Krisztusban drága jó testvéreim!
Mielőtt az izraeliták bevonultak volna az ígéret földjére Kr. e. 1260 körül, Mózes Moáb területén búcsúbeszedett intézet a néphez. Ezt tartalmazza a Második Törvénykönyv. Voltaképpen ez nem más, mint a Sinai szövetség megerősítése.
Ebben a könyvben olvashatjuk: „Átkozott, aki tévútra vezeti a vakot az úton! S az egész nép mondja rá: Úgy legyen!”
Krisztus szeretet tanítványát, Szent Jánost Patmosz szigetétre száműzték. Itt írta meg, 90-95 körül a Jelenések könyvét. Benne tanít, bátorít és számon kér. A laodiceai egyházközségnek a szemére veti: „Azt mondod, gazdag vagyok, dúsgazdag, nincs szükségem semmire. Nem láttod, hogy nyomorult vagy, sajnálatra méltó, szegény, vak és mezítelen?”
Szép kifejezés, amikor ezt mondjuk a születés pillanatában: a gyermek világra jött, meglátta a napvilágot. Ez a mondás, ez a kép az élet egyéb területeire is átvihető. Valójában életünk minden egyes pillanata egy újrakezdés újabb világrájövés
A mai evangéliumban a vak Bartimeusról hallunk, akinek hite miatt Jézus visszaadta látását, szeme világát, az élet világosságát.
Az evangéliumi történet rávilágít arra, hogy a keresztények hite és Isten iránti bizalma sok embernek megnyithatja szemét, világosságot teremthet, mégpedig olyan világosságot, amelynek következtében alaposan megváltozik az élete.
Ennek ellenkezője is érvényes: hitetlenségünk vakságot, sötétséget és gyűlöletet, végeredményben pusztulást okoz.
Drága jó testvéreim!
Az Isten egyik legszebb ajándéka az ember számára a szem, a látóképesség. Látni Isten szép világát, látni egymást, embertársainkat, mily nagy öröm és kegyelem. A vak ember mindezektől meg van fosztva. Teljes sötétség borul rá, mindig bizonytalanul mozog, egy örökös sötétségben él. De Jézus, a világ világossága, fényt tud gyújtani azoknak is, akik nem látnak, akik örökös sötétségben élnek. Meggyógyítja a testi – lelki vakságukat. És testvéreim a vak Bartimeus meggyógyítása a lelki vakságból való szabadulásra figyelmeztet bennünket.
Talán szeretnénk többet tudni a jerikói koldusról, Bartimeusról. Az evangélium azonban nincs tekintettel kíváncsiságunkra. Nem beszél a koldus előző életéről és a gyógyulása utáni életéről sem. Csak a legfontosabbat közli, nevezetesen azt, hogy Jézus után kiáltott. A történet azért is időszerű, mind a látással, mind pedig a gyógyulással korunk emberének nagy problémai vannak. Ma is sokan ülnek az utak szélén, és nem látva az élet célját, értelmét, tétova lélekkel vesztegelnek a jelen utcájában. És ami a legszomorúbb: nem kiáltanak Jézus után!
Bartimeus ma a sok éhező ember, aki kenyér és Isten után kiált. Bartimeus ma az elnyomottak seregei, akik szabadság után vágyakoznak. Bartimeus ma a korházak, a betegágyak szenvedői, akik gyógyulásukban reménykednek. Bartimeus ma minden ember, aki a jóság, a szeretet melegéről álmodozik. Bartimeus ma a munkanélküliek, akik egy igazságos, együttérző társadalomban szeretnének élni. Bartimeus ma az alkoholisták, a kábítószer élvezők egyre növekvő serege, akik a kábulatban keresnek céltalan életük ellen menedéket. Bartimeus ma a sok-sok felnőtt és gyermek, akik nem tudják, hogy egyedül Jézus segíthetne igazan csak rajtuk.
Nem szükséges különösebb éleslátással rendelkeznünk annak felismeréséhez, hogy a mai világ legfőbb problémája nem gazdasági, hanem erkölcsi, lelki természetű. Magas szintre emelkedett a tudományunk, de ott ül a ma emberében a félelem, mert nem lát tisztán, és főleg sokan nem látják meg azt a Jézust, aki segíthetne rajtuk.
Drága jó testvéreim!
Evangéliumi szakaszunk középpontjában egy kérdés, egy kérés és egy megjegyzés áll: Jézusnak a kérdése: „Mit tegyek veled”, Bartimesunak a kérése: „Mester, hogy lássak”, és Jézus megjegyzése: „Menj, a hited meggyógyított.”
Gondoljuk csak el, hogy mennyire szívből fakadhat a vak embernek a kérése. Számára nem is létezik ennél fontosabb kívánság. És milyen boldog lehetet, amikor meghallotta, hogy Jézus megy arrafele. Annyira örült Jézusnak, hogy kiabálni, ordítozni kezdet, abban a reményben, hogy meggyógyul. Mondhatjuk úgy is, hogy annyira vágyódott a gyógyulásra, hogy amikor meghallotta Jézus jövetelét talán nem is tudta, hogy örömében mit csinál. Ő vágyódott a látás után.
Vajon testvéreim, mi vágyódunk a helyes látás után? Hála Istenek, hogy ép a testi szemünk, nem vagyunk vakok, de lelki szemeink elhomályosultak. És ezen a lelki homályosságon, lelki vakságon csak egyedül Jézus tud segíteni. A hit világossága nélkül még örök célunkat se ismernék, és még kevésbé tudnánk azt Jézus nélkül elérni. Egyedül csak Isten Fia oldhatja meg életünk céltalanságát, amikor önmagát ragyogtassa fel előttünk a hit által. A hit világosságánál jobban megértjük életünk célját, megérjük jobban, hogy miért is vagyunk a világon, mi az életünk értelme. Ezeket hányan nem ismerik fel és csak a földiekben keresnek tökéletes boldogságot. Mennyire hasznos, ha Jézus megnyitja lelki szemünket és megvilágítja életutunkat.
„A vakok látnak”- jövendölte a próféta annak idején a messiási időkről. És ez Jézusban beteljesedet. Nemcsak testi, hanem lelki értelemben is. Krisztus igazsága fénybe borítja a lelket, biztos eligazítást nyújt.
Szent Jusztinusz vértanú, aki a második századba élt, egy pogány tudós volt. Szinte minden akkori bölcseleti irányzatot kipróbált, hogy az igazságot megtalálja, de a lelke nem nyugodott meg. Egyszer egy öreg remetével találkozott, aki megkérdezte tőle, hogy min tűnődik. „Az igazságot keresem” – válaszolta Jusztinusz. Erre a remete azt válaszolta: „Egyedül Isten könyvében van az igazság.” Ennek nyomán elkezdte olvasni a Szentírást és csodálatos világosság gyúlt a lelkébe. Krisztusban megtalálta az igazságot. Úgy is mondhatjuk, hogy megnyílt a szeme. És ettől kezdve az igazság bátor védelmezője lett. Megírta hitvédő írását és vértanú halálával is tanúságot tett az igazságról.
Nem minden vak kapta vissza a látását Jézus erejével, amint a mai világban sem minden hitetlen lesz hivővé vagy nem minden gonosz lesz jóvá. A vak Bartimeus hitének a jutalma a látás volt. Aki tud hinni, aki tud Istenben bízni, azelőtt megvilágosodik minden. A hit lelki szemeket nyitogat, rávezet az igazság és az erények útjára. Ezért a sötétben botorkál az, aki a hit fényét elveti.
Ha eltévedünk valahol, egy távoli fény eligazíthat, hogy merre kell menjünk, merre van a járható út. Így világit a hitünk is: utat mutat és eligazít, a hitünk garancia arra, hogy jó úton járunk. Milliók járták már meg előttünk ezt az utat és boldogan célhoz értek, Istenhez eljutottak. Számunkra is csak ez lehet a célhoz érés eszköze, a hit a boldogság útja.
Lelki életünkben is adódnak kételyek, amikor úgy érezzük, hogy minden sötétben borult, és nincsen a sötétségből kiút. Aki sötétben van, keresi a világosságot. Ilyen esetekben miért nem keressük az egyház eligazító szavát, miért nem lapozzuk fel a Szentírást, miért nem fordulunk jó kelkivezetőkhöz, hogy eligazítson, és utat mutasson?
Gorkij mondja: „Aki semmiben nem tud hinni, annak nem szabad élnie.” Vagyis hit nélkül lehetetlen élni. Ezért kell nagyra becsülnünk hitünknek a világosságát, eligazító fényét.
Keressük kitartóan az igazságot, és ha megtaláltuk, ragaszkodjunk is hozzá. Amit igaznak és jónak ismertünk meg, azt becsüljük meg még áldozatok árán is. Hiszen a hitünk a legnagyobb kincsünk, és éppen ezért minden áldozatot megér.
Egy angol házaspárnak kislány született. Nagy volt az öröm, de hamarosan szomorúságra változott. Néhány hónap múlva kiderült, hogy a kislány nem lát. Az orvosok megvizsgálták és megállapították: a gyermek születése után veszítette el szemvilágát. Sajnos, nem tudnak rajta segíteni. Közben teltek, múltak az évek és a kis Johannából nagy lány lett. Vidám volt vaksága ellenére, hiszen nem tudta, mit veszített. Biztonságosan mozgott a lakásban és az utcákon. Tizennyolc esztendős korában hirtelen visszanyerte látását. Meglepő módon történt. Szokása szerint egymaga fürdött és véletlenül a forró víz csapját nyitotta meg. Rémülten ugrott félre és ugyanakkor ujjongva kiáltozta: látok, látok! Valószínű, hogy a hirtelen ijedség következtében valami helyrebillent a látóideg központjában. Johanna számára ettől a naptól kezdve új élet kezdődött. Újra meg kellett ismerkednie a világgal, amit eddig egészen másnak képzelt el. Boldogan gyönyörködött a rózsákban, amelyeknek eddig csak az illatát élvezhette. Johanna hálás mindezért és esténként mindig így imádkozik: Add, Uram, hogy holnap is lássak!
Így hangzik Johanna hálaimája és valami ehhez hasonló legyen a miénk is: Add, Uram, hogy meglássam és elfogadjam szent terveidet! Ezt kérte Szent Edith Stein is a zsidó származású karmelita apáca, akit a nácik elhurcoltak és kivégeztek. Ő írta ezeket az örök szép sorokat: „Ami nem volt benne az én tervemben, benne volt Istenében. Egyre jobban megerősödőm abban a meggyőződésben, hogy a hivő számára nincsen véletlen az életben. Minden benne van Isten tervében. Már előre örülök annak a napnak, mikor a dicsőség fénye megvilágosit és megismerem Isten örök terveit…”
Legyen ez mindannyiunk kérése!
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
