel robbanhat sírásba az öröm!
1990 nyarán — annyi év után — újra elindult a „fehér keresztalja”. Életemben annyi zokogó embert nem láttam úton- útfélen: sírtak a búcsúsok, a nézők, a fogadók. Sírtak örömükben, de ebben a sírásban a félelem is ott rejtő- zött, mert a Nagy Öröm után jött a márciusi szomorú tapasztalat, utána a rengeteg képtelen vádaskodás. Hogy is állunk, mi lehet az oka a sírásnak? A szomo- rúság, a félelem, a hirtelen jött öröm. De láttam harag- jukban síró embereket is!
„Csíksomlyói Csodatevő Mária, kit mindennapi imá- jukba foglalnak a gyimesi csángók is, Téged kérdezünk: hogy lesz tovább, s kérünk, amit tenni szándék- szunk, segíts meg minket abban!”
Forrás: Beke Sándor - A csíksomlyói Szűzanya ajándéka
Fotó: Vörös Szabolcs
