Krisztusban drága jó testvéreim!
Nem mellékes dolog, hogy az ismeretszerzés, tanulás útján ki fogja meg a kezünket. Teljesen érthető, ha szeretettel emlékezünk azokra a tanítókra, akik pedagógiai feladatukat példásan teljesítették. A jó tanító nemcsak tudást közvetít, hanem személyiségének varázsával meggyújtja hallgatóiban a tárgy iránti lelkesedésnek a tűzét.
Jézus is nyilvános működése kezdetén tanítványokat gyűjt maga köré, és velük együtt tanítja az embereket, amelyet a mai evangéliumban is tesz. Hallgatóságában mindjobban feltárja a szeretet titkát, mely arra indította, hogy rendkívüli csodálatos módon köztünk maradhasson távozása után is. A ma felolvasott részben már nyíltan és világosan megmondja, hogy általa adott kenyér az Ő teste.
Ezt mondja ma Jézus: „Én vagyok az élet kenyere.” Nem emlék csupán, hanem élő és éltető valóság. Jézus tehát ma is megtalálható a földön. Elment és mégis itt maradt. Itt maradt az oltár titkában, hogy bármikor megtalálhassuk. Így valósította meg isteni ígéretét: „Íme, én veletek maradok mindennap a világ végéig.” Nem is kell messze mennünk, hogy megtaláljuk: ott van templomaink oltárán. Bár mozdulatlan és néma, mégis a hitünk azt mondja, hogy az élő Jézus van jelen. „Íme, meghaltam és mégis élek!” – mondja a Jelenések könyvének szavaival. Ha testi szemünkkel nem is láthatjuk, a hit által megtalálhatjuk. Mint az úrnapi himnusz mondja: „Ha elménkkel meg nem fogjuk, hitünkkel megfoghatjuk.”
Testvéreim!
Az Oltáriszentség tehát mindenkor a hit titka marad. Ezért mondta Jézus: „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” Nem mindenki fogja fel a hit és a szeretet titkát. Maga Jézus is utal erre kafarnaumi beszédében: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya nem vonzza őt.” A kegyelem ajándéka az Oltáriszentségben való hitünk. Ma is sokan így vélekednek: „Hogyan mondhatja ez, hogy a mennyből szállt alá? Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Vannak, akiket hidegen hagy a szeretet titka. Másokat ellenszegülésre késztet. És vannak, akik boldogan hisznek. Az Oltáriszentség tehát a hit próbaköve. Szent Ágoston mondja: „Úgy éljünk, hogy Isten oltárától el ne szakadjunk.” Sőt az legyen életünk középpontja, lelkünk éltetője. Itt van számunkra az isteni élet forrása. Amerikai püspök azt tapasztalta, hogy az indián falvakban a község házai úgy épültek, hogy minden ház ajtaja a középen álló templom felé nézett. Kell, hogy a mi életünk középpontja is legyen a templom, az oltár és az ott lakó Jézus.
Testvéreim!
„A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.” – mondja Jézus! Saját szavai szerint Jézus a világ élete. Saját testével és vérével élteti a lelkeket. Nemcsak élő, hanem életadó kenyér is. Olyan, mint a testnek a vitamin, mely nélkül elsorvad a testünk, olyan, mint sápadt arcnak a napfény, nélküle nincs életerőnk. Aki, elfordul tőle, hidegben és sötétben marad. Aki feléje fordul, az fényben és meleg szeretetben fürdik. Ha megtagadja Őt a világ, saját magát ítéli halálra, ha elfeledkezik róla és nélküle akar boldogulni, romlásba jut. Ha tehát élni akarunk, az élet forrásához kell mennünk. Onnét kell erőt merítenünk, ahová azt Krisztus helyezte. Belőle ma is élet árad. Nem véletlen, hogy kenyér alakjában maradt közöttünk. Ezzel is jelezni akarja, hogy lelkünk tápláléka akar lenni. A szentáldozásban átalakítja, átformálja lelkünket, krisztusivá teszi. A testi táplálékot átalakítja szervezetűnk. A lélek táplálékával éppen fordítva van: az átalakít minket. „Egész napra megerősödik, aki a szentmisében Üdvözítőjéhez közel állott” – mondja Szalézi Szent Ferenc. Soha olyan közel nem vagyunk hozzá, mint a szentáldozás perceiben. Szent Gertrúdnak egyszer megjelent és panaszkodott Jézus azért, mert vannak, akik másokat a gyakori szentáldozásról lebeszélnek. „Nekem gyönyörűségem az emberek között lenni. Ezért rendeltem az Oltáriszentséget. Akik tehát másokat lebeszélnek a szentáldozásról, azok az én boldogságomnak ellenségei.” Az egyház tanítása szerint: akik a kegyelem állapotában, tehát súlyos bűn nélkül vannak, és jó szándék vezérli őket, minden szentmisében áldozhatnak. Aquinói Szent Tamás úrnapi himnuszában így nevezi az Eucharisztiát: „Panis vivus et vitalis – élő és éltető kenyér.” Előttünk is nagy út áll, mint egykor Illés próféta előtt, a földi élet zarándokútja: erősítsük hát magunkat az élet kenyerével!
Testvéreim!
Jézus arra a kérdésre is válaszol, miként lehetünk Isten tanítványai. Ha valaki érettségizni akar, majd egyetemi tanulmányokat óhajt végezni, meg kell felelnie több feltételnek. Közülük legfontosabb a megfelelő értelmi képesség és az ezzel párosuló szorgalom. Vajon ki iratkozhat be Jézus iskolájába? Igaz ugyan, hogy Jézus mindenkihez fordul meghívó szeretettével, de azt is elárulta, hogy követésének feltétele az Atya hívása és az erre adott igenlő válasszunk. Többen azt gondolják, hogy Isten egyeseket üdvösségre, másokat kárhozatra rendelt. Ez a predestinációs tan az emberei logika szűk és téves ösvényét járja. Isten üdvözítő szándékával mindenki felé fordul, de szabadságuknak megvan az a félelmetes lehetősége, hogy nemet mondjunk hívására. A vallásos érzék megrokkanása, a hitetlen környezet, a gőgös öntörvényűség akarása megakadályozhatja az isteni vonzás érvényesülést. Avilai Szent Teréz szerint olyan az ember lelke, mint egy kristályból épült várkastély. Elárasztja a fény, amely Istenből, minden világosság Atyából árad az emberi lélekbe. Sajnos, sok minden útját álhatja ennek a fénynek, és ezért nem tudja átjárni a lelkeket. A fény helyett sötétség üli meg, és az ember belső élete nem várkastélyhoz, hanem börtöncellához hasonlít. Friedrich von Logau nem ok nélkül panaszolja, hogy „a Föld hasonlít Noé bárkályához, amelyben több a vadállat, mint az ember.”
Testvéreim!
A görögkeleti egyháznak kiváló emberre volt Athenagoras konstantinápolyi pátriárka. Egy alkalommal a Taizéi ökumenikus közöség tagjai látogatták meg. E látogatás emlékezetes, drámai pillanattal, búcsúval zárult: Athenagoras kezét magasra emelte, mintha kelyhet tartana, és a távozó testvérek felé kiáltotta: „a kehely és a kenyér megtörése… Jegyezétek meg, nincs más út!” Helyesen értelmezte Athenagoras pátriárka a keresztények egységét. Nem a katolikus Anyaszentegyháznak kell feladnia a szentmise, az Oltáriszentség, a szentáldozás értékét, hanem lassan-lassan a másvallásúaknak kell megérteniük, hogy az egységhez elengedhetetlenül szükséges, hogy ők fogadják el teljes egészében a Szentírást, Krisztus szavait: „Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg.” 1938-ban alapította az UNUM nevű magyar szerzetesi közöséget Mester Mária Margit. A felnőtteket megszégyenítő komolysággal döntött az élete felől már fiatal korában. De hadd szóljon ő:
„Döntő választás elé állított az élet, vagy inkább az Isten jóságos szeretette. 15 – 16 éves voltam. Lengett a két zászló... Egyikre rá volt írva: boldogság és szeretet. A másikra: áldozat és lemondás, feláldozása egész földi életemnek és boldogságomnak... De ez a zászló Jézus kezében lengett. Összetörtem hát a szívemet, és Jézus zászlaja alá álltam. És a boldogságomat, amit feláldoztam, ezerszeresen tökéletesebben megtaláltam. A 18-ik évemben voltam… Az örökimádás karzatán lengett a zászló. Rá volt írva: Te légy az enyém! És elindultam a zászló után.”
Ez 15-16-18 éves leány mintha csak az egész Egyház életútját rajzolta volna meg: az örökimádás zászlaja után, Jézussal járni. Ez egy keresztény életeszmény. Egy szerzetesnővér írta le börtönélményét: „A fogságom 17-ik napján történt, a rácsközön mozgó napóra mutatója már délutánt jelzet, amikor feltépték az ajtót, és a szolgálattevő a tizedes a körzetparancsnokkal együtt belépet a cellámba. Kétszemélyes zárkában voltam egyedül. A baloldali priccsre rádobott és kupac ruhaneműt. Nem volt becsomagolva. Itt van, amit kért! – mondta a tizedes. A kincstári pokrócon kicsit szétcsúszva feküdt néhány fehérnemű darab, talán és blúz, pár zsebkendő és egy fésű. És akkor az egymástól elmozdult két zsebkendő egyikén megláttam, hogy kirajzolódik egy kör. Tévedhetetlen biztonsággal tudtam, hogy Oltáriszentség. Az őrség bevágta maga mögött az ajtót. Egész testemmel ráborultam az otthonról jött darabokra. Rázott a zokogás. Lázas újaim kitapogatták a zsebkendőben valóban elrejtett tenyérnyi korporálében a három darab fehér ki ostyát.”
Testvéreim!
Milyen kis parányi része egy ostya az egész világmindenségnek. Talán csak patikai mérleggel lehetne megállapítani a súlyát. S mégis, milyen súlyos ÉRTÉK! Leborulunk, térdet hajtunk előtte. Szívünkbe zárjuk, mert tudjuk, hisszük, amit Krisztus mondott: „A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért” Kis Szent Terézzel együtt mi is valljuk: „Isten szeret engem. Mindenhol ezt olvasom, minden csillag nekem ragyog. Az ég kékje, a tarka felhők, az illatozó virágok, minden darab kenyér, amit elfogyasztok, Isten jóságát hirdeti. Ezt hirdetik még a könnyek is, a szenvedés: Betlehem, Názáret és a Golgota.”
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
