Krisztusban drága jó testvéreim!
Chiara Lubich: Éljük az Igét című könyvében olvashatjuk a következő kis történetet: Egy vallásos könyvekkel is foglalkozó előadó írta le, hogy könyvesboltjukban már néhány héten át meg-megjelent egy fiatal ember és teológiai szakkönyveket kereset. „Az igazat megvallva, már kisé fárasztott, hogy állandóan nehezebbnél nehezebb köteteket kerestetett meg velem, mert – ahogy mondta – közelebb akar jutni a lényeghez. Az eladó azonban a Fokoláré mozgalomhoz tartozott, akik havonta kiírták a Szentírásnak egy-egy mondatát, és igyekeztek átélni. Egyik nap kezemben volt az Élet Igéje, felolvastam a vevőm előtt és odaadtam neki. Pár nap múlva visszajött és így szolt hozzám: A tanulásnál fontosabb az élet! Végre megértettem a lényeget.”
Az Úr Jézus így rázta fel követőit, akik nem a legtisztább szándékkal keresték fel Őt. „Bizony, bizony mondom nektek, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem azért, mert etettek a kenyérből és jóllaktatok.” Nem azért kerestek, hogy köszönetet mondjatok… Nem azért, hogy kifejezzétek hiteteket, hanem kenyérért jöttetek! „De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad sz örök életre: Ezt az Emberfia adja nektek, aki mellett az Atya tett tanúságot.”
Jézus ugyan figyelmeztette az embereket, de nem zavarta el a tömeget. Még akkor sem, amikor le akarták vizsgáztatni: „Hadd lássuk, milyen csodajelet viszel végbe. Akkor majd hiszünk neked. Mit tudsz tenni?” Jóformán még le sem nyelték a csodálatosan megszaporított kenyeret, íze még ott volt a szájukba, máris újabb csodát követeltek. Enni kértek, s nem Jézus kellett annyira nekik. És Ő, a végtelenül jóságos, türelmes Úr megígérte nekik az Isten kenyerét: „Én vagyok az élet kenyere!” Testvéreim!
Jézus kafarnaumi beszédének középpontjában a kenyér áll. A földi kenyérről, melyet előző nap megszaporított, a lelki kenyérre tereli hallgatói figyelmét. Megtanít arra, hogy az élő kenyeret keressük. Persze, az emberek inkább a földi kenyér után törtetnek és mellette elhanyagolják a fontosabbat, a lélek táplálékát. Kafarnaumba is azért mentek Jézus után, mert „ettek a kenyérből és jóllaktak.” Fel akarja ébreszteni bennük a vágyat a lelki kenyér után. „Kerestetek engem, mert ettetek a kenyérből” – mondja nekik Jézus. Sok ember ma is csak azért keresi Jézust, hogy gondoskodjék rólam, adjon kenyeret, megélhetést, nyugodt földi életet. Nagyobb és nemesebb igénye nincsen. Amikor az élő kenyérről beszél az Úr, milyen lelkesen kiáltják: „Uram, add nekünk mindenkor ezt a kenyeret!” De itt a földi kenyérre gondolnak. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy Jézus lelki kenyérről, saját testéről és véréről beszél, melyet adni akar, még közvetlen tanítványai közül is sokan otthagyják és elmennek. Nem tudtak mit kezdeni e mélységes titokkal.
Érdemes feltenni a kérdést: Mi visz engem Jézushoz? Csak a kíváncsiság, önző érdek? Vagy a hit és a szeretet? Imáimban is mutatkozik a felfogásom: Mit szoktam kérni Istentől? Miért szoktam imádkozni? A helyes imádság Isten dicsőítése és őszinte hála, nem csupán kunyerálás, esdeklés, ha rászorulok segítségre. Ő biztosan kielégíti lelkünket, hiszen megígérte: „Aki hozzám jön, nem éhezik, és aki bennem hisz, nem szomjazik meg soha.” Egy arab tudós beszéli el: Akármilyen nehéz is volt a sorsom, sohasem panaszkodtam. Csak egyszer voltam elkeseredve: olyan szegény voltam, hogy még sarut sem tudtam venni magamnak és mezítláb kellett járnom. Amint egyszer a templomba léptem, láttam ott egy embert, akinek nem volt lába. És akkor nagyon meg voltam elégedve a mezit lábammal és hálát adtam Istennek, hogy mezítláb is, de tudok járni. Az a szerencsétlen bizonyára szívesen járna mezítláb is, ha volna lába. Legyünk hát megelégedve Isten adományaival és legyünk hálásak értük!
Testvéreim!
Továbbá mit mond Jézus: „Atyám ad nektek igazi mennyei kenyeret.” Az ószövetségnek is volt kenyércsodája: a manna, ez az égi táplálék, melyet Isten negyven éven át adott választott népének. Az a lelki kenyér magasabb rendű, mint a manna, mert nem a testet, hanem a lelket táplálja. Hiszen nemcsak kenyérrel él az ember. A léleknek is kell a táplálék. És amennyivel magasabb rendű a lélek a testnél, annál értékesebb a tápláléka is. „Isten kenyere életet ad a világnak.” Amikor Jézus a kenyeret választja, hogy benne köztünk maradjon, ezzel is azt akarja jelezni, hogy olyan nélkülözhetetlen akar lenni számunkra, mint a kenyér. Gyakori, mindennapos tápláléknak szánja, melyből a kegyelem élete árad ránk. Toledóban két korház állt egymás mellett: egyik a betegek, a másik a lábadozok részére. Az elsőben voltak a súlyos betegek, akiknek életéért küzdöttek az orvosok, a másikban a betegségből felépülő lábadozók, akiknek erősödniük kellett. Krisztus is két gyógyító szentséget rendelt: a bűnbánat szentségét a lelki betegségből való gyógyulásra és az Oltáriszentséget a lábadozóknak, hogy erősítse őket és a visszaeséstől megóvja. Antiochiai Szent Ignác mondja: „A szentáldozás a bűn ellenmérge.” Általa megszabadulhatunk a bűnöktől, sőt a bűnös hajlamokat is gyengíti. Lelki fejlődésünknek tehát fontos eszköz. „Én vagyok az élet kenyere” – mondja Jézus. Belőle élet fakad és árad. Mint a szőlőtőből a szőlővesszőkbe, úgy árad az Oltáriszentségből is a kegyelem a lelkekbe. Segítségével tudunk élő tagjai lenni Krisztusnak. Amikor IV. Orbán pápa elrendelte az Úrnap megünneplését, Aquinói Szent Tamást és Szent Bonaventúrát kérte fel az ünnepi himnusz megírására. Mikor elkészültek, elvitték a pápához. Először Tamás olvasta fel ünnepi énekét: „Mondj éneket zengő nyelvem, szentségem Úr testének, adj hálákat buzgó lelkem drágalátos vérének… Azért ezt a nagy szentséget leborulva imádjuk, teste s vére a Krisztusnak, mert itt vagyon jól tudjuk…” Bonaventúra térdre borulva hallgatta Tamás gyönyörű költeményét és utána eltépte azt a papírt, melyre saját himnuszát írta. Az egyház a mai nap is Szent Tamás szavaival köszönti és ünnepli az Oltáriszentséget, az élet kenyerét.
Testvéreim!
Gyakran megtörténik, hogy elcsüggedünk és kilátástalannak látjuk a kereszténység jövőjét. Az ördögi erők ismételten támadást indítanak ellene, és megújítják Jézus sebeit, szenvedését. Fegyvertelenül, látszólag védtelenül állunk a támadások tűzében. Mégsem szabad elvesztenünk a reményt, mert valójában mindig mi vagyunk fölényben. Az ördögi és emberi erőkkel szemben mellettünk áll Isten kegyelme. Aki Jézus ellen, Egyháza ellen harcol, miért teszi ezt? Olykor tudatlanságból, máskor gonosz akaratból, bűnös lázadásból, félelemből, érvényesülési vágyból, gyűlöletből. Ám az Egyházban mindig voltak és lesznek férfiak és nők, akiket „megszáll” a Szentlélek, akiket megihlett Jézus szeretette. Ők nem érvényesülési vágyból, nem érdekből, nem uralmi törekvésből, hanem szeretetből végzik munkájukat. Aki számára mindennapi kenyér Jézus tanítása és szeretette, az legyőzhetetlen erők birtokosa. Ezért nem szabad csüggednünk napjainkban sem, amikor az istentagadás harcait vívja az egész világ. Itt is, ott is kigyúlnak a Szentlélek „zseniállításai”, megújulnak nemcsak Jézus sebei, hanem föltámadásának tündöklő fényei is. Nem rajtunk, nem emberi erőfeszítéseinken múlik Jézus ügyének győzelme, hanem velünk maradó szeretetén. Egyedül Neki köszönhető, hogy az Egyházon nem vesznek erőt a pokol kapui. Lehet, hogy kevés a pap és a szerzetes, megfogyatkozott a gyakorló keresztények száma. Mindez azonban nem ok a csüggedésre. Annak idején elég volt 12 apostol, hogy Krisztus világoságát fölragyogtassák a pogány világban. Vajon miért? Mert Krisztus szeretette űzte őket. Ez a szeretet halhatatlan, és ma is kigyúltja fényeit a kiválasztott lelkekben.
Testvéreim!
Éhes világban élünk. Sokan hamis eszmék és életromboló erkölcsök moslékát öntik a jóléti társadalom vállúiban. Nem csoda, ha a jóérzésűek megundorodnak tőle. Jézus kenyeret kínál, az igazi élet kenyerét: Önmagát. Minél többen elfogadják, annál szebb, békésebb, boldogabb lesz az életünk. Minket választott ki arra, hogy a szeretet mozdulatával ezt a kenyeret adjuk a világnak. 1336-ban halt meg Szent Izabella, II. Endre magyar királyunk leánya. Vele kapcsolatban maradt fenn egy kedves legenda. Szent Izabellának sokat kellett szenvednie férje hűtlensége és féltékenysége miatt. Egy alávaló rágalmazó a király előtt hírbe hozta őt egy apróddal. A király hamar elkészült sötét tervével. Egy mészégetőnek meghagyta, hogy az első apródot, aki a király üzenetével megy majd hozzá, dobja be a tüzes kemencéjébe. A megbeszélt napon a király elküldte a megrágalmazott apródot, akire féltékeny volt. A jámbor fiú útközben naponkénti szokása szerint betért a templomba, hogy szentmisén vegyen részt. A király már türelmetlenkedett, s egy másik apródot küldött a mészégetőhöz, hogy megtudja, a terve sikerülte. Így a másik apród érkezet a mészégetőhöz elsőnek a király üzenetével. A mészégető teljesítette a király parancsát, az apródot a tűzbe vetette. A tiszta lelkű, de megrágalmazott apród viszont életben maradt. S mostanáig is úgy emlegetik, hogy megmentette a szentmise.
Testvéreim!
Az Oltáriszentség erő számunkra, amikor az élet viharaival, kisértéseivel kell küzdenünk! „URUNK ADJ NEKÜNK MINDIG EBBŐL A KENYÉRBŐL!” Ez a mi ismétlődő kérésünk! És ez az ígéretünk: „Vond szívemet szent szívedre, mert hozzád kívánkozom, rejts el engem sebeidbe, én mennyei orvosom! Ajándékul szívemet szívednek feláldozom, halálomat s életemet egyedül csak Rád bízom.” Ámen!
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános Fotó: romkat
