Krisztusban drága jó testvéreim!
A mai evangéliumban maga oktatja ki tanítványait és rajtuk keresztül minket is: miben áll az igazi nagyság és mi legyen keresztény életünk alapvonása? Tanításának alapgondolata: az alázat és a szolgáló szeretet. Amikor megjövendöli közelgő szenvedését, ezzel is mérhetetlen alázatosságát emeli ki, hiszen Isten létére vállalta a kereszthalált. Amikor pedig tanítványai azon vitatkoznak, hogy ki nagyobb közülük, kioktatja őket a szolgáló szeretetre, ismét saját példájára hivatkozva. Alázat: az alázatos ember igazán nagy. Krisztus is akkor volt a legnagyobb, amikor vállalta a szenvedést és a kereszthalált. Szent Pál apostol hirdeti: „Megalázta magát mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.”
Jézus apostolaiban Péter kiválasztása és a Zebedeus fiainak, Jakab és János apostolnak törtetése nyomán ébred fel a nagyravágyás: ki nagyobb közülük. Ez pedig egyenes ellentéte az alázatoságnak. Chesterton mondja: „Az alázatosság teremt óriásokat.” Vagyis az igazi lelki nagyságot az alázatos lelkületben kell keresni. Üdvözítőnk példát adott az alázatoságra. Már megtestesülésével is, aztán egész földi életével. Az alázatóság csúcspontját az utolsó vacsorán érte el, amikor Ő a Mester, alázattal megmosta tanítványai lábát. Valóban elmondhatta magáról: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű!” Mennyire más Krisztus, mint a világ nagyjai, akik elvárják, hogy előttük hódoljanak, őket tömjénezzék. Jézus soha nem vágyott földi dicsőségre, sőt menekült előle. Amikor királlyá akarták tenni, fölment a hegyre egyedül. Megalázkodása lett dicsőségének forrása: „Isten felmagasztalta Őt!” Nem szabad szégyellenünk szegénységünket, egyszerű származásunkat, hiszen Isten előtt minnyájan egyenlők vagyunk, sőt az nagyobb, aki megalázza magát. A Szentírás mondja: „Isten a kevélyeknek ellenáll, de az alázatosoknak kegyelmet add.” Willigis, Mainz városának egykori érseke, kerékgyártó mester fia volt. Ellenfelei gyakran felhozták ezt ellene, sőt gúnyolták is miatta. Ő azonban nem szégyellte ezt, sőt püspöki címerében is belerajzoltatta a kereket, hogy emlékeztesse származására és ez alázatossá tegye. Mi is az alázatban keressük igazi lelki nagyságunkat!
Drága jó testvéreim!
Ott van a szolgáló szeretett: „Aki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgálja” – mondja ma nekünk is Jézus. Ő saját példájára hivatkozik: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és életét adja válságul sokakért.” Ez az önzetlen szolgáló szeretett tesszi oly rokonszenvessé Jézus alakját. Még szenvedésében sem magával törődik, hanem másokkal. Meggyógyítja a szolga levágott fülét, vigasztalja az őt siratókat, édesanyjáról gondoskodik, mennyországot ígér a jobb latornak és imádkozik a kereszten azokért, akik nem tudják, hogy mit cselekszenek. Másikért élni a legszebb életfeladat. Az emberek szolgálatára lenni Krisztus tanításának a megvalósítása. Tolsztoj a nagy orosz író mondja: „Minden embernek az a hívatása, hogy az emberiséget szolgálja.” Mennyi alkalom van ennek megmutatására a családban, a munkahelyen, az emberi közösségben. Csendben, észrevétlenül másokért élni, értük áldozatot hozni és embertársainkat boldogitani milyen nemes és szép hívatás. Ha így nézzük, el kell ismernünk, hogy valóban első például az az édesanya, aki semmi rendkívülit nem tesz, csak a családjáért él és fáradozik. Vagy a hőslelkű betegápolók, gyermek gondozók. Vagy az Egyház hithirdetői. Életük mögött az önzetlen szolgáló szeretett áll. Mi tudunk mi felmutatni ebben a tekintetben? Egy jólelkű fiú, akinek az apja iszákos volt, a hittanórán hallotta, hogy saját áldozatainkkal megmenthetünk másokat. Elhatározta, hogy apjáért böjtölni fog. Csak levest és kenyeret evett. Az apja persze ezért megszidta. De a fiú kitartott elhatározása mellett: „addig nem eszem, amíg lerészegedsz, káromkodsz és anyámnak is sírnia kell miattad.” Fiának áldozatósága végül megtörte apjának eddigi viselkedését. Ezután mindig józanul jött haza. Erre képesít az önfeláldozó szeretet. Mi szoktunk a bűnösök megtéréséért nemcsak imádkozni, hanem áldozatot is vállalni? Vianney Szent János is rengeteget vezekelt a bűnösök megtéréséért.
Drága jó testvéreim!
A lelkek világában nincsenek elveszett vagy hiábavaló értékek. A mi megalázkodásunk, szolgáló szeretettünk, áldozatosságunk kamatozik és mások javára szolgál. Ezzel másokon segítünk, de magunk is gazdagodunk. A versenyzés, a másokat felülmúló törekvés szinte egyidős az emberi történelemmel. Természetesen a versengésnek is lehetnek árnyoldalai. Gyakran megtörténik, hogy tisztességtelen eszközökhöz folyamodik valaki, csak hogy mások fölé kerekedjék. Ezzel megsérti mások jogait, és semmibe veszi a felebaráti szeretet parancsát. Ennek tudatában Jézusunk az igazi elsőséget azoknak ígéri, akik képességeik kamatoztatásával, versengésükkel másokat, a közjót igyekeznek szolgálni. Gondoljunk csak arra, hogy Jézus a legutolsó helyet választotta földi életében. A jászol és a kereszt utolsónak mondható helyéről emelkedett a szeretett magasságába, hogy mindenkit magához vonzzon. Nyíltan kijelentette: nem uralkodni akar, hanem szolgálni az emberek üdvösségét. Jézus az apostolait a gyermekek magatartásával, példájával figyelmezteti a helyes, a keresztény magatartásra. Érdekes, meglepő módon azonosítja magát a gyermekekkel, akik csak akkor jöhetnek a világra, akkor válhatnak felnőttekké, ha a szülök befogadják őket a családi közösségbe. Nem véletlen, hogy Jézus kisdedként jött a világra, és csak azoknak adott és ad hatalmat, hogy Isten gyermekei legyenek, akik befogadják Őt életükbe. Ennek sajátos feltétele a gyermeki lelkület számos vonásának a megőrzése.
Drága jó testvéreim!
Joggal kérdezhetjük, vajon mi jellemzi ezt a gyermeki lelkületet? Annak a körülménynek az elismerése, hogy életünket ajándékba kapjuk és létünkkel nincs mit dicsekednünk. Életünket döntően befolyásolja, hogy milyen fogadtatásban részesülünk, és megkapjuk-e az egészséges fejlődéshez szükséges szeretetadagot. Egy állami intézetben gondozott fiúval beszélt az egyik pap, akit hatéves korában adtak be szülei a gyermekintézetbe. Megkérdezte: emlékszik-e még valamire a szülei házából? Igen – felelte – a szüleim mindig részegek voltak, és gyakran megvertek. Nehéz, nagyon nehéz ilyen sebeket kiheverni. Mivel a kisgyermek nem tud magáról gondoskodni, ösztönös bizalommal fordul édesanyjához, és fenntartás nélkül gondjaira bízza magát. Valami ehhez hasonló magatartást kell tanúsítania minden kereszténynek az Istennel kapcsolatban. Abban a tudatban kell feléje fordulnunk, hogy mindent neki köszönhetünk. A felnőtté érő gyermek leválhat az anyáról és az apáról, de nem válhat el attól az Istentől, aki magának teremtett minket. Ezt olvassuk az evangéliumban: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenkinek a szolgája.” A szociológusok azt hirdetik, hogy mindenkinek szüksége van elismerésre és megbecsülésre. Ahol az emberek nem részesülnek a nekik kijáró méltóságban, ott hamarosan problémák, nézeteltérések és betegségek lépnek fel. A munkanélküliséggel vagy testi fogyatékossággal küzdő ember gyakran kisebbségérzettel viaskodik, és felelősnek érzi magát.
Drága jó testvéreim!
Mindenki lenni akar „valaki”. Kicsi kortól kezdve megbecsülésre és elismerésre törekszik: önmegvalósításra. Korunkban nagyon jól megfigyelhető, hogy kedveljük az első helyeket. A világ a legerősebbeknek, a legszebbeknek, a legsikeresebbeknek tapsol. Az élet küzdőterén a jelszó: magasabbra, gyorsabban, és távolabb. Mindenki első akar lenni. Minden társadalomban és csoportban szétosztják a feladatokat és megbízásokat, vannak vezetők és vezetettek, még akkor is, ha mindenki csak felfelé akar karriert befutni.
Jézus valóban tanította: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenkinek a szolgája.” Maga viszont mégsem volt utolsó valaki. Ő az első, Ő az egyház és az egész teremtett világ Feje. Tanította, hogy nem azért jött a világra, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, mégis volt idő, amikor kiszolgáltatta magát. Nem szüntette meg a társadalmi fokozattokat és rangsorolásokat, mégis helyes irányba terelte magatartásukat. Kifogásolta, hogy a világ és korának vallási vezetői, első emberei túlzottan kiszolgáltatják magukat, és mértéktelen tiszteletet követelnek.
Jézus saját életével mutatott rá, hogy a krisztusi magatartásban az uralkodás és a szolgálat nem ellentétek, hanem egyazon éremnek két oldala. Jézus tanítása szerint keresztény magtartásunkban nem társadalmi helyzetünk a döntő, hanem a helyzetünknek és feladatunknak megfelelő szolgálat. Ez azt jelenti, hogy minél nagyobb méltósággal, ranggal, pozícióval rendelkezik valaki, annál jobban és odaadóbban kell szolgálnia. Jézus szavaival élve: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenkinek a szolgája.” Ezzel a lelkülettel képesek leszünk a közösség és az egység szolgálatába állni. Képesek leszünk arra, hogy a nagy karriervadászat hatalmas tülekedésében le ne tapossuk egymást. Jézus tanítása teljesen feje tetejére állítja evilági emberi gondolkodásmódunkat. Mégis minden különösebb okoskodás nélkül rájöhetünk, hogy Jézus szeretetszolgálatára intő tanítása nélkül emberi hiénákká változzunk, és egymás ellen hadakozunk, addig, amíg tönkre nem tesszük egymást. Alázatos szolgálat nélkül nem találjuk meg sem szívünk, sem családunk, sem nemzetünk, sem a világ békéjét. Testvéreim a maga helyén mindenkinek el kell, hogy végeznie a szolgálatot, azt a szolgálatot, amellyel Isten megbízta. Az Istentől kapott képességekkel a legmagasabb helyen is lehet a legjobban szolgálni és a legkisebb helyen is. Ha sok embernek sikerült a szeretetnek a szolgálatát végrehajtaniuk, nekünk miért ne sikerülne. A mai naptól fogva törekedjünk arra, hogy abban a pozícióban ahová Isten rendelt minél jobban tudjuk szolgálni a szeretetet, hogy egyforma hatalmasok tudjunk lenni, akár a római pápával, akár nagy szentjeinkkel. A szeretetnek a szolgálata komoly és véres áldozatot követel. Ezt mutatja Jézus élete és példája. Kiüresítette önmagát, eljött közénk és feláldozta értünk életét. Keresztútja élete végleges kiteljesedéséhez vezetett: az örök dicsőségbe. Mit is kívánhatnék mást elmélkedésem végén, mint azt, hogy nekünk is verejtékes és keresztekkel teli életünk a végleges kiteljesedéshez vezessen: az örök dicsőségbe. Ámen.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
