Megismétlem egy ifjú teológus kérdését, aki a szenvedők lelkigondozásáról tartott előadásom után szinte csak úgy mellékesen fölvetette a nagyon is elméletinek hangzó kérdést: Mi lenne, ha nem lenne se szenvedés, se öregedés?
Gondolom, ez a kérdés mindannyiunkban megfogalmazódott már, csak talán másképpen. Esetleg így: Miért nem teremtette Isten úgy a világot és benne az embert, hogy senkinek se kelljen se szenvednie, se megöregednie, se meghalnia? Hiszen úgyis örök életünk van, miért nem élhetjük azt egyhuzamban? Nem lett volna ez egy tökéletesebb, Istenhez, a Mindenhatóhoz sokkal illőbb, istenibb világ, s egyben emberhez méltóbb is?
Igen, magam is végiggondoltam már ezt a „mi lett volna, ha…” kérdést. Arra a megállapításra kellett jutnom, ha nem volna halál, akkor megállna az élet. Miért igyekezzék, tanuljon valaki, ha az előző generációk úgyis a helyükön maradnak? Miért tegyen-vegyen, alkosson, ha száz- vagy ezredévek állnak a rendelkezésére? Arról nem is beszélve, hogy már el sem férnénk a földön, s ki kellene találni a halált, ha nem volna.
Ez talán világos és logikus, de felmerülhet az újabb kérdés: Akkor ezt a néhány évtizedet miért ne lehetne szenvedés nélkül leélni? Már nem tudnám megmondani, hol is kapaszkodtam fel egyszer egy dombra – s ott egy évek óta meg nem művelt és dudvával benőtt szőlőskert-maradványt találtam. Éppen szüret idején jártam ott, és néhány benőtt, satnya venyigén még egy-két parányira zsugorodott fürtöt is találtam. Alig voltak nagyobbak, mint egy ribizlifürt, és még annál is savanyúbbak.
Ott értettem meg valójában, miért kell nemcsak ápolni és gondozni, de metszegetni is a szőlővesszőket, hogy sok és jó gyümölcsöt teremjenek. De ha azok a szőlővesszők jajgatni tudnának metszéskor, azt hiszem, tiltakoznának: „Gazdám, miért bántasz bennünket? Hát nem te ültettél minket? A tieid vagyunk! Ne vágj le, ne pusztíts el!”
A betegség, a kín Isten metszőollója, vésője és inspirálója. Emberérlelője.
Egy megrendült, felesége halálát bejelentő férfi mondta egyszer: – Harmincöt évet éltünk együtt jó egészségben, de csak az utolsó évben, a betegágyán ismertem fel igazán, kivel is éltem én együtt ennyi időn keresztül. Akkor tudtam meg, amikor iszonyúan szenvedett, de szó nélkül, végig szeretetet sugározva a környezetére, hogy milyen nagyszerű asszonyt fogok elveszíteni. Azt hiszem, a szenvedés értelmét rövidebben és tisztábban alig írta meg valaki a zsoltárosnál: „Megpróbáltál minket, Istenünk, megtisztítottál, mint az ezüstöt.”
Egy hívő költő pedig így öntötte versbe:
Szent nyugalommal figyeli, nézi
az olvasztó tüzet az ötvös, az égi,
várva, hogy az öntés órája üssön,
s megláthassa arcát a tiszta ezüstön.
Forrás: Az öregkor örömei és áldásai
