1949. pünkösd. Csíksomlyói nagybúcsú. A Hargita felett ezen a napon félelmetesen beborult az ég. Idős, búcsúra járó emberek mondták, hogy amikor a Hargita felett megdördül az ég, villámlani kezd és elered az eső, az azt jelzi, hogy nehéz idők jönnek. Igaza volt a viharnak, mert elkezdte gyászolni az utolsó nagy csíksomlyói búcsút. Ezt megérezte a búcsús tömeg is, amikor Erdély nagy püspökét nem engedte kivonulni a kegytemplomból. Mindenki meg akarta csókolni a kezét, vagy megérinteni legalább a ruhája szegélyét. Fenn a kóruson már minden ismert Mária-éneket el- énekeltek. A kántorok egymással tanakodtak, mit énekeljünk még?
— Tudjátok mit? Kezdjük el újra — mondta az egyik. — Ó, áldott Szűzanya. Azt sokszor lehet ismételgetni. És felcsendült a Szűzanyához fohászkodó ének:
Ó, áldott Szűzanya, mennyei szép rózsa, Boldog mennyországnak drága gyöngyvirága, Bűnösöknek kegyes szószólója. Vigyázz reánk fídesanyánk, Angyaloknak Királyné asszonya, angyaloknak Királynéasszonya.
— Tudjátok-e, hogy 1949-et írunk — szólalt meg az éneket ajánló kántor. — Ismételjük meg negyvenki- lencszer a refrént. A kórus pedig újra és újra kezdte a kérő, könyörgő, ég félé sóhajtó éneket:
— Vigyázz reánk édesanyánk, angyaloknak Király- néasszonya!
Áron főpap kilépett a kegytemplomból. Pár nap múlva el is indult népével, kereszttel a vállán, az új idők Golgotájára. Ezen az utolsó búcsún édesanyám is ott volt. A székelyszentléleki plébánia zászlóihoz csatlakozott kicsiny szülőfalum, Bogárfalva is. Gyalog keltek át a Hargitán. Mi, gyerekek, szívszorongva vártuk haza a keresztalját. Izgalommal találgattuk, vajon az idén mi lesz a búcsúfia. Mikor édesanyánk hazaérkezett, nem volt fáradt, pedig tarisznyájában ott láttuk az eső áztatta ruhát. Az a hagyomány, hogy ha a csík- somlyói zarándokokat s zászlóikat megveri az eső, abban az esztendőben bő termés lesz. 1949-ben tény- leg bő termés lett, de ez az év Erdély népe számára a bőséges keresztek idejének kezdetét is jelentette, és ez a termés hosszú esztendőkig érett, sok-sok szenve- dés húzta le a kalászok fejét.
Az ajándékosztás
Édesanyánk maga köré ültetett bennünket, majd így szólt:
— Gyermekeim. Hoztam ajándékot. Nem sokat, nem nagyot. Tudjátok, hogy kilencen vagytok testvé- rek. Egynek-egynek kicsike jut. Ezeket most szétosz- tom, de a nagy ajándékot a végén adom át, mert az mindnyájatoké lesz. Megkezdődött az ajándékosztás. A hála és a köszö- net az volt, hogy mindenikünk kereste édesanyánk kezét és megcsókolta. Alig vártuk azonban, hogy vége legyen a kiosztásnak, hogy mihamarabb megtudhas- suk, mi a Csíksomlyói Szűzanya legnagyobb búcsús ajándéka?
— A Csíksomlyói Szűzanya nagy ajándékát nem a tarisznyámban hoztam — kezdte édesanyánk —, ha- nem a szívemben. Amikor megérkeztünk a kegytemp- lom elé, beléptünk, és előrementünk a szentélybe a Szűzanyához. Az arca ragyogott, és csodálatos mosoly töltötte be a tekintetét.
— Mondd, miért mosolygott a Szűzanya? — kér- deztük.
— Amikor messziről hazaérkeznek a családba a gyerekek, nagy az öröm. Ilyenkor az édesanyák arca örömtől sugárzik. A Csíksomlyói Szűzanya is így vár- ja haza székely népét, a világban szétszóródott gyer- mekeit, akiket anyai oltalma alá fogadott, amikor Szent István királyunk felajánlotta népét a Nagyboldog- asszonynak — hangzott édesanyánk válasza, majd így folytatta:
— Aztán lassan igyekeztünk fel a Szűzanya lábá- hoz, hogy jelentkezzünk. Szűzanyám, újra itt vagyok! Itt vagyok, mondtam én is, de nem egyedül jöttem. Szívemben elhoztam a családomat, hazaváró gyerme- keimet is. Ekkor édesanyánk egy kicsit elgondolkodott. Érez- tük, hogy gondolatban ismét a Szűzanya előtt áll. Tudtuk, most nem szabad megszólalni. Türelmesen vártunk, s ő így folytatta:
— A búcsúsok kedves tárgyaikat fölviszik a Szűz- anyához, s miközben a kérésüket előadják, megérin- tik a Szűzanya lábát.
— Édesanyánk, te mit érintettél oda? — szegeztük neki a kérdést.
— Az imakönyvet és a rózsafüzéremet, mert ezek segítségével kérem mindnyájunk Atyját, hogy vigyáz- zon rátok, és jó gyermekek maradjatok — felelte, és tovább mesélt.
— Aztán vége lett a szép búcsúnak. A keresztalják egymás után sorakoztak a Szűzanya előtt, hogy elbú- csúzzanak tőle. A mi keresztaljánk is felsorakozott. Amikor megálltam a Szűzanya lábánál és arcára fel- tekintettem, képzeljétek el, nagyon szomorú volt. Úgy tűnt, hogy a szemében könny csillogott. De nemcsak én láttam így, hanem zarándok testvéreim is. Min- denkinek a szeme tele volt könnyel, amint integet- tünk a Szűzanyának.
Mi, gyerekek, lélegzetvisszafojtva fogadtuk a Csík- somlyói Szűzanya búcsús nagy titkát. Szinte egyszer- re kérdeztük:
— És miért sírt a Szűzanya?
— Fiaim, minden anya, amikor hosszú útra engedi a gyermekeit — magyarázta édesanyánk —, elsírja magát. Az édesanyák, amikor kaput nyitnak a világba induló gyermekeik előtt, nem tudhatják, hogy visz- szajönnek-e még azok? Ezt érezte át a mi Csíksomlyói Szűzanyánk is, amikor búcsúzóul reánk tekintett.
Forrás: Beke Sándor - A csíksomlyói Szűzanya ajándékaFotó: Maszol
