Krisztusban drága jó testvéreim!
A mai vasárnap evangéliumában arról számol be Szent Márk, hogy útja során egy alkalommal Jézus megkérdezte tanítványait, hogy kinek tartják őt az emberek és mit gondolnak személyéről maguk a tanítványok. A többféle emberi vélemény elmondása után Péter apostol így tesz hitvallást: "Te vagy a Messiás!" (Mk 8,29).
Ezt követően Jézus hamarosan bekövetkező szenvedéséről és haláláról beszélt, amelyet az apostolok nem értettek. Ennek az értetlenségnek a jeleként Péter tiltakozni kezd, mert úgy gondolja, hogy sosem következhet be az a szenvedés, amelyet Jézus említett. Jézus ekkor hátat fordítva Péternek azt mondja neki, hogy "Távozz tőlem, sátán, mert nem Isten szándéka szerint gondolkodsz, hanem emberi módon" (Mk 8,33). Szent Márk evangélista ugyan nem ír a továbbiakban semmit sem arról, hogy mit érzett vagy mit gondolt Péter ebben a helyzetben, de azért mi próbáljuk meg elképzelni!
Talán ilyesmi gondolatok járhattak a fejében: "Hát ezt érdemlem én? Azt érdemlem, hogy Jézus sátánnak nevezzen? Éppen most neveztem őt Messiásnak! Mások mindenfélét gondolnak róla, azt hiszik, hogy valamelyik régi próféta támadt fel Jézus alakjában. Micsoda butaság! A többiek is csak hallgattak, amikor azt kérdezte, hogy mit gondolunk róla! Senki sem tudott válaszolni. Én voltam az egyedüli, aki megvallottam hitemet, hogy ő a Messiás, a Fölkent, ő a Krisztus! És egy dicsőséges Messiáshoz nem illik a szenvedés! Mi rosszat mondtam ezzel? Egy messiás királyt nem lehet csak úgy megölni! És akkor most hátat fordít nekem, és azt mondja, hogy én vagyok a sátán. De hát miért? Hát ezt érdemlem én, aki kész vagyok tűzön-vízen át követni Őt?" Eközben a többi apostol pedig azt mondhatta magában: "Jobb is, hogy nem szóltunk semmit! Péter is jól megkapta a magáét Jézustól!"
Drága jó testvéreim!
A mai evangéliumban Péter apostol megvallja Krisztus Istenségét és vallomást tesz messiási mivolta mellett. Az Üdvözítő pedig a Messiás hívatásáról kezd szólni öveinek, ami nem más, mint a szenvedés és a kereszt. Péter ezért szemrehányást tesz neki, mert elképzelni sem tudja, hogy a Messiás szenvedhet. Az Úr azonban elutasítja, sőt egyenesen sátánnak nevezi és megint csak a keresztről és a szenvedésről beszél, ami az Ő sorsa lesz, de követőinek sorsa is. Egyházunk főleg ezt a gondolatot akarja ma kiemelni.
Krisztus szenvedése: Ez volt megváltásunk ára. Jézus szeretetből vállalta értünk a szenvedést és a kereszthalált. „Önként adom oda életemet” – mondja Jézus. Amikor az Olajfák hegyén elfogták, először nem tudtak hozzányúlni, meghátráltak és a földre estek. Ő mégis átadta magát a szenvedésre. „Nem ellenkeztem” – mondja Jézus a próféta szavával. A mennyei Atya akarata volt ez és Jézus mindenben teljesiti Atya akaratát. „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd.” – újra idézhetjük Jézust. Ezért nevezi ördögi gondolatnak Péter vélekedését, mert emberi módon gondolkodik a megváltásról. Isten úgy akarta, hogy „az emberi nem üdvösségét a keresztfa hozza meg.”
Így lett a kereszt katolikus vallásunk szent jelvénye, üdvösségünk forrása. Jézus halálában felmagasztaltatott a kereszt, a szégyen és gyalázat fája a dicsőség jelvénye lett. Franciaországban történt: kevéssel választás előtt egy jelölt beszédet mondott. Hogy kigúnyoljak, beszéd közben valaki egy keresztet dobott a lába elé. A szónok felvette, magadba emelte és így szolt: „Ön engem ezzel zavarba akart hozni. De téved, mert én büszke vagyok a keresztre és nem is szégyellem azt. Hitemet sohasem titkoltam.” Megértjük Szent Pál apostolt, aki azt írja: „Nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével kell dicsekednünk, abban van életünk és feltámadásunk.” Igen, ez a helyes kifejezés: dicsekedni a keresztben, mert büszkék lehetünk arra, hogy rajta értünk életét áldozta a Megváltó. „Mi a keresztre feszített Krisztust hirdetjük”, ez volt Szent Pál apostoli tanításának alapja és lényege. A kereszt tehát mindenképpen központi helyet foglal el vallásunkban.
Drága jó testvéreim!
Kell szóljunk a mi keresztjeinkről is: Krisztus kifejezetten mondja: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és úgy kövessen.” Ez a mondat rávilágit saját szenvedéseink értékére. Keresztjeink, szenvedéseink által Krisztushoz leszünk hasonlóak. Így leszünk az Ő sorsának a részesei. Az Ő követése egyenlő a kereszt hordozásával. Sokan értetlenül állnak a szenvedés titka előtt. Miért kell szenvedni? – tesszük fel sokszor a kérdést! Főleg miért kell nemegyszer ártatlanul is szenvedni? Három kereszt állt a Golgota hegyén, rajtuk három szenvedő ember. Mindegyik szenved, de mekkora a különbség szenvedésük között. A bal lator gonoszságáért lakol, a jobb lator pedig korábbi bűnös életéért, elrontott életéért vezekel. Jézus pedig ártatlanul szenved. Íme, a kereszt büntetés a bűnösöknek, vezeklés a megtérőknek, engesztelés az igazaknak. Amikor Isten szenvedéseket bocsát ránk, akkor megvan vele a célja. A kereszt Isten szeretetének a jele. Azért mondja a Szentírás: „Akit az Isten szeret, azt meg is próbálja.” Ő jobban tudja, mi válik a javunkra. A szülő sem enged meg akármit a gyermekének, akármennyire szeretné is a gyermek, mert a szülő tudja, hogy az árt a gyermekének. Így a mennyei Atya is néha keresztet küld, hogy megjavuljunk. Két alexandriai kereskedő az ókorban a pogány Efezusba küldte fiát tanulni. A gonosz környezetben mind a két fiú megromlott, sőt hitetlenek lettek. Az egyik apa megrendült a hírre és szomorúan, de jogos haraggal mondta: „Jól meg kellene büntetni őket gonoszságukért.” A másik azonban így vélekedett: „Bánom is én, hogy mit tesz a fiam, csak boldoguljon az életben.” Melyik szerette igazán a fiát? Az, aki haragudott és büntetni akarta a fiát. Ez szolgálta igazán gyermeke javát, nem a másik, aki védelmébe vette. Hálásak lehetünk Istenek, hogy nem enged szabadjára minket, sőt néha fegyelmez és szigorúan, keményen fog, mert az csak a javunkra szolgál. Csókoljuk meg atyai kezét, akkor is sújt, fenyít minket. Ezekben a napokban Egyházunk a Golgota hegyére vezet minket, Krisztus keresztje alá, ahol ott áll a vele szenvedő édesanyja is. Mindkettő ártatlanul szenved. De ki merné állítani, hogy hiábavaló volt a szenvedésük? Példájuk nyomán hordozzuk mi is mindennapi keresztünket, abban a tudatban, hogy „ha vele együtt szenvedünk, vele együtt meg is fogunk dicsőülni.”
Drága jó testvéreim!
1. Jézus követése azt jelenti, hogy el kell fogadnunk azt a tényt, hogy a mennyei Atya akarata az volt, hogy szenvedésével és halálával váltson meg bennünket Jézus. Nem érdemes azon töprengeni, hogy miért nem talált ki más módot Isten. Félre kell tennünk emberi gondolatainkat, hogy megérthessük Isten szándékát! Azt az isteni szándékot, amely megengedte az emberi gyűlölet tombolását, megengedte a keresztre feszítést azért, hogy a szeretet legnagyobb jelét adja. Isten irántunk való szeretetének a legnagyobb tanújelét láthatjuk abban, hogy Isten Fia értünk szenvedett és értünk halt meg a keresztfán. Miért pont így történt? Mert az élet feláldozása a szeretet legnagyobb kifejezése. Ha tagadnánk Jézus szenvedésének és halálának értelmét, akkor a sátán oldalán állnánk.
2. De Krisztus tanítványának nem csak azt kell elfogadnia, hogy Mestere szenvedett, hanem azt is, hogy az ember életében is vannak szenvedések. Ha elutasítjuk a szenvedéseket, akkor visszautasítjuk hitünk próbatételeit, s még lehetőséget sem adunk arra, hogy Isten megtisztítson minket. Egyetlen ember számára sem lehet élettér a szenvedés, de a szenvedések vállalása elvezet minket Istenhez, mert ezek a lelki tökéletesedés útjának fontos állomásai. Ha nem fogadjuk el és nem hordozzuk életünk keresztjeit, akkor sátán oldalán állunk.
3. Az evangélium befejező szavai arra bátorítanak minket, hogy keresztünket felvéve kövessük Jézust. Jézus követését azonban nem szabad az ő tanításának meghallgatására korlátoznunk. Egy tanítást meg lehet hallgatni, aztán el lehet fogadni vagy vissza lehet utasítani, de egy tanítást nem lehet követni! Csak egy személyt, egy embernek az életpéldáját lehet követni! Jézus követése azt jelenti a számunkra, hogy nem csupán elméleti tudással rendelkezünk mindarról, amit tanított, hanem vállaljuk ugyanazt az életet és sorsot, amiben ő részesült élete folyamán. Jézus maga mondja, hogy nem különb a tanítvány mesterénél. Újra és újra keresnünk kell Jézus lábnyomait, hogy el ne tévesszük az irányt! Néha meg kell egy pillanatra állnunk, hogy körülnézzünk, megnézzük, hogy hol vagyunk és jó irányba haladunk-e. Mindig meg kell találnunk az utat, ami maga Krisztus. Jézus követése nehéz, de lehetséges számunkra.
Hans Urs von Balthasar, a XX. század egyik legnagyobb teológusa írta saját hivatásának felismeréséről a következőket: "Nekem nincs már választásom, hiszen Isten választott ki engem. Már megvan a helyem kicsiny kockakőként egy előre megtervezett mozaikban. Nincs tovább semmi tervezgetés vagy fontolgatás. Nekem csak annyi a dolgom, hogy mindent feladjak és kövessem a hívást. Tervek, óhajok, sejtelmek és előérzetek nélkül. Nekem csak a várakozás maradt, és a figyelem arra, hogy mire leszek jó".
Legyen meg bennünk is ez a bizalom! Isten kijelölte számunkra is helyünket. Engedjük, hogy ő vezessen minket, és figyeljünk arra, hogy mire leszünk jók Isten tervében! Ámen!
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
