Krisztusban drága jó testvéreim!
Egyik kedvelt dísznövényem a kaktusz. A sivatagban őshonos, és első látásra durva, barátságtalan növénynek tűnik tüskéi miatt. Amikor azonban hosszú idő után virágba borul csodálni lehet színeit és a dísznövények között előkelő helyet foglal el.
A sivatag ilyen fajta virágának tekinthető az is, akiről hallottunk a múlt vasárnap is és a mai evangéliumi szakaszban is. Keresztelő János első látásra teljesen elszakadva él a világtól, durva életmódot folytat és mégis az örömhírt terjeszti. Annyira szép, felemelő és vigasztaló, amit mond, akár egy virágba boruló kaktusz. Nem kell a városban hirdetnie a megtérést, hiszen aki igazán keresi Istent elmegy a Jordán partjára és a tisztulás jeleként engedi, hogy az Ószövetség utolsó prófétája megkeresztelje. Azok, akik kimennek a pusztába teljesen meg akarják változtatni életüket. Érvényes ez a kijelentés a tömegre, a vámosokra, a farizeusokra, a katonákra és János mindegyikhez tud intézni buzdító szavakat, megtalálja azon válaszokat, tanácsokat, amelyek az emberek kedvesek lehetnek Isten előtt. Amit azonban János mond többet tartalmaz, hiszen ő az embereket arra készíti fel elsősorban, hogy be tudják majd fogadni a nagy örömhírt, hogy Isten Jézus személyében közöttük van.
Ezt az örömhír különösképpen Advent harmadik vasárnapjának jellege fejezi ki. Ha röviden szeretnénk megfogalmazni azt, amit az Írások elénk tárnak akkor ezen szavak segítenének: öröm a böjtben. Öröm a böjtben? Hát nem ellentmondás ez? Hiszen ha magunk elé képzelünk egy böjtölő embert, akkor egy világ zajaira egyáltalán nem reagáló, egy a világtól idegen személyt látunk magunk előtt. Egy dologgal azonban tisztában kell, hogy legyünk: a keresztény böjt nem tragikus önsanyargatás, hiszen belevegyül a várakozás öröme. Éppen ezért Advent harmadik vasárnapja az öröm vasárnapja.
Ha ez a tényállás, akkor azt jelenti, hogy a böjt napjaiban, amikor próbáljuk életmódunkat kissé áttekinteni, azt is át kéne, hogy gondoljuk, hogy milyenek a mi hétköznapi örömeink, vagyis minek és hogyan örvendünk. Örömeink témája sokszor nagyon is anyagias. Van aki örvend annak, ha nyer a lottón, van, aki annak, hogy egy autót tudott megvenni vagy egy házat vagy egy számítógépet, van aki annak, hogy egy régi ismerőssel találkozik, van aki akkor érez örömet ha látja, hogy munkájának van gyümölcse, ha nem hiábavalóak az erőfeszítések, amelyeket tesz, van aki akkor örvend ha sikerül egy vizsgája s talán sorolhatnám tovább. Van aki annak örvend, ha létfenntartása valamilyen segítséget kap: ha például feleáron veheti meg az orvosságot, ha egyik helyen olcsóbban tudja megvenni a kenyeret vagy az olajat vagy a lisztet, mint máshol. Testvéreim, ezek a mi hétköznapi örömeink. Az olvasmányok azonban más örömet ajánlanak figyelmünkbe. A zsoltáros annak örvend egyik Isten dicsőítő imájában, amikor azt hallja, hogy az Úr házába felmennek. Vajon hétköznapi örömeink közé beférkőzik-e az is, hogy közelebb lehetünk Istenhez. Vajon öröm-e számunkra, hogy a templomba jövünk Jézussal és felebarátainkkal ünnepelni és várni az Istent vagy csupán egy szokás. Említettem nektek a kaktuszt, hogy mennyire szép a virága, mert a sivatag magánya oltja bele ezt a szépséget. Az ember lelke is csak akkor lesz szép, ha a böjt és ima sivatagga hozza elő az ember lelkéből a jóindulatot
Testvéreim!
Azzal a vendéggel, akivel jól érezük magunkat jó együtt lenni. „Jöjjetek el máskor is! Olyan jó volt egy kicsit elbeszélgetni.” - így búcsúzunk el, amikor kikísérjük azokat a vendégeket, akikkel jó éreztük magunkat. Vajon így várjuk-e karácsonykor Jézus eljövetelét is? Minden karácsonyt advent előzi meg, az első karácsonyt Keresztelő Szent János jövetele előzte meg. Ő is, advent és Jézus eljövetelére készít elő. Jézus azonban akkor sem és most sem vendégként érkezi, hanem döntés elé akar állítani. Elfogadjuk Őt, vagy elutasítjuk? Követjük, vagy hátat fordítunk Neki? Mesterünknek választjuk, vagy a magunk ura akarunk maradni? Nos, Keresztelő Szent János már előre figyelmeztet bennünket, mit kíván majd Jézus tőlünk, vagyis milyen lelkülettel kell őt fogadnunk. Mi úgy kerültünk Krisztus tanítványai közzé, hogy szüleink és keresztszüleink elvittek a templomba és ott a pap megkeresztelt. Vajon most, felnőtt fejjel is csatlakoznánk Jézushoz? Vajon nemcsak papírforma szerint vagyunk-e tanítványai, de tanításait nem tartjuk meg, nem tesszük magunkévá? Így mit ér az egész kereszténységünk? Mit hallottunk ma Keresztelő Szent János ajkáról? Ne legyetek anyagiasak, röviden így lehetne összefoglalni.
Mit jelent ez? Hiszen szükségünk van lakásra és berendezésre. Kell a ruha, hogy tisztességesen öltözködjünk, és kell, hogy kenyér legyen az asztalunkon. Ez mind anyag. Jézus nem azt kívánja, hogy vessük meg az anyagot, hanem, hogy ne legyünk a szolgái. A régi bölcs mondás szerint: nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. Minden anyagi dolog eszköz és nem cél. Mi a cél? „Akár esztek, akár isztok, Isten dicsőségére cselekedjétek.” Amikor megkérdezek valakit, miért nem szokott templomban járni, legtöbbször ezt a feleletet kaptam: „Tessék elhinni, nincs időm.” Elhiszem. Miért ne hinném el neki? De most nincs ideje templomban járni, utána nem lesz ideje családja számára, aztán nem lesz ideje, hogy gyermekeivel foglalkozzék. Lassan nem lesz ideje magába tekinteni és elgondolkozni. Minden idejét fölemészti a munka. Van is látszatja! Szép ház, új bútorok, a garázsban új autó -, azaz csak volt, mert a gyerekek elvitték. S a két öreg, megrokkant gép: apa és anya magára maradva, a munkában elfáradva, egymást gyötri, egymást idegesíti. Imádság nincs, csak szitkozódás, béke sincs, csak civakodás és állandó rejtett félelem: mi lesz, ha a másik előbb meghal? Megvannak az anyagiak, de lélek már régen nincsen. Mit hallottunk ma Keresztelő Szent János ajkáról? Ne zsaroljatok, röviden így lehetne összefoglalni. Szinte nem múlik el nap, hogy ne hallanánk vagy ne olvasnánk kenőpénz, hálapénz vagy borítékok elfogadásáról. Sokszor mi emberek számítgatunk megéri vagy nem éri meg valakinek valamit tenni. Sajnos a mai világ arra nevel minket is, hogy a hasznot nézzük tetteink mögött. Arra nevel, hogy számítgassunk, sajnos oda jutunk lassan, hogy teljes mértékben zsaroljuk egymást: megteszem ha fizetsz! Azt kérdezi valaki: fogy-e a vallás, a hivő ember a világból? Ne a kereszteltek anyakönyvét nézzük, hanem nézzük a mindennapi életet: fogy a kereszténység, sajnos egyre lelketlenebbek lesznek az emberek!
Mit hallottunk ma Keresztelő Szent János ajkáról? Ne erőszakoskodjatok, röviden így lehetne összefoglalni. Sokat olvashatunk ma az agresszióról. Azt mondják, az védekezés természetes ösztöne az emberben és állatban egyaránt. Ha a kutyát megütjük, megharapja a kezünket, ha el akarjuk venni a macskától a húst, megkarmol. Amig az önfenntartás ösztöne, addig nem is szólunk ellene. De ha az erőszakot nem fékezi a belátás, akkor elviselhetetlenné válik az élet. „Aki bírja, marja.” A családban szívósan folyik a harc, hogy ki viselje a kalapot, ki uralkodjék a másik fölött. A gyerek addig erőszakoskodik, amig teljesítik kívánságát. Akkor örülnek, a szülők pedig keseregnek. A munkahelyen is mindig akad hangadó, aki terrorizálja a többit. Lassan odajutunk, hogy vannak távolsági vonatok, ahol garázda utasok a kalauzt is megverik. Ne erőszakoskodjatok! – szól hozzánk az üzenet. Ne védekezzünk azzal, hogy hirtelen a természetünk. Hány haragtól elvakult ember tett már jóvátehetetlen kárt. „Ilyen a természetem” – ez nem mentőkörülmény. „Ilyen a természetem” – mondja az iszákos, mondja a házsártos, mondja a rest. Le kell, le lehet szokni róla. Ketteler mainzi püspök kilépett a templomból. Egy kisfiú, mintha kezet akart volna csókolni, hirtelen leköpte a kezét s el akart szaladni. A püspök szelíden megkérdezte: „Mennyit kaptál ezért?” – „Két krajcárt” – válaszolta a fiú. „Itt van tíz krajcár, máskor ne tégy ilyesmit.” Pedig a püspök fiatal korában heves természetű volt.
Kedves testvérek!
Mi vagyunk a hétköznapok pusztájának kaktuszai. Az emberek sokszor csak tüskéinket látják, mert azt fordítjuk feléjük: a gyanakvást, az irigységet,
a rosszindulatot, cselekedeteink és szavaink következményére való oda nem figyelést. A pusztában a vadvirágot más nem csak az Isten táplálja s mégis mennyivel szebb a virága. Lelkünkbe is Isten elültette a jóindulat magvát, de ha nem hagyjuk, hogy Isten előhozza belőlünk a jócselekedetek gyönyörű virágait, akkor állandóan csak haszontalan tüskés teremtmények leszünk. A jóindulat virágait csak az tudja megteremni, aki rádöbben mindig arra, hogy mások is élnek mellette, hogy senki nem a világ közepe s hogy legalább mindenki azt szeretné, hogy úgy bánjunk vele, ahogyan velünk szeretnénk, hogy bánjanak. Ehhez azonban alázatosság és az Istenre való odafigyelés szükséges, a böjti időszak két gyümölcsének beérésére. Jó példa rá Keresztelő szent János János felől felmerült a kérdés, ha nem ő a Messiás, aki eljön és az embereket végleg kibékíti Istennel. Ő azonban ebben a pillanatban tiltakozik, visszahúzódik és ráirányítja a figyelmet arra, akinek el kell jönnie és aki már nagyon közel van. A mi figyelmünket is arra irányítja rá, akinek el kell jönnie és már nagyon közel van: Jézusra, aki készülődik arra, hogy elrejtőzőn Betlehemben, hogy felfedezhessük és örvendhessünk neki.
Ezért kedves testvérek, a rövid hátralevő időszakot használjuk ki, hogy vihessünk egy csokor jóindulatvirágot, a jászolhoz, olyan virágot, mely a lelkünkben termett s melynek illatát sok felebarátunk élvezheti.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
