Krisztusban drága jó testvéreim!
Assisi Szent Ferenc lelkének egyszerűségével oktatta társát, Rufin testvért. E testvér elég komplikáltnak érezte a vallásosságot s főleg a szerzetesi életet. Ferenc ezt mondta neki: „Nem küszködve fogsz győzni, hanem Istent imádva. Az ember, aki imádja Istent, elismeri, hogy egyedül csak Ő a mindenható. Elismeri és elfogadja. Igazából és egész szívéből. Örvendezik amiatt, hogy Isten — Isten! És hogy Ő létezik, e számára elég. És ez szabaddá tesszi…”
Miközben beszélgetek, rátértek a kápolna felé vezető útra. Pár lépésre voltak már csak a kápolnától. Közben erről folyt tovább kettőjük között a beszéd: „Ha mi valóban tudnánk imádni Istent, igazából semmi sem nyugtalanítana minket. A nagy folyók nyugalmával haladnánk át a világon.”
A fenntartás nélküli Isten-szeretet, szeretni Őt teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes elmével és minden erővel, azt jelenti, hogy az ember ráhagyatkozik Teremtőjére és nem szab neki feltételeket.
Jézus Szívének apostola Alaquoque Szent Margit így értelmezte ezt: „Akinek szeretete van, mindent birtokol. A szeretet adja meg mindennek az árát. A szeretet mindent könnyűvé tesz. De Azt, aki szeretetből meghalt önért, csak akkor szereti, ha hallgatva tud szenvedni és a teremtmény fölé helyezi Őt.”
Drága jó testvéreim!
A szeretettel úgy vagyunk, mint a szenvedéssel. Könnyű beszélni, szépeket írni vagy mondani róla, de nehéz megélni, tettekkel bizonyítani valódiságát. Tagadhatatlan, hogy életünk során a szeretet kezéből vesszük a legigazabb örömeinket. Ám azt is tapasztaljuk, hogy a szeretet útja mentén a gyűlölet gyilkos rablói leselkednek, hogy megfosszanak a szeretet kincsétől. Ez az út igen sokszor a saját szívünkben kanyarog, abban a szívben, amelyről a költő is vall, mikor ezeket írja: „Szeretek és gyűlölők.” Mindezt azért említem, hogy ne csodálkozzunk, ha Jézus megparancsolja a szeretetett. Dehát kérdezhetné valaki lehet a szeretetett parancsolni? Igen, lehet parancsolni! Igaz, hogy a szívünkön nem tudunk szászszázalékosan uralkodni, de az igazi szeretet nem csupán a szív, nem az érzelmek dolga. Az akarat, a jóakarat kérdése ez, és az akaratunknak igené lehet és kell is parancsolni. Csak így lehetünk úrrá haragunkon, felzúduló gyűlöletünkön, és a kegyelem segítségével kiléphetünk érzelmeink börtönéből. Ezért parancs a mindenki felé forduló szeretet gyakorlása.
Érdekes történetet olvassunk Raoul Follereau könyvében, amelyben, mint a felebaráti szeretet vándora elmondja egy érdekes, szinte hihetetlen élményét. Zambéziában egy Macuba nevű községben történt. Kisgyerek játszik a kunyhójuk elött. Hirtelen előugrik a bokorból egy leopárd, megragadja a gyermek ruháját és magával hurcolja. A gyerek segítségért kiált, görcsös zokogás rázza. Az édesanyja kétségbeesve fut a gyermek után. És ekkor valami hihetetlen dolog történik. A leopárd leteszi a gyermeket, és úgy tűnik, mintha elgondolkozna. Látja a kisgyerek könnyes arcát, látja a hadonászó kezét, amelyet a segítség után nyújtogat. Vajon mi megy végbe az állat fejében? Nem tudhatjuk. Csak azt látjuk, hogy gyengéden megfogja a ruhájánál a gyermeket és visszaviszi a kunyhóhoz. Ez történt. Így történt.
Drága jó testvéreim_
Miért mondtam el ezt a történetet? Mert ma nagyon sok emberben felébred az életet pusztító, vadállati ösztön, és végzetes következményekkel járhat, ha magunkban és környező világunkban nem tudjuk megfékezni. Századunkban megdöbbentő élményeink lehetek és lehetnek azokról a zsarnokokról, akik nem a szeretet, hanem a gyűlőleltet, a rablást, a pusztítást parancsolták és parancsolják, a megfélemlített embereknek. Ám, ha lehet parancsolni a gyűlöletet, miért nem lehetne parancsolni a szeretetet is? Csak komoly önfegyelemmel lehet kitágítani úgy a szívünket, hogy az ellenszenves, sőt az ellenséges emberek is helyet kapjanak benne. Nem, nem kell parancsolni a rokoni és a baráti szeretetet, de a mindenki felé forduló szeretet csak akaratunk parancs szavára valósulhat meg földi életünkben.
További kérdés, hogy miért kell szeretnünk Istent és felebarátainkat. Nyilván nem azért, mart valamennyien, kivétel nélkül megérdemlik szeretetünket. Csak Istent lehet szeretni azért, mert végtelenül jó és irgalmas hozzánk. Ezt azonban nem állíthatjuk az emberekről. Őket sokszor csak azért szerethetjük, hogy ezzel jobbá tegyük őket. Nem lehet szeretetünk indítéka a jutalom reménye, vagyis csak azért szeretek valakit, hogy jutalomban részesüljek. A szeretet önmagában olyan érték, ami örök időkre gazdagítja az emberi szívet. A mindenkit átölelő szeretet az ember legértékesebb tevékenysége, és mint ilyen, a legmagasabb szintre emeli életünk színvonalát. Ezért állíthatjuk, hogy a szeret önmagában rejti a jutalmát.
Egy 13 századi író számol be arról, hogy egy Iwes nevű domonkos szerzetest Lajos, francia király követségbe küldött a damaszkuszi szultánhoz. Mikor áthaladtak a palota udvarán, a szerzetes megpillantott egy idős asszonyt, aki a jobb kezébe egy csészében izzó parazsat, bal kezében egy kancsó vizet tartott. Megkérdezte tőle: „Mi akarsz ezekkel csinálni?” Az asszony ezt válaszolta: „A tűzzel felakarom égetni a mennyországot, a vízzel pedig kioltani a pokol tűzét.” A szerzetes tovább kérdezi az asszonyt: „De hát miért akarod ezt tenni?” Az asszony így válaszolt: „Hogy a jót senki sem a jutalom kedvéért tegye, és a rosszat ne a pokoltól való félelemből kerülje. Minden jót az ember csak az Isten iránti szeretetből tegyen…”
Drága jó testvéreim!
Nem kétséges, hogy ilyen lelki magasságba nem könnyű emelkedni. Ám, aki a szeretet parancsát adta, az megadja a teljesítéshez szükséges kegyelmi segítséget is. A Szentlélek gyakran értékes ötlettekkel siet azok segítségére, akik a szeretet gyakorlására vállalkoznak.
Egy nyugdíjas férfiről lehetet olvasni, aki hosszú éveken keresztül a köztisztasági hivatalnál dolgozott szemétszállító beosztásban. Mikor nyugdíjba ment, azon gondolkozott, miként tölthetné el hasznosan a nyugdíjas napjait. Mivel jó kapcsolata volt a szemétgyűjtőkkel, mindennap átvizsgálta a szemetet, és a kidobott játékokat hazavitte. Otthon aztán kijavította a sérült babákat, egyéb játékszereket, és megajándékozta velük a szegényebb gyermekeket.
Aki így cselekszik, az Jézus szájából hallhatja a dicséretet: Nem jársz messze az Isten országától! Attól az országtól, ahová egyetlen út vezet: a mindenkit átölelő szeretet. Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!
Mi a mai evangélium üzenete:Az emberszeretet az maga istenszolgálat. Az emberszeretet éppolyan fontos törvény, mint a vasárnapi misehallgatás.
Ez egyrészt döbbenetes!
Ha mi gyermekeinket, szomszédainkat, az embereket szeretjük, Istent szeretjük. Ha munkatársainkkal, szomszédainkkal, az emberekkel haragban vagyunk, Istennel vagyunk haragban. Ha durva szavakkal támadunk valakire, Jézust sértjük vele. Ha elutasítjuk elfoglaltságunkra hivatkozva a kérőt, Isten számára nem volt időnk.
Másrészt örvendetes.
Minden jó, amit embertársainkkal teszünk, istenszolgálat. Beteg meglátogatása, magányos meghallgatása, bajbajutott segítése: Isten tiszteleti cselekedet. A szürke hétköznapokon folyton találkozunk Istennel.
Egy gyorsvonaton történt. Éjszaka van, két óra felé jár az idő. Az utasok csaknem kivétel nélkül alszanak. Egyszerre hangos gyereksírás kiált ébresztőt az alvók fülébe. Egy darabig várnak, de a gyerek tovább bömböl. Egymás után nyílnak ki a füleke ajtoi és a hang irányába fordulnak a bosszús utasok. Micsoda dolog ez? Miért nem keltik fel a gyermek anyát, hogy lecsitítsa? Csináljanak már valamit! Ekkor kinyilik a fülke ajtaja és kilép rajta egy gyászrúhás férfi. Elnézésüket kérem, de nem tudom fölébreszteni a kisbaba édesanyát. Tegnap temettük el és magam nem sokat értek a kisbabákhoz. Így szólt az idős férfi és hirtelen mindenki ellhallgatott. Aszzonyok jöttek segítenk és a bosszankodást fölváltotta a részvét, a szeretet...
Jól tudjuk az evangéliumból és ezt nem győzzük elég gyakran hangoztatni, hogy az utolsó ítélet napján elsősorban a szeretetből kell levizsgáznunk. Nem is abból, hogy mit tettünk Istenért, hanem mit tettünk az emberekért. Éhező, szomjazó, didergő, raboskodó, elhagyatott, betegeskedő embertársainkéert. Csak a szeretet léphet be Isten országában. Jean Anouilh francia drámaíró így képzeli el az utolsó ítéletet. Isten hűséges gyermekei a paradicsom bejárata előtt várakoznak a bebocsátásra. Hirtelen azonban nyugtalanság támad sorainkban. Úgy tűnik, Isten előtt azok is irgalomra találnak, akik szerintük a földön botrányos életet éltek. Megdöbbenve tekintenek egymásra és többen fölkiáltanak: Ó, ha ezt tudtuk volna! Elönti szívüket az irigység és zúgolódni kezdenek. Ezzel aztán ki is mondják elmarasztaló ítáletüket, és kizárják magukat a szeretet országából.
A legenda szerint Szent Erzsébet járvány idején leprást fektetett férje ágyába. A hazatérő férj Erzsébethez sietett: „Kit fektettél ágyamba?” — „A szenvedő Krisztust!” „Hadd lássam!” Félrehúzta az ágy függönyét, majd térdre ereszkedett. A várt leprás helyett a töviskoronás Jézus feküdt ott. A legendánál nem a történelmi hitelességet keressük, hanem a tanulságot. Ez pedig a jézusi alapelv illusztrálása: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek!”
Szent Ágoston irja: „ Hogy az ember járni tudjon, két lábra van szüksége. Ugyanígy két dologra van szükségünk, hogy Istenhez jussunk. Isten és embertársaink szeretetére.”Ámen
Csiszér Imre, erszébetbányai plébános
