Krisztusban drága jó testvéreim!
Szellemes összeállítást készített Arne Garbon, norvég író:
Pénzen vásárolhatsz:
szép ruhákat – de nem szépséget,
pompás házakat – de nem családi békeséget,
jó ételeket – de nem étvágyat,
orvosságokat – de nem egészséget,
kényelmes ágyat – de nem jó alvást,
nagyszerű könyveket- de nem megfelelő értelmet,
civilizációt – de nem jó jellemet,
biztosításokat – de nem jó biztonságot,
szófogadás – de nem szeretetet,
szórakozást – de nem az igazi örömet,
szemüveget – de nem jó szemet,
pompát – de nem lelked üdvösségét.
Üdvösséget vásárolt magának az a szegény özvegyasszony, akit Krisztus figyelt meg, „aki csak kélt fillért dobbot be” a templom perselyébe. S az Üdvözítő azonnal fel is használta ezt az életből vett példát, hiszen Jézus nemcsak a pénzt látta, hanem az özvegyasszony szívét is, hogy „ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységéből telt, egész megélhetését.”
Drága jó testvéreim!
A templom bejáratától jóbbra állt a persely. A bedobott pénzt a templom fenntartására és a munkások fizetésére fordították. Jézus a fárasztó nap után leült a persely közelébe. Bizonyára sok volt a zarándok is, aki fogadását teljesítette s az igért összeget most a perselybe dobta. Voltak gazdagok, akik marékkal szórták be az ezüstpénzt, had hallják a csörgését mások is. Végül jött egy szegény asszony, az özvegyek ruhájában, szerényen két fillért dobot be. Jézus belátott a szívébe és tudta, hogy ez az összes pénze. Gyorsan összehívta tanítványait, hogy felhívja a figyelmüket az eseményre. Ebből az eseményből három dolgot tanulhatunk meg: szent komolyságot, bizalom a gondviselésbe, nagylelkűséget.
Szent komolyság
Ez az első, amit kiérezhetünk az özvegy asszony tettéből. Tudja, hogy a templom nem a papoké, hanem mindenkié, tehát mindenkinek kell gondoskodnia a templomról. Számára a templom nem csupán fogalom, hanem egy mély élmény, átérzi, hogy a közösség közös kötelességet is jelent. Vajon mi elmondhatjuk-e a 26 zsoltár szavával: „Szeretem, Uram, hajlékodat, ahol dicsőséged lakik!”
Bizalom a gondviselésbe
Hogy mennyire élő a hitünk, az mutatja meg, mennyire tudunk ráhagyatkozni az isteni gondviselésre. Megtanultuk a katekizmusból, hogy Isten szeret bennünket, és azt is, hogy mindenható, - nos akkor miért nem merünk ráhagyatkozni? Ez a szegény özvegy utolsó két fillérét is bedobta a perselybe, a többit a jó Istenre bízta. Vajon az általános emberi élet alapja nem a kölcsönös bizalom? Miért nincs ez meg bennünk Isten irányában is? Ismerjük a krétai labirintus mondáját. Föld alatti, sötét folyosók keresztezték egymást, úgy, hogy aki oda bekerült, sohasem találta meg az onnan kivezető utat. Hányszor fordul elő az életben, hogy valaki nem talál kiutat összekuszált problémáiból. Csalódik Istenben, csalódik az emberekben, végül meghasonlik önmagával és vége, - eldobja az életét önkezével. A monda szerint a krétai király egy ártatlan fiatalembert dobot be a labirintusba. A király leánya azonban megszánta a szerencsétlen áldozatot s egy gombolyag fonalat csempészet a kezébe. E fonal segítségével sikerült visszajutni a kijárathoz, hiszen az ember maga után görgette a fonalat. Nekünk is van ilyen fonalunk és ez nem más, mint a jó Istenben vetett bizalom! Sven Hedin, a híres utazó írja, hogy egy alkalommal a sivatagban az utolsó tevéje is szomjan pusztult és szolgája sem bírta tovább. Akkor csomagjából mindent kihajigált, egyedül a Bibliát szorította hóna alá és ezeket a szavakat mondta: „Halljuk meg együtt, hűséges társam!” De szinte csodával határos módon, az éjszakai bolyongás közben vizet talált és megmenekült. És a vizet elnevezte Isten ajándékának.
Nagylelkűség
Ez a harmadik, amit az evangéliumi özvegytől megtanulhatunk. Nem ül le számolni, nem mondja: egy fillért bedobok, a másik megmarad nekem. A nagylelkűség nagyvonalóságot jelent. Minden ember életében többször is jelentkezik a kérdés: képes vagyok-e a nagylelkűségre? Jellemünk aranytartalékát éppen az mutatja, mennyit tudunk odaadni? Lehet, hogy kifogástalan az életünk, lehet hogy lelkiismeretesen dolgozunk, de nem vagyunk képesek áldozatot hozni. Akkor ránk is áll a Szentírás szava: „Megmérettél és könnyűnek találtattál!” Viszont a nagylelkűség naggyá tesz, gazdagit, fölszabadít, függetlenné tesz. El tudjuk-e mondani Szent Pál apostollal együtt: „Tudok bővelkedni és tudok szükséget szenvedni.”? Jézus megáll Péter előtt és hívja, Péter azonnal követi Őt. Megáll János és Jakab előtt, hívja őket s azok elhagyva hallóikat, nyomban követik Őt. Megáll a vámos Lévi előtt, hívja, és az otthagyja, pénzváltó asztalát és követő Őt. Jézus hányszor áll meg előttünk is és hív: „Szentelj időt az Istenek és az embertestvérednek, segítsd a rászorulót és légy megértő embertársaiddal szemben!” Az özvegy asszony odaadott mindent az Istenek, mi is adjuk oda teljesen magunkat az embertársaink szolgálata által az Istenek!
Drága jó testvéreim!
Sziénai Szent Katalin, aki a 14 században élt, egyszer a templomból hazamenet találkozott egy rongyos koldussal. A koldus ruhát kért, Katalin pedig már odaadta a maga felső ruháját. A koldus azonban a köszönet helyett követelődzött: „Fehérneműre is szükségem van!” Katalin elhívta magával a kolostorba, s azt is adott neki. Akkor meg pulóver is kellett a koldusnak. Katalin azt is adott neki. A koldus még szenttelenebb lett ekkora szívesség láttára, s odavettette: „Küldhetnél a társamnak is valami ruhát, a korházban fekszik, elvinném neki.” Katalin még ezt a kérést is örömmel teljesítette volna, de neki már nem maradt ruhája. Szerzetestársai holmijához pedig nem mert hozzányúlni. Elnézést kért a koldustól, hogy nem tud többet adni neki. A következő éjjel, imádáság közben, megjelent előtte Krisztus Urunk. Kezében voltak a követelődző koldusnak adott ruhák. Csak úgy ragyogtak a gyöngytől és a drágakőtől. De nemcsak a középkorban élt szentek voltak ilyen nagylelkűek, hanem a szentekre mindig az volt a jellemző, hogy tudtak adni, hogy az örök üdvösségük mindig többet jelentet, mint a vagyonuk. 1914-ben halt meg Szent X. Pius pápa. Még plébános volt, amikor az egyik évben nagyon gyenge volt a termés, s egy ismerős jött a plébániára, hogy a szegények számára gyűjtsön. Giusepe Sarto plébános, a későbbi X. Pius pápa, adott is neki 20 zsák kukoricát, de egyebe nem is volt. Mikor a másik látta, hogy a kamrában nincs semmi, csak egy kevés bab egy kosár alján, megkérdezte tőle: „És ezek után maga miből fog élni?” A plébános nyugodtan felelte: „Legyen nyugodt! A gondviselés engem még soha nem hagyott cserbe!” Máskor arra gyűjtötte össze kis pénzét Sarto plébános, hogy szíve vágy teljesedjék és elutazhasson egy híres helyre. Közben megszorult ember toppant be hozzá, s ő gondolkodás nélkül odaadta az utazásra megtakarított pénzét, és nem utazott, otthon maradt! Mexikónak egyik leggazdagabb embere Francisco Rule volt. A gazdagok szokványos életét élte egészen addig, amíg barátainak és ismerőseinek megdöbbenésére vagyonát részben szegényeknek adta, részben pedig jótékonysági intézményeknek, ő maga pedig Szent Ferenc rendjének tagja lett. Szokatlan lépésének az a magyarázata, hogy vagyonánál többre értékelte Krisztus szeretetét és barátságát.
Drága jó testvéreim!
A mai evangélium egy tükörhöz hasonlít, amelyben megláthatjuk igazi arcunkat. Vajon a tükörből kinek a képe néz reánk? A farizeusé, az írástudóé, vagy a nagylelkű özvegy asszonyé? Egy fiatal hölgy, aki igen szeret a tükör előtt állni, egyik reggel is ezt tette, midőn belépet a szobába az édesanyja. Elszégyellte magát a lány és pirulva mondta: „Jaj anyukám, megint beleestem a hiúság bűnébe.” „Ugyan miért?” – kérdezte az anyja. A lány így válaszolt: „Mert gyakran állok a tükör előtt és arra gondolok, hogy milyen szép vagyok.” „Oh, kislányom, ez nem bűn, hanem tévedés, amellyel önmagadat csalod.” – válaszolta az édesanya. Vajon mi mit dobunk a perselybe, mit és mennyit adunk az Istenek? Nyilvánvaló, hogy Isten elsősorban nem azt kéri tőlünk, ami a miénk, hanem minket magunkat. Fiam, leányom, add nekem a szívedet, add nekem egész emberi személyedet. Nem vitás testvéreim, hogy az Istennel kialakitott kapcsolatunk akkor gazdagítja életünket, ha egész lényünket az Ő kezébe helyezzük. Ez a feltétel nélküli önátadás záloga az Istenben gazdagodó életnek. Keresztény ember is csak az lehet a szó szoros értelmében, aki egész személyiségét Jézus baráti, testvéri kezébe helyezi, hogy átalakítsa szívünket, életünket az Ő szíve szerint. Ámen!
