Krisztusban Szeretett Testvéreim!
Az 1990-es évek végén hatalmas sikert aratott úgy a nézők, mint a kritikusok körében egy film, melynek címe a Titanic volt. A film egy szerelmi történetet mutat be, mely a hatalmas óceánjáró fedélzetén játszódik le s amely háttérként felhasználja a nagy tragédiát, a hatalmas hajó elsüllyedését, midőn az egy jéghegynek ütközik. Látszólag tragédiával végződik a szerelmi történet is, de a nézők szívében mégsem az elsüllyedés tragédiája maradt meg az első helyen, hanem tovább élt a gazdag lány és az egyszerű fiú közötti szerelem. El lehet mondani, hogy a film végkicsengése az is lehet, hogy bármilyen nagy katasztrófának is lenne kitéve a szeretet örökké megmarad.
Testvéreim!
Szintén a vízen találkozunk a mai evangéliumi szakaszt végig hallgatva Jézussal és tanítványaival is. A mai evangélium képe megdöbbentő és megnyugtató egyszerre. Megdöbbentő, ha a tomboló vihar borzalmait nézzük, de megnyugtató, ha a Mester biztató jelenlétét látjuk. Az egész esemény az Istenben való rendíthetetlen bizalomra tanít bennünket. Életünk minden viharában mellettünk áll és megsegít minket.
Az emberi élet viharai. A Genezáreti – tavon gyakoriak lehettek a viharok, melyek próbára tették a hajósok erejét. De emberi életünk is tele van viharokkal. Vihar a szenvedés, a kísértés, a háború, a csapások és a szerencsétlenségek, a lelki veszedelmek, a kétségbeesés. Nyugodt élet nincs a földön. Szinte úgy érezzük, hogy állandóan háborgó tengeren vagyunk.
Régi legenda szerint Isten megmutatta Ádámnak a jövőt: három tengert látott, vér-, könny- és verejték tengert. A vértenger a háborúk borzalmait jelzi, a könnytenger a gyászt és a sok szenvedést, míg a verejték tenger a fáradságos, küzdelmes munka viharait.
Testvéreim!
Istennek célja van a viharokkal. Csak a másvilágon látjuk be, hogy úgy volt jó és helyes, ahogyan Isten elrendezte. A perzsaszőnyeg visszájáról nézve fonalak összevisszasága, de ha megfordítjuk, előtűnik a szép minta. Így van a mi életünkben is. Isten látszólag összevissza fonja életünket, és csak odaát fog rendezett kép előtűnni. Az élet viharait nem szüntethetjük meg, nem iktathatjuk ki, nem csendesíthetjük le, de van egy kitűnő eszközünk, mely minden viharban biztonságot ad, és ez az Istenben való bizalom. Bizalom Istenben. A megriadt apostolok felkeltik Jézust: „Ments meg minket, mert elveszünk!” A bajban oda kell fordulni, ahonnét segítség várható. És honnan várhatnánk jobban, mint Jézustól, aki mindenható Isten? Az emberek csodálkoztak is rajta: „Kicsoda ez, hogy a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?” A háborgó tenger lecsendesítése Jézus istenségének fönséges bizonyítéka, de egyben bizalmunk forrása is. Életünk nehéz óráiban nekünk is Nála kell keresnünk segítséget. „Ezek harci szekereikben, mások lovaikban, mi pedig a mi Urunk Istenünk nevében keressünk szabadulást” – így tanít a zsoltáros. Aki inkább emberekben bízik, mint Istenben, hasonlít ahhoz, aki villannyal világíthatna és helyette megelégszik a gyertya sápadt fényével, vagy gyorsvonattal utazhatna, de ő inkább nekiindul gyalog az útnak. Viselkedjünk úgy, mint az a kisfiú, aki a tengeri viharban, amikor mindenki rettegett, nyugodtan ült, és amikor megkérdezték tőle, hogy nem fél-e, azt felelte: Miért félnék, hiszen édesapám ül a kormánynál! Nekünk sem szabad rettegnünk, bármi vész jöjjön is, hiszen mennyei Atyánk ül a világ kormányánál, ő tartja kezében a sorsunkat.
Testvéreim!
Arra is figyelmeztet az evangéliumi esemény, hogy nemcsak akkor meneküljünk Istenhez, amikor bajban vagyunk, hanem máskor se feledkezzünk meg Róla. Ha mindig úgy viselkednénk, mint a nehéz órákban, csakhamar szentek lehetnénk. Jézus a bárka hátsó felében alszik még akkor is, amikor egy hatalmas viharba keveredik a csónak. A tanítványok kétségbeesnek és félelemmel telt szívvel riasztják a Mestert, hogy keljen fel és tegyen valamit, mert elsüllyednek. Jézus felkel ráparancsol a tengerre, a viharra és minden elcsendesedik. Aztán megdorgálja az apostolokat félelmük és hitetlenségük miatt. Az apostolok azonban e szavakat nem hallják, még mindig a félelem sokkhatása alatt vannak, de azért egymás között felteszik a kérdést, hogy ki ez a Jézus közöttük, aki még a természet erőinek is parancsol? Szívükben megfogalmazódik a válasz is, hogy amit Jézus cselekedett azt csak Isten teheti meg, csak ő lehet ura a természetnek is. Kétezer év után sem más a válasz, hiszen bármilyen fejlett is az emberi tudomány a természeti csapásokat talán meg tudja előzni, előre tudja jelezni, de megállítani nem. Erre egyedül Isten képes. Miután minden elcsendesedett és több időt töltöttek Jézussal az apostolok is többet megértettek a hitből. Később, amikor már emberek halászaivá váltak és megkapták a bátorságot nyújtó Szentlelket az Egyház hajójába felszállva Pünkösdkor már nem féltek a viszontagságoktól s még ha életüket is kellett, hogy feláldozzák a Mestert már nem riasztották, hanem bátran szembeszálltak a hitetlenséggel.
Testvéreim!
Hajójuk árboca a kereszt volt, a haladást pedig a Szentlélek fuvallata adta, mely segítette őket, hogy duzzadó vitorlákkal tudjanak újabb és újabb tájakon tanúságot tenni Krisztus szeretetéről, míg el ne jutottak a végső kikötőbe, Krisztus Urunk mellé az örök életbe. Addig is útközben a tanítványok már nem riaztották a Mestert, mert mindig tudták, hogy ott van a bárkában, velük van, oltalmazza őket. Mi is az élet tengerén egy nagy kaland részesei vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a görög mitológia hőse Odüsszeusz, aki Trója bevétele után hazafelé tart, de sokszor céltalanul vesztegel, sok kaland részese míg hazajut. Egy adott pillanatban, amikor a szirének szigetéhez ér, azért, hogy az erős csábító hang ne sodorja a tengerbe, az árbochoz köti magát és így túlszárnyalja a kísértést és a veszélyt. A keresztény írók, főleg az első századokban sokszor hasonlították a keresztény embert is Odüsszeuszhoz, hiszen ha a keresztény sok veszélynek is van kitéve ha a kereszt árbocához köti magát a víz nem sodorja le a fedélzetről. Már az első keresztények is az Egyházat, Krisztus egyházát hajóhoz hasonlították, mely vesztegel a nyílt tengeren, de iránytű, biztonság számára a hajó közepén található árboc, Krisztus Urunk keresztje. Valahányszor egy probléma megingatja a keresztényt megtámaszkodhat a kereszt árbocában és akkor biztonságra talál.
Testvéreim!
Hasonló a mi helyzetünk is. Aki a kereszt árbocában nem kapaszkodik meg azt az ár elsodorja. Aki bár az Egyház hajójának fedélzetére lépett a keresztség pillanatában, de nem akarja az Egyház padlóját érezni lába alatt, az egyetlen biztos talajt a lába alatt az nem tud szilárdan megállni. Az egyetlen támaszpont a kereszt árboca, de azt Krisztus Urunk az Egyház padlójába építette s ezért a kereszt vigaszát csak az tudja megtapasztalni, aki Krisztus Egyházát nem veti meg, támogatja, aki belátja, hogy az Egyház nem a papokból áll, nem a papoké, hanem mindnyájan, együtt képezzük az Egyházat, mivel mindnyájan Krisztus közösségéhez tartozunk, felszentelt papok és a Krisztus nevét viselő összes hívek, fiatalok és idősek, férfiak és nők, itt és a világ minden táján egyaránt.
Drága jó testvéreim!
„Miért féltek? Miért vagytok kicsinyhitűek?“ –teszi fel ma is a kérdést Jézus. Miért nem értitek meg, hogy ha ide-oda is vetnek az élet hullámai a kereszt biztos támaszként mindig ott van. Tekintsünk rá és megfogjuk érteni, hogy szenvedéseinkben, hányodtatásunkban, problémáikban Jézus vigaszként ott van számunkra a kereszten. Ezért soha se utasítsuk vissza a keresztet, hanem öleljük át, csókoljuk meg, mint megváltásunk szent jelét. Aki nem tudja magához ölelni és megcsókolni a keresztet az sohasem fogja megérteni, hogy mennyire szeretett és mennyire szeret bennünket az Isten. Kérjük ezért Krisztus Urunkat, hogy adjon tisztánlátást hétköznapjainkban, hogy megértsük az élet vizein kalandozva, hogy keresztje mindig az isteni vigasz, öröm és szeretet jele számunkra, hogy mi is keresztünket hordozva az isteni vigasz, öröm és szeretet jele legyünk minden embertársunk számára, aki nem talál támaszpontot az élet viharainak hullámai között.
Terschilling sziget közelében egyszer borzalmas viharba került egy hajó. A hajótörés elkerülhetetlennek látszott, menekülésre nem volt kilátás. Amikor már szinte lemondtak arról, hogy életben maradnak, váratlanul elcsitult a vihar és ők megmenekültek. Nemsokára a kapitány mély bevágást fedezett fel annál az asztalnál, ahol a legénység étkezni szokott. Ki tette? A tettes jelentkezet és elmondta: Ezt a bevágást akkor csináltam, amikor abban a borzalmas viharban voltunk. Nem lehetett akkor hallani káromkodást, csak imádságot. Erre emlékeztessen minket. Ha újra káromkodni kezdünk, csak rámutatok erre a bevágásra és azt mondom: Elfelejtettétek már azt a tershillingi napot?
Boldog Colombiere Kolos imája: Istenem, Atyám, erősen hiszem, hogy Te szeretettel őrködsz mindazok felett, akik benned bíznak és meg vagyok győződve, hogy semmi sem hiányozhatik annak, aki mindent tőled remél. Reád bízom minden gondomat. Távol legyen tőlem minden nyugtalanság. Az emberek megfoszthatnak becsületemtől, elvehetik vagyonomat, a betegség elveheti erőmet, a bűn megfoszthat kegyelmedtől, de a benned való bizalomtól soha! Ezt megőrzöm életem utolsó leheletéig. Az én bizalmam a te Szíved. Tudom, hogy akik benned bíznak, soha meg nem szégyenülnek. Ámen.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános Fotó: Vatican News
