Krisztusban drága jó testvéreim!
Az Ószövetség választott népe számára sorsdöntő élményt jelentet az Egyiptomból történő kivonulás, a szabadság elnyerése. Kivonultak a szolgaság földjéről, hogy önálló, szabad életet kezdjenek. Ám hamarosan megtapasztalták, hogy a szabadság nem minden. A sivatagban, a Vörös tenger mellett nem érte utol őket a fáraó serege, de utolérte őket az éhség és a szomjúság. Márpedig a szabadságot nem lehet „megenni.” Ezért kívánták vissza sokan az egyiptomi húsosfazekakat. Isten azonban nemcsak szabadítót adott választott népének Mózes személyében, hanem gondoskodott táplálásáról is. A naponta hulló manna meggyőzte a kételkedőket is arról, hogy a szabadságot adó Isten kenyéradó szeretettel őrködik felettük.
Keresztény hitünk is arra tanít, hogy Jézus drága ajándékként Isten gyermekeinek szabadságát akarta és akarja biztosítani. Lehetőséget ad arra, hogy kiszabaduljunk a bűn rabságából, és ezzel utat nyit előttünk az Isten országa felé. Ám azt is jól tudta, hogy ezen az úton az embernek lelki értelemben is táplálékra van szüksége. A pusztában azzal utasította vissza a sátán ajánlatát, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, és ezért nem változtatta át a köveket kenyérré. A csodás kenyérszaporítással azonban azt hirdeti, hogy kenyérrel is él az ember. Abból a tényből, hogy az ember nemcsak emésztő szervezet, hanem a lélek otthona, nyilvánvalóan következik, hogy a testi táplálék mellett lelki táplálékra is szüksége van. Ezt a nemes, lelki éhséget akarja Jézus kielégíteni, amikor sokak megbotránkozására kijelenti: a testem valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Mit akar ezzel mondani? Nem kevesebbet, mint hogy önmagát adja nekünk lelki eledelül.
Az ember sokféleképpen elajándékozhatja önmagát. Jézus egész életét ez az ajándékozás jellemezte. Bőkezűen szórta igéi magvait az emberi lelkek barázdáiba. Hirdette azokat az ismereteket, amelyek nélkül nem élhetünk Istenek tetsző, krisztusi életet. Tanításával megvilágította az emberi élet igazi értelmét. Ha napjainkban oly sokan az alkohol és a kábítószerek életet pusztító mámorába menekülnek, ennek egyik legfőbb oka, hogy nem ismerik életük igazi célját és értelmét. Erről a lelki állapotról nyilatkozik a német költő, Erich Kösner: „Mi valamennyien egyazon vonaton ülünk és így utazunk az idő ismeretlen tájain. Kinézünk az ablakon és sok mindent láttunk. Utazunk, de nem tudjuk meddig és hová. A vonat sohasem ér célba. Megy tovább akkor is, ha a halál kalauza kiszállít belőle. Megy, rohan, senki sem tudja hová…”
Drága jó testvéreim!
Mindig megtisztelő, ha valaki meghív asztalához. Az is a megbecsülés jele, ha elfogadjuk a meghívást és a közös étkezés által közösségre lépünk vendéglátóinkkal. Mitsem törődve a képmutató emberekkel, földön jártában Jézus is szívesen elfogadta a különféle meghívásokat. Elment Simon farizeus házába, de elfogadta a vámosok meghívását is. Részt vett a kánai menyegzőn és gyakran evett Betániában Lázár barátjánál. Hogy ezt a sok meghívást viszonozza, hálából ő is lakomát rendez minden idők minden emberének. Az egyház ebédlőjének nyitva van az ajtaja, mindenki számára, hogy mindenki asztalhoz ülhessen az Isten Fiával. Igaz ugyan, hogy nem testi eledelt tesz elénk, hanem ennél sokkal többet, nem ajándékait helyezi az oltárra, hanem önmagát. Mert az ő teste valóban étel és valóban ital. De sajnos testvéreim, a mai rohanó világban egyre kevesebb alkalom nyílik a közös étkezésre. Az ember sietve, sokszor állva bekap valamit, aztán tovább rohan dolgai után. Egyre ritkábban ül együtt a család a fehér asztalnál. Ez azért is sajnálatos, mert a közös étkezés nem csupán a táplálkozást szolgálja, hanem a szerető együttlétet is. Lakodalomba sem azért megyünk, hogy jóllakjunk és leigyuk magunkat, hanem sokkal inkább azért, hogy megosszuk az ifjú pár örömét, megsokszorozzuk boldogságukat. Jézus is azért készit számunkra lakomát minden szentmisében, hogy egyesülhessen velünk, hogy velünk lehessen, boldogságunkat, örömünket minél nagyobbá tegye, és fájdalmainkat enyhítse. Valahányszor vendéget hívunk asztalunkhoz, különös gonddal választjuk ki és készítjük el az ételeket. A kérdés csupán most az: Miféle ételeket készit számunkra Jézus? Jól tudjuk az evangéliumból, hogy az emberek többször is felkeresték Jézust különféle kérésekkel. Sokan a gyógyulás ajándékát kérték maguk vagy szeretteik számára. A kánai menyegzőn Mária is lakodalmas borért folyamodott szent fiához. A viharos tengeren életük megmentését kérték a megrémült apostolok. Jézus mindent megértett és mindenben segített. Ám a legjobban akkor örvendezett, mikor lelki, kegyelmi ajándékot kértek tőle. Mint Mária Magdolna vagy Zakeus, a vámos, akik bűneik bocsánatáért esdekeltek Jézusnál, és meg is kapták. Milyen szeretettel tárgyalt a gazdag ifjúval vagy éjnek idején Nikodémussal, akik arra voltak kíváncsiak, miképpen nyerhetik el az örök életet. Jézus sohasem haragudott a kérésekért, mert a bizalmat, a hitet látta bennük. Sokkal inkább az bántotta, ha öntelt, büszke emberek semmit sem kértek tőle vagy csak olyasmit kértek aminek csak nagyon kevés értéke van az Isten szemében. Így például nem tetszet Jézusnak, hogy az emberek úgy odavoltak a kenyérszaporítás csodájától, hogy királlyá akarták tenni. Nem, ő nem akarja, hogy a teli has fűzze hozzá az embereket. Ennél sokkal többet akar adni nekik. Ezért kiáltja felénk sokak megbotránkozásával nem törődve: „ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek.” Vajon mit akart és akar ezzel mondani Jézus? Mindenekelőtt azt, hogy ne csupán ajándékait keressük, hanem Őt magát.
Drága jó testvéreim!
Jézusnak a kafarnaumi zsinagógában mondott beszéde csúcspontjához érkezet. A zsidók hitetlenkedése és kételkedése ellenére ismételten hangsúlyozza, hogy saját testét és vérét adja nekünk eledelül, lelki táplálékul. Nem vonja vissza szavait, amikor értetlenséggel találkozik, sőt újra megerősíti azokat. Ezzel véglegesen válaszút elé állítja hallgatóit. „Az én testem valóban étel, vérem valóban ital” – mondja ma Jézus! A kenyér és a bor jelzi, hogy valóban tápláléknak szánta és akarta Jézus az Oltáriszentséget. A kenyér, mint fő táplálék, nélkülözhetetlen az élet fenntartásához. A bor pedig a Szentírás szerint „megvidámítja az ember szívét”, tehát az öröm forrása. Belőlük életerőt és örömet nyerhetünk. Jézus szavai is bizonyítják, amit az egyház is tévedhetetlenül hirdet, hogy Krisztus a kenyér színe és a bor színe alatt „valóságosan, igazán és lényegileg” jelen van. Itt tehát nincs mit kételkedni. Az Úr szólt és az Ő szava igazság. Méltán mondja Szent Ágoston: „Ha Krisztus biztosít róla, hogy ez az Ő teste, ki merne kételkedni?” A zsidók jó része mégis kételkedett. Így nyilvánvaló, hogy az Oltáriszentség a hit titka. Amint Aquinói Szent Tamás mondja úrnapi himnuszában: „Régi rend itt újnak enged, szárnya lankad észnek, szemnek, élő hitből végy erőt.” Az oltár titkában valóságosan jelenlévő Jézus tér szívünkbe a szentáldozásban. Lelkünk lakója lesz kegyelmének gazdagságával. Amit az ember ősidők óta áhított, hogy töltekezzék az istenséggel, itt megvalósul. Ezért elmondhatjuk, hogy a szentáldozás életünk legdrágább kincse. Súlyosan beteg leány fiatalon a halál előtt állott. Tudta, hogy meg kell halnia és fel is készült a halálra. Utolsó kívánsága az volt, hogy tegyék a koporsóba az ő titkos emlékkönyvét, melyet vánkosa alatt rejtegetett. Azzal temessék el. Kívánságát teljesítette az édesanyja, de kíváncsiságában megnézte a könyvecskében milyen titka lehetett az ő leányának. Mit akar magával vinni a másvilágra. Könnybe lábadt a szeme, amikor meglátta. A könyvecskében egy csomó dátum volt, föléje írva: Szentáldozásaim. A buzgó lelkű leány első áldozásától kezdve minden szentáldozásának időpontját feljegyezte a könyvecskébe. Ezt akarta magával vinni, felmutatni Jézusnak. Ez volt élete legnagyobb kincse. Nekünk is életünk legdrágább napjai, amikor szentáldozáshoz járulunk. Minél gyakrabban vagyunk Jézus vendégei az Ő asztalánál, annál jobban eltölti lelkünket, áldott jelenlétének minden kegyelme.
Drága jó testvéreim!
Ezt mondja ma Jézus: „aki Énbennem marad én őbenne maradok.” A szentáldozás legfőbb hatását fejezi ki Jézus ezekkel a szavakkal – az Istennel való egyesülés valóságát és boldogságát. Általa, mint a szőlővessző, eleven kapcsolatban maradunk a szőlőtővel, Jézussal. Belénk áramlik isteni élete, melyet bőven áraszt azokra, akik szeretik Őt. Nélküle elsorvad a lelkünk, vele azonban újraéled és megfiatalodik. Apponyi Alberttől, a nagy magyar politikustól, egyszer megkérdezték, milyen sporttal őrizte meg életének rugalmasságát, lelkének üdeségét, késő öregkorában is. Azt felelte: Barátaim, a napi szentáldozás által. Ez az én életerőm forrása. A szentáldozás által új lendületet kapunk minden szentáldozásban Jézus követésére, a buzgó keresztény életre. Állandó megfiatalodás forrása számunkra az Oltáriszentség. Régi német mondás: „Der Mensch ist, was er ist!” „Az ember azzá lesz, amit megeszik.” Aki Krisztussal táplálkozik, krisztusivá lesz. „Aki, engem eszik, énáltalam él.” Ez a mi örök életünk forrása is: „Aki ebből a kenyérből eszik, örökké élni fog.” Az Oltáriszentség elveti bennünk az örök élet és a dicső feltámadás csíráját. Szeressük tehát a köztünk lakozó szentségi Jézust és egyesüljünk vele minél gyakrabban a szentáldozásban, hogy „életünk legyen és bőségben legyen.” Amikor a szentéletű körmendi hercegnek, Batthyány Strattmann Lászlónak az Ödön fia haldoklott, a jó gyermek megkérdezte apját: Mit kérjek az égben számodra, apám? És az apa könnyes szemekkel azt kérte: Hogy jobban szeressem az Oltáriszentséget! Ez volt a legfontosabb kívánsága.
Drága jó testvéreim!
Nyilvánvaló, hogy a kenyér akkor táplálja életünket, ha elfogyasztjuk. Egy másik ember akkor gazdagítja életünket, ha elfogadjuk ajándékát. Ez az elfogadás a keresztény ember alapállása. Jézus nem azért jött és jön hozzánk, mert hívtuk és vártuk. Jézus nem azért jön hozzánk, mert szüksége van ránk. Jézus nem azért jön hozzánk, mert buzgóságunkkal, esetleg példás életünkkel ezt kiérdemeltük. Jézus azért jön, mert szeret! Ez a szeretet pedig nem éri be kevesebbel, mint önmaga elajándékozásával. Ez történik minden szentmisén, minden szentáldozásban. Ha ezt valóban elhinnék az emberek, ha visszhangra találna bennük szeretette, akkor senki sem maradna távol az Úr asztalától.
Erre döbbent rá az az édesanya, aki az egyik reggel éjjeli szekrényét rendezgette. A könyvek és az újságok között egy papírdarabot talált, telerajzolva piros szívekkel. A rajzot hatéves kisfia készítette, és csak ennyit írt rá: édesanyám, szeretlek. Siettemben össze gyűrtem a cédulát, hogy a szemétkosárba dobjam. Ekkor azonban eszembe jutott: vajon nem így cselekszünk-e Isten szeretetével? Mennyi ajándékkal, a szeretet számtalan jelével gazdagítja életünket, és mi oly könnyelműen beledobjuk a feledés, a közömbösség szemétkosarába… A keresztény sohasem felejtheti el Jézus ígéretét: „Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.” Mi is ezt kérjük: tudjuk jobban szeretni a szentségi Jézust, belőle élni és benne megtalálni boldogságunkat. Ámen!
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
Fotó: arcanum.com
