Az életben mindenütt találkozunk törtető és nagyravágyó emberekkel, még az egyházban is. A keresztények összejövetelein is vannak olyan emberek, akik idegesen keresik az első helyeket. Emiatt többen bosszankodnak és méltatlankodnak.
Ez Jézus tanítványainak a körében sem volt másként. Jakab és János apostolok a legelőkelőbb helyre pályáztak Jézus oldalán. A többi tíz ezért irigykedett a két testvére.
Higgyük el, hogy a törtetés mások kárára semmiképpen sem keresztény erény. Isten országában hála Istenek nincsenek előjogok. Ott nem számítanak az érdemrendek, kitüntetések, sem az emberi méltóság, hogy valaki szegény vagy gazdag: ott mindenki egyforma. Isten országában a szolgáló szeretet a mérvadó. A szeretet gyakorlásában kell versenyezzünk és itt mindenki törekedhet az első helyre.
A mai evangélium Krisztus követésének az útját tárja elénk. Az evangélium szellemében el kellene, tűnjön a nagyravágyás és vele szemben meg kellene, szülessen a krisztusi alázat, a szolgáló szeretet. Képzeljük magunkat legalább, most a szentbeszéd alatt Jakab és János apostol helyébe, hiszen nekünk is szól Jézus tanítása a helyes keresztény felfogásról, a helyes keresztény lelkület kialakításáról. Vállalnunk kell mi is Krisztus sorsát itt a földön, ha dicsőségében akarunk részesülni a mennyben.
„Inni Krisztus kelyhéből” – ezzel a szemléletes képpel fejezi ki Jézus a vele való sorsközösséget. Akik vele egy kehelyből isznak, azonosságot vállalnak, eggyé vállnak teljesen vele. Követőinek is el kell fogadniuk Jézusnak a sorsát, nemcsak az ő dicsőségét és csak várni, hogy oldalán ülhessünk az égi trónuson. Hányszor teszünk mi is úgy, mint a nagyravágyó apostolok. Sokszor a kereszténységből csak az kell nekünk, ami szép, ami hangulatos, ami tetszetős, ami könnyű, de milyen hamar megtorpanunk, és dobjuk az égre a miérteket, ha nehézségekbe ütközünk, ha akadályok tornyosulnak elénk, vagy áldozatot kell hoznunk. Ha például ellenségünknek kell megbocsássunk, vagy a csapások keresztjét kell elviselnünk, vagy az okozott kárt jóvátennünk, vagy hitünket megvallanunk valahol, akkor egyszerre odavan a mi képzelt hősiességünk, vallási öntudatunk. Krisztus vallása hősöket kíván testvéreim, és nem gyáva nyulakat, akik megijednek, ha valami nehézségekbe ütköznek. Krisztus követőinek vállalniuk kell azt is, ami nehéz és áldozattal jár. Hitünk szerint kell élnünk, akkor is, ha ezért néha kigúnyolnak, vallásosságunkat megmosolyogják, talán, azért mert templomba járunk, talán rossz szemmel nézik, hogy hiszel, imádkozol, gyermekeidet vallásosan neveled, komolyan veszed a házastársi hűséget, talán megvetnek azért, mert ebben az álnok világban is becsületes vagy. Pedig, akik így élnek azok az igazi keresztények, mit sem törődve azzal, hogy mit mondanak a gonosz nyelvek.
Mindezeket megélni, nagyon jól tudom, hogy nem megy áldozatvállalás nélkül. A keresztény életnek kétségkívül vannak nehéz órái, de éppen ezek a nehéz órák szerzik meg az örök dicsőséget. Megváltónk is nyíltan megmondta, nem alkudozott: „Ezeket kellett szenvednie Krisztusnak és úgy bemennie a dicsőségébe.” Ha a nap folyton sütne, nem is tudnánk az égbolton ragyogó csillagokról, mert azok csak az éjszaka sötétségében láthatok. Ha mindig csak a zavartalan boldogság napja sütne ránk, nem ismernénk a szenvedés éjszakáját, nem vennénk észre életünk csillagait. Mert higgyük el testvéreim, hogy akiket az Isten szeret azokat meg is próbálja, és ha a próbát kiálljuk, akkor a szenvedésből drágakövek lesznek mennyei koronánkon. Krisztus nemcsak hív minket követésére, hanem előttünk jár, példát mutat nekünk. Ő itta ki először a szenvedések kelyhét, Ő járta meg először a keresztutat, hogy nekünk könnyebb legyen. És mindezt az emberiség megváltásáért vállalta.
Testvérek, a mi életünk is legyen ilyen üdvözítő élet. Milyen nemes hivatás: „ÁLDOZATAINKKAL MÁSOKAT ÜDVÖZITENI.” A szentek életútja is ez volt, mert áldozat nélkül nincs életszentség. Amíg az önző én-t nem öljük meg magunkban, addig nem vagyunk, és nem is lehetünk egészen a Krisztuséi. Ha az elmondottak fényében tudjuk nézni életünk eseményeit, ha készséges lelkülettel fogadjuk Isten kezéből a keresztet, akkor Krisztushoz tesznek hasonlóvá és segítenek bennünket, hogy Krisztus megváltói művéhez mi is hozzájáruljunk. Így tudjuk mi is Szent Pál apostollal együtt elmondani: „testemben kiegészítem azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik az egyház javára.”
„Egy óra alatt a kereszt alatt némán állva, többet tanultam, mint addig az összes könyvekből” – állítja Akvinói Szent Tamás. „A kereszt szilárd fa, jól lehet abban kapaszkodni” – mondta az egyik fiatal jezsuita pap. Egy jámbor pap, akinek a hálátlan emberektől sok megbántást és rágalmat kellett elviselnie, gyakran ismételgette Jézus szavait, melyeket a szenvedések éjszakáján mondott a Getszemáni – kertben: „A kelyhet, melyet Atyám nyújt, ne igyam ki?” Ez a Jézusi mondás erősítő és vigasztaló gondolat minden szenvedésben, hogy a keresztet a mennyei Atya nyújtja, az emberek csak a keresztnek az eszközei, a viselői az Atya segítségével. Így tekintsünk testvéreim életünk keresztjeire: minden egyes kereszt, minden egyes megpróbáltatás közelebb visz Jézushoz. „A szív, mely Jézust szereti, a keresztet is szereti” – mondja Szalézi Szent Ferenc. Mert Jézus és kereszt szorosan összetartozik, nem lehet a kettőt elválasztani. Nem vállalhatjuk csak Jézust a kereszt nélkül. Bizonyára, hogy mi is szívesen kérnénk az Üdvözítő Jézust, hogy egykor mi is jobb vagy baloldalán ülhessünk égi országában. Ha nemcsak az Ő dicsőségét keressük, hanem szolgáló, önfeláldozó szeretetét is követni tudjuk, ha osztozunk az ő sorsában, akkor biztos vagyok benne, hogy kérés nélkül is megkapjuk, hogy ott ülhessünk az Ő oldalán és az önfeláldozó szeretetünknek ez lesz a jutalma: az örök dicsőség. Egy biztos: minél közelebb kerül valaki itt a földön a szenvedő Jézushoz, annál közelebb lesz hozzá odaát a mennyei boldogságban is. Mert ott nem érdemek, kitüntetések szerint osztogatják a helyeket, hanem a Jézushoz való közelség szerint.
Testvéreim!
Említettem már, hogy ezen a vasárnapon (holnap) a missziók vasárnapját is ünnepeljük. Azokra az emberekre gondolunk, akik elhagyják szülőföldjüket, a civilizált életkörülményeket és sokszor igen nehézségek között végzik az evangélium hirdetését. Csodálattal kell lennünk ezekkel az emberekkel szemben, akik nem egyszer a véres áldozatoktól sem riadnak vissza. Krisztus szeretete hajtja, űzi őket, mert az evangéliumot csak szeretetből és szeretettel lehet hirdetni. Isten szeretetből adta nekünk saját Fiát, és ezt az örömhírt csak szeretettel lehet továbbadni. Amikor a föltámadt Krisztus megjelent apostolainak, félrevonja Pétert és megkérdezi: Péter, János fia szeretsz-e engem? Mielőtt átadja neki a „mennyország kulcsait” nem arra kíváncsi, hogy mennyit jegyezet meg a három év leforgása alatt tanításából. Jézust csak egy dolog érdekli, mert csak ez az érdekes: szeretsz-e engem? Úgy gondolom, hogy a mai vasárnap nekünk is felteszi Jézus ezt a kérdést: ………. SZERETSZ-E ENGEM? Én azt kívánom, hogy legyen részünk a mennyei boldogságban és hogy tudjuk, mit kell válaszolni Jézus irántunk intézet kérdésére.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
