Kevés az időnk! Szinte észrevétlen elszaladnak a percek, az órák, a napok, a hónapok, az évek. Lehet, hogy mi is úgy vagyunk, mint az az ismerősöm, aki azt mondta: a karácsonyi készülődéstől nem ér rá a karácsonyra készülni. Nos, ezért érdemes ezzel az elmélkedéssel most mintegy együtt készülnünk Jézus születésének ünnepére.
Amikor a szeretetről gondolkodunk, az első, amit ki kell mondanunk a szégyen takargatása nélkül, hogy a mi szeretetünk néha csak érzelem. Olykor-olykor átmelegedett a szívünk valami vagy valaki iránt, esetleg valakik iránt, és boldogok voltunk, hogy meleg a szívünk, hogy milyen jó szeretni. Pedig az agapé nem érzelem csupán, hanem meleg érzelemmel kísért cselekedet. A szeretet érzésének átélése cselekedet nélkül olyan, mint a jó étvágy evés nélkül.
Mennyivel inkább megértette az Üdvhadsereg ezt a cselekvő agapét, amikor feladatát így fogalmazta meg: Suppe, Seife, Seelenheil– Leves, szappan, üdvösség. Ha cselekvő a szeretetünk, illetve amikor cselekvő volt, nem kísértett-e benne az, amit gyerekeknek szoktunk mondani: „Úgy szeretlek, majd megeszlek”? Ez a „megevő” szeretet. Ez a civilizált kannibalizmus: az önző szeretet, aminek legalább annyi gyermek és felnőtt esett már áldozatául, mint a gyűlöletnek. De még ezt az inkább érzelmekben kiélt vagy sokszor önző szeretetünket is csak úgy hordtuk, mint az ünneplőruhát. Egyszer-egyszer. Karácsonykor, névnapkor, születésnapkor, valamilyen évfordulón.
A második mínusz, amit meg kell vallanunk, hogy a gyakorolt szeretetünk zárt körű szeretet.
Körülhatárolt kisebb vagy valamivel nagyobb körre vonatkozik esetleg, mint a legszűkebb család. Esetleg a nagy családra, a gyülekezetre. Vagy éppen csak Jézusra! Nem jellemzője a közösségi keresztyénnek az a kívánsága, hogy ő szeretne befalazva élni egy szobában. Annak is csak egy ablaka legyen. Az pedig legyen kereszt alakú. Hogy mindig azon keresztül nézhessen ki a világra.
Zárt körű, kizárólagos szeretetünknek két irányba kell kinyílnia: mélységében és szélességében.
Egy Jézus Krisztust megismerő asszonynak „Krisztus utáni” szeretete fokozatosan így mélyült el sok nyomorúsággal, hibával terhelt férje felé: „Rettenetes ember, de hát… azért szeretem… mert hát van Jézus. Hibáival együtt szeretem. Szeretem. Még a hibáit is szeretem.” Szélességében pedig akkor nyílik meg zárt körű szeretetünk, ha akkor is könnyes lesz a szemünk, ha olyasvalakit látunk sírni, akit nem is ismerünk. Ha más fájdalmától átnyilall a fájdalom rajtunk. Ha nem is kérik, talán szemérmességből, de érezzük: segítenünk kell. – Ez a mindent és mindenkit átölelő agapé már kereszthordozás. De kereszt nélkül olyan a keresztyén, mintha Krisztus nélkül akarna keresztyén lenni.
Nos: az új parancsolat ezt a többek felé kinyíló szeretetet kívánja tőlünk. Így is mondhatnám, és ez volna az igaz; határtalan szeretetet a zárt körű szeretet helyett. De még csak azt merem mondani: kinyíló, nyiladozó szeretetet – az Ő határtalan szeretetéért.
Forrás: Gyökössy Endre - A szeretet nagykönyve
Fotó: pexels
