Krisztusban drága jó testvéreim!
Az egyházi év utolsó vasárnapjainak az olvasmányai az elmúlásra, a biztos léptekre közeledő halálunkra és a világ végére irányítják figyelmünket. Így a mai szentmise olvasmányai is. Különösen az evangélium ragadja magával képzeletünket, amely rettenetes valóságot tár elénk: elkerülhetetlen az emberiség és a világmindenség pusztulása. Az biztos igazság, hogy az emberiség és a világ pusztulásának az ideje teljesen bizonytalan, a katasztrófa és a vég mindenesetre közeleg.
Önmagunkban és a minket környező világban szüntelen tanúi vagyunk az elmúlásnak. Nézzük a hervadó virágokat, a hulló faleveleket, a költöző madarakat. Látogatjuk a temetőket és sokan már életükben felíratják nevüket az előre elkészített síremlékre. Mindez azt a gondolatot sugallja, hogy az elmúlás sorsa vár az egész világmindenségre. Nem véletlen, hogy Jézus is fontosnak tartott az elmúlás problémáját, és az sem véletlen, hogy nyilatkozik is róla.
Hallottuk az evangéliumban, hogy mit mond Jézus a tanítványoknak: „Meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel.”
Csakis testvéreim ilyen lehet a Megváltó második eljövetele. Az első eljövetele szegénységben, alázatban, az ismeretlenségnek a homályában történt karácsony éjszakáján. Amikor itt a földön küldetését befejezte, megváltó működését elvégezte, az égbe emelkedett és ekkor az angyalok hirdették meg, hogy újra elfog jönni. Második eljövetele a világ végén dicsőséges lesz, és nem az ismeretlenség homályában történik. Megváltott minket, ránk harmatozta kiontott vérét és majd eljön minden egyes embertől számon kérni: hogyan használtad fel kegyelmi ajándékaimat, a megváltás kegyelmeit, nem tékozoltad-e el azokat a lelki kincseket, amelyekkel elhalmoztam lelkedet? Számon kéri földi pályafutásunkat, hogyan és miként éltünk.
De akármilyen hivő emberek legyünk mindig marad valami félelmetes dolog az utolsó ítélet gondolatában: a számonkérés gondolata mindannyiunkat megfélemlít. A történelem Ura, a királyok Királya lesz minden embernek az ítélő bírója, mert az Atya minden ítéletet átad a Fiúnak. Azt hirdette: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak” Azt is tanítja a hitünk, hogy majd az ítélet napján minden tettünk a napvilágra kerül: életünk egy nyitott könyv lesz az Isten előtt. Ez a gondolat, ha ott volna mindennap a gondolatunkban, azt hiszem, hogy sok bűn elkövetésétől visszatartana bennünket.
Manapság lefényképezik a szabálytalanul vagy a túl gyorsan száguldó autókat. A fényképek nyomán nem tagadhatják le a vétkesek a szabálytalanságukat. Még a 20. század elején történt az egyik városban, hogy az utcai forgalomról készítettek fényképeket és azokat kitették a város hirdető tábláira, hogy a nép megtekinthesse, hogy milyen szabálytalanságokat követnek el. Ha tudták volna, hogy szabálytalanságuk mások szeme elé kerül, biztos vagyok benne, hogy másképpen viselkedtek volna. Isten is mintegy lefényképezi életünket és az ítéletkor elénk tárja, sőt az egész világ elé. Mennyire igaz, amit Jézus mondott: „Nincs olyan rejtett dolog, ami nyilvánosságra ne jutna.” Úgy éljünk tehát, hogy ne legyen szégyellnivalónk azon a bizonyos napon.
Még testvéreim egy rövidke mondatott szeretnék kiemelni az evangéliumból, amely így hangzik: „Közel vagyok, már az ajtóban állok.” Azt mondhatná valaki: még messze van a világvége, kár előre rémüldözni miatta. De végeredményben még sincs messze, mert a halál mindannyiunk számára a világ végét jelenti. Hozzánk akkor jön el az ítélő Bíró, Jézus Krisztus. Ezért mondja az evangélium: „Közel van már az ajtóban áll.” A halál órájában bármikor kopogtathat Krisztus. Egyik napról a másik napra is elérkezhet. Talán egy betegség, vagy maga az öregség, esetleg egy csapás vagy egy baleset már az Ő kopogtatása. Milyen boldogok azok az emberek, akiket nem ér készületlenül, bármikor nyugodtan eléje állhatnak számadásra. Higgyük el testvéreim, hogy az állandó készület megszenteli életünket, a sok rossztól visszatart, és állandó éberségre nevel. Az a tudat, hogy Krisztus itt van életünk ajtaja előtt, és bármikor szólíthat, mindenképpen csak jobbíthatja az életünket. Minden azon áll vagy bukik, hogy milyen lesz a vele való találkozás. Örök boldogságot vagy örök boldogtalanságot, kárhozatot hoz-e számunkra? Liguori Szent Alfonznak van egy nagyon is idetaláló mondata, amely azt hiszem, hogy mindannyiunknak szól, és amely így hangzik: „Három dolog teszi nehézzé a halál óráját: a földiekhez való görcsös ragaszkodás, a lelkiismeret furdalása és az örök boldogság bizonytalansága.”
Baronius, a XV. század kiváló egyházi írója szentéletű ember volt. Amikor a halálos ágyán azzal vigasztalták, hogy kiváló életéért és sok jótettéért bizonyára irgalmas lesz hozzá az Isten, ezt válaszolta: „Én azt hiszem, hogy a halál óráján mindenkinek van oka a félelemre.” Nem baj tehát, ha egy kissé szorongva gondolunk a számadásra, ez még mindig jobb számunkra, mint örökre elveszni, és a kárhozatra jutni. A közmondás is azt tartja, hogy „jobb félni, mint megijedni.”
Drága jó testvéreim!
A végítéletkor Isten átveszi az uralmat a világ felett. Hogy vele együtt fogunk-e uralkodni, tőlünk is függ: hogyan felel meg életünk Isten akaratának és terveinek? Ha mindig Isten szándéka, akarata szerint élünk, ha az Ő kedvét keressük, akkor földi életünk odaát folytatódik az örök boldogságban. Egy olasz író, Gianni Rodari írt egy könyvet, melynek címe Történetek lefekvés előtt. Ebben a könyvben található egy mese, melynek címe A kék jelzőlámpa. Milánó város központjában egy jelzőlámpa gondolt egy merészet és mindenfelé csak a kék színt mutatta. Nem egyik irányba pirosat, a másikba zöldet, hanem minden irányba világoskéket. Nagy kavarodás támadt. A gyalogosok nem tudták, hogy átmehetnek-e vagy sem, az autósok attól tartottak, hogyha valamelyik elindul nekiütközik egy másiknak. Ezért hatalmas autósor keletkezett minden irányba. Az emberek kiabáltak egymásra, a sofőrök dudáltak, kimondhatatlan lárma támadt. Végül jött egy rendőr, beállt az útkereszteződés közepébe és helyre rakta a forgalmat. Aztán jött egy villanyszerelő, mely megfosztotta a jelzőlámpát az áramtól. Mielőtt azonban kikapcsolták volna a jelzőlámpa még elmondta, hogy miért tért át a kék színre: „Szegény emberek! Őrült hajszájukban nem értették meg, hogy én csak azt akartam nekik jelezni, hogy szabad útjuk van az ég felé. Ha az emberek ezt megértenék sokkal szebb lenne a világ.”
Jézus is jeleket idéz fel apostolainak, melyek az ég felé vezető utat mutatják meg. A végső nap jeleit tárja elénk az Úr. Olyan jelek ezek, amelyekben kellene tudnunk olvasni. Napjaink embere azonban olyan természetű, hogy a jeleket azért akarja megérteni, hogy meghosszabbítsa földi tartózkodását vagy kiolvassa az önző jövőt. Az önző jövő azt jelenti, hogy megpróbálja a csillagképek alapján megállapítani sorsát: egészségét, anyagi helyzetét, érzelmi életét. A mai ember is olvas a jelekben, de nem figyel oda azokra a jelekre is, amelyekre Jézus figyelmeztet. Azonban mennyire érdekes, hogy a jelek között az is szerepel, hogy a csillagok lehullanak. A csillagképek által épülnek fel a horoszkópok, amelyben annyira hisznek sokan. De ha a csillagok lehullanak, milyen jelek után kapkod az ember? Tájékozatlanul, kétségbeesetten áll, mint az, akinek mozgásban közben nincs mibe kapaszkodnia. Annak azonban, aki hisz hite szilárd mentőöve, mert tudja, hogy bármi történne is, az, akiben hisz, a teremtő és szerető Isten ott van fölötte és gondviselésével rátekint. Ő az, aki életet ad, aki teremt, de Ő az is, aki egyszer magához szólítja a világot.
Nem lehet tudni, hogy mikor következik be. A kérdés azonban az, hogy ha most következne be és eljönne Jézus, hogy megítéljen bennünket, hogyan állnánk elé: nyugodt lelkiismerettel, mint akinek élete akármikor egy lezárt fejezet, vagy haladékot kérnénk, mert még nem készültünk fel, nem imádkoztunk eleget, nem cselekedtünk elég jót másokkal, nem békültünk ki ellenségeinkkel, nem érdekeltek bennünket az égi jelek. Nem lehet tudni sem a napot, sem az órát mondja Jézus. Ez Isten olyan titka, amit még Jézus által sem nyilvánított ki az embereknek. Ha kinyilvánította volna akkor az emberek kíváncsisága lett volna megválaszolva. Azt is ki akarja hangsúlyozni Jézus, hogy nem az a fontos, hogy mikor jön el az Úr, hanem az, hogy bármikor jönne úgy fogadjuk őt, mint lelkiismeretesen virrasztó szolgái. Ezért éljünk mindig úgy, mintha Isten bármely pillanatban eljönne és magához ragadna bennünket. Ha valamit eddig nem tettünk meg, amivel egymásnak örömet okozhattunk volna, tegyük meg ettől a pillanattól kezdve azáltal, hogy próbáljuk felfedezni annak örömét, hogy együtt imádkozhatunk itt és most olyam módon, mintha az Úr napja itt találna bennünket, mintha az ítéletet azok fölött mondanák el, akik itt jelen vagyunk. Jézus itt van körünkben. Ezért kezdjük azzal felkészülésünket, hogy itt és most együtt örvendjünk Krisztus Urunk jelenlétének kérve Őt, hogy a megpróbáltatás és a végső nagy megpróbáltatás, az ítélet napján ismerjen fel bennünket. Ne azzal törődjünk, hogy a csillagokban mit írnak elő számunkra holnapra, hanem azt, hogy már mától kezdve legyünk jobbak, figyelmesebbek és megértőbbek egymással szemben. Viselkedjünk úgy, ahogyan az Ősegyházban tették. Ők nem féltek a világ végétől, hanem várták azt, sőt óhajtották, kívánták azt. Imájukat egy rövid felkiáltásban fejezték ki, jelezve, hogy bármikor jönne el az Úr, ők készek vele együtt bevonulni az örökkévalóságba. Imájuk volt a Marana tha, vagyis lefordítva: jöjj el Urunk.
Befejezésképpen testvéreim mi is így imádkozzunk Jézushoz: Marana tha, Jöjj el Urunk Jézus. Ne azért gyere, mert az élet nehéz és nem bírjuk el, ne azért gyere el, mert sok az igazságtalanság a földön, ne azért gyere, mert az emberek sokszor rosszindulattal tekintenek egymásra, hanem azért, mert mindenek ellenére az élet, amelyet te adtál szép s ha ez csupán egy része a te végtelen szeretetednek, akkor részesei lehessünk a teljes isteni jóságnak és szeretetnek, melyet felkínál számunkra az örök élet. Ámen!
