Krisztusban szeretett testvéreim!
Olaszország fővárosában, Rómában a Saint Lorenzó templomban található Mermillod bíboros sírja, rajta mindössze két szó a felírat: „Dilexit Ecclesiam” vagyis „Szerette az Egyházat.”
Mi az Egyház? Hasonlatot mondok. A naprendszer az égitestekből áll, melyeket a Nap vonzási ereje tart össze. A Nap körül keringenek és a Napból élnek. Az Egyház pedig azon emberek összesége, akiket Krisztus vonzási ereje tart össze és Krisztusból élnek. Az Egyház egy atyai ház, a lelkünk otthona. Ezért jó volna, ha minden megkeresztelt ember életére rá lehetne írni: „Szereti az Egyházat.” Jó volna, ha minden keresztény emberről el lehetne mondani: „Szereti az Egyházat.” Jó volna, ha a mai céltalan világunkban minden keresztény emberről el lehetne mondani: „Szereti az Egyházat.”
Mi az Egyház?
A mai evangélium úgy mutatja be az Egyházat, mint egy hajót. A történelem hullámain halad a célja felé. Változó szelek akarják eltéríteni, viharok akarják elsüllyeszteni. Az Egyház hajójának a kikötője Isten, ahová el kell jutnunk, az ellenséges szelek, a különféle világnézetek és egyházüldözések ellenére is. Támadják, mert nem hajt fejet a földi bálványok előtt, támadják mert fölébreszti az emberek alvó lelkiismeretét. Azt mondják, hogy az Egyház a haladás ellensége, mert nem úszik az árral. Támadják, mert védi a házasság szentségét és a meg nem született gyermekek jogát. Amikor hallgat, azt mondják: „Miért nem emeli föl a szavát? Miért nem mond semmit?” Amikor szól valamit, akkor pedig ezt mondják: „Miért szól bele mindenbe? Miért üti bele az orrát mindenbe?” Sehogy sem jó sokaknak az Egyház!
1793-ban, a francia forradalom idején a párizsi tanács elrendelte, hogy az egész megyében minden templomtornyot le kell bontani, mert magasabbak a többi épületnél és ezzel megsértik az egyenlőséget. Egyszerűen nem tudták elviselni, hogy az Egyház nagyobb, mint a saját mondvacsinált bálványuk. Azt is el kell ismernünk, hogy azért is támadják az Egyházat, mert látják a hibáit. Akik ezek miatt támadják jó volna őket bevezetni egy kertbe és odaállítani egy almafa elé. Megmutatni nekik a lehullott gyümölcsöket és ezt kérdezni tőlük: „Ugye, ki kell vágni a fát?” „Isten mentsen – mondanák -, hiszen olyan sok egészséges gyümölcs van még rajta. Csupán a férgese hullott le.” És akkor meglehetne kérdezni tőlük: „Akkor miért csak a férges gyümölcsöt látják az Egyházban? Miért csak a hibásat látjátok meg?” A lehullott gyümölcs nem azért van, mert a fa rossz, hanem mert a féreg megrontotta.
Drága jó testvéreim!
Ezen a hajón a hajós kapitány Péter apostol! Jézus Péter apostol hajójába szállt. Onnét tanította a népet, neki mondta, hogy „Evezz a mélyre!” És neki mondta: „Ne félj, ezentúl emberek halászává teszlek!” Miért van ez így? Azért, mert a hajónak nemcsak evezőre, vitorlára és kormányra van szüksége, hanem nagy szüksége van egy kormányosra is. Amikor Napóleon összeszólalkozott VII. Pius pápával, azt mondta az egyik rokonának: „Nemde az Egyház meglesz pápa nélkül is!” Ezt a szellemes válasz kapta Napóleon: „Bizonyára a hadsereg is meglesz Napóleon nélkül.” Mennyire frappáns válasz! Még nem volt az Egyháznak olyan ellensége, aki nem lett volna ellensége a pápának is. De megfordítva is érvényes: aki igazán szereti az Egyházat, az ragaszkodik a pápához is. Mert Ő Krisztus helytartója a földön. Az oltár Krisztus jelképezi, csak egy tárgy a templomban, de mégis papként megcsókolom, a szentkép is csak ábrázolja a szentet és mégis tisztelem. S amikor a pápát tisztelem, tudom, hogy ő is egy ember, de a földön Krisztust személyesíti, jeleníti meg a szemünk előtt. Minden nagy és híres ember szobáját múzeummá rendezik be és nagy tisztelettel nézik a könyveit, amiket írt és olvasott, vagy a tollát, amivel a gondolatait lejegyezte, nézik az íróasztalát, amelynél dolgozott. Az Egyház nem múzeum, Jézus nem emlékeket hagyott maga után, hanem egy élő utódot, aki az egyház hajóját biztos kézzel vezeti, hiszen ezt mondta: „Te Péter vagy és én erre a sziklára építem egyházamat!”
Drága jó testvéreim! Egy ilyen jó hajóskapitány kezében a hajónak a célja biztos!
De mi a cél kérdezhetnénk? A válasz: az embereket Krisztusnak megnyerni! Jézus parancsára az apostolok halak sokaságát fogták ki, pedig Péter panaszkodott: „Egész éjjel fáradoztunk és mégsem fogtunk semmit.” Mit jelent ez? Azt, hogy vannak idők, amikor nem megy a halfogás, mert az embereknek nem kell az Isten, nem figyelnek az isteni szóra, nem érdekli őket a lelkük sorsa. Persze minden más hazug szóra odafigyelnek és nem egy esetben követik is. A léhaság, a nemtörődömség sajnos egyre nagyobb tömegeket fertőz meg manapság. Aki a sok jótól megcsömörlött, az elveszíti egészséges étvágyát. Kinyitja a lakása ajtaját és látja, hogy milyen szépen be van rendezve, kinyitja a szekrényt és látja milyen tele van szebbnél szebb ruhákkal, kinyitja a garázs ajtaját és látja, hogy ott a szép drága kocsi és aztán széles mosollyal az arcán hangoztatja: „Mi szükségem van nekem még az Istenre! Megvan mindenem!” Ezek már nem éhezik és szomjazzák az igazságot, csak a hazugságot és az élvezetet! És sajnos ilyenkor nem megy a halászás. Jézus azonban parancsolt a viharnak és elállt a szél. És az a biztató számunkra, számomra, mint papnak főleg, hogy Jézus tud ma is parancsolni a történelmi viharoknak is. Jönnek idők amikor az emberek kezéből a sok hazug propaganda és élvezeti cikkek csak egyszer, egy adott pillanatban, amikor nem is számítanak arra, kiesnek és üres tenyérrel és üres lélekkel nem tudnak mit kezdeni az életükkel Isten nélkül. Jönnek idők, amikor fölébred a lelkiismeret, a nagy csalódás időszaka kezdődik, hogy sok mindent mennyire elrontottak! A materialista korok, a liberális gondolkodás sajnos végül is ide vezetnek. Én hiszek abban, hogy egy újabb nemzedék jön és keresni kezdi az elveszett kincseket, az elhazudott igazságot, és azt a lelki békét, amit csak Krisztus adhat meg az embernek. És ilyenkor újra eljön a csodálatos halfogás időszaka! Amikor Angliában tömegesen tértek vissza a katolikus Egyházba, a szabadkőműves nagymestert, Ripon őrgrófot felszólították, hogy írjon egy támadó könyvet a katolikus Egyház ellen. Hogy ezt megtehesse, kilenc hónapon át tanulmányozta a katolikus Egyház tanítását. Akkor nem támadó könyvet írt, hanem maga is visszatért a katolikus Egyházba és ezt írta le: „Három dolgot találtam meg a katolikus Egyházban, ami nélkülözhetetlen számomra: a sziklát, a gyóntatószéket és a tabernákulumot.”
Drága jó testvéreim!
A halászat és a horgászat rejtelmeihez mások sokkal jobban értenek, mint én, s biztos, hogy örömük is sokkal nagyobb, ha fáradozásukat, a hosszú, csendes órákat siker koronázza, s nem üres kézzel térnek haza a tó partjáról. Próbáljuk az apostolok helyébe képzelni magunkat, akik így foglalták össze eredménytelen halászatukat: „Mester, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit!” Ki dicsekedhet azzal, hogy még sohasem vallott kudarcot munkájában? Szülők és nevelők mennyi munkája megy veszendőbe, amikor gyermekük rossz társaságba keveredik. Mennyi értetlenséggel, balsikerrel, kudarccal kell számolnia a tudósnak, a művésznek, mikor új utakat keres, ahová nem tudják követni irigyei. És főleg azok mennyi szenvedésen, lelki fájdalmon kell átmenjenek, akik az emberhalászat feladatát, hívatását vállalják? De szembe kell néznünk kudarcainkkal, bármilyen nagy is a kísértés, nem vethetjük bele magunkat a kétségbeesés szakadékába. Mindig ott ragyog előttünk az a fénysugár, amiből töltekezhetünk. Csak Jézusra kell tekinteni, aki a kudarcok fájdalmas keresztútját járta, de útja a feltámadás győzelmében végződött. Az ebbe vetett hit ad erőt minden lelkipásztornak, akikre Jézus rábízta az emberhalászat feladatát. Ez a hit azonban nem húzza ki a pap szívéből azokat a töviseket, amelyeket a sok kudarc, sikertelenség szúr beléje. Sokat segíthet azonban a hívek együttérzése. Minden keresztény tudja, hogy az egyházközség élete nagymértékben függ a vezetéstől, a bárányok sorsa a pásztoroktól. Éppen ezért a hívek sokat várnak papjaiktól. Bölcsen prédikáljon, szorgalmas előkészülettel tegye eléjük lelki életük táplálékát: az Isten igéjét. Elvárják, hogy türelmesen hallgassa panaszaikat, mert elsősorban ezt viszik hozzá. Milyen jó lenne, ha olykor ti is meghallgatnátok a lelkipásztort panaszait, amelyek éppúgy fölcsendülnek ajkunkon, mint annak idején az apostolok ajkán: Egész éjjel fáradoztunk és semmit sem fogtunk. Igen, egész évben taníttattuk a gyermekeket hitünk igazságaira, az Istennek tetsző életre és ezt megkoronázzuk az elsőáldozás vagy a bérmálás szép ünnepével. Ám sokak számára ez az alkalom olyan, mint egy ünnepélyes hittagadás. Sok gyermeket nem látunk többé a templom táján, mert hiányzik a hívő szülői kéz, amely vállalná a megtartás feladatát. Még mindig sokan elhozzák gyermeküket megkereszteltetni. Meg is ígérik a gyermek vallásos nevelését, ami minden csecsemőkorban kiszolgáltatott keresztség feltétele. Mikor azonban a babakocsi vagy a gépkocsi kigördül a templom mellől, azzal a szomorú tekintettel nézünk utánuk, hogy soha többé nem látjuk Isten népe gyülekezetében. Aztán jönnek a halottat jelentő hozzátartozók, egyházi temetést igénylenek. Olykor még imára is kulcsolják az elhunyt kezét, imakönyvet vagy rózsafüzért erőltetnek annak kezébe, aki talán sohasem imádkozott életében. Miért tagadnánk, hogy mindez gyakori és szomorú tapasztalata korunk lelkipásztórának. Nem vethetünk követ arra a fiatalemberre, aki nem tanulva Jézus kudarcából, elhagyja a sikertelen papi szolgálatot. Ezért nagy a hívek felelősége. Oda kell állniuk a lelkipásztor mellé mindazoknak, akik szívükön viselik Egyházunk sorsát is ezzel meggyőzni emberi gyengeségekkel küszködő papjukat, hogy nem áldozta hiába életét, midőn vállalta az emberhalászat mesterségét.
Drága jó testvéreim!
„Fantasztikus hívatás” - nak mondja a lengyel pap-író, Malinszki a papságot. Írásai között megemlít egy kisregényt, amelynek a főhőse egy középiskolás fiú. A fiú húgával beszélget. A lány felteszi a kérdést: Te mi szeretnél lenni? A fiú így válaszol: Egy ideig az volt bennem, hogy jogász leszek. De erről már lemondtam. Tudod, legszívesebben egy olyan búzaföldön élnék, amely egy szakadékban végződik. Az lenne a dolgom, hogy a mezőn szaladgáló gyerekekre ügyeljek, nehogy beleessenek a szakadékba. Az író folytatja: így képzelem én el a papi hivatást. Én azzal őrzők meg sokakat a lezuhanástól, hogy a Krisztus-hitre nevelem őket, s odaállok a szakadék szélére, hogy le ne zuhanjak! A hívek jönnek és mennek, de én felelősnek érzem magam mindegyikért! Együtt járjuk az élet útját, együtt hordozzuk a keresztet, együtt örülünk, és együtt sírunk. A ma világunk sokszor azt kérdezi, amit Cidkija király kérdezett Jeremiás prófétától: „Van-e még mondanivalója az Úrnak?” A pap erre azt válaszolja: VAN! Az Úrnak a mai napon is van mondanivalója. Az Egyháznak ma is van küldetése, feladata: naponta kenyeret kell adni azoknak, akik éhezik és szomjazzák az igazságot!
Drága jó testvéreim!
A lelkipásztort csak a hívek tudják megvigasztalni és arcára mosolyt varázsolni. Ugyan mivel? Hogy melléje állnak, hogy segítik őt nemcsak anyagi támogatásukkal, hanem apostoli buzgóságukkal. Jól tudjuk, hogy a közös imának, a Jézus nevében történő találkozásnak különös hatalma van arra, hogy megjelenítse köztünk a feltámadt Krisztust. Ugyanígy a közösen végzett emberhalászat egyházközségünk „hajójába” hozza azt a Jézust, aki eredményessé teszi fáradozásunkat. Egészen Krisztusé lenni… Krisztus Szíve lenni… Egészen az embereké lenni… Az emberek szíve lenni… Krisztus bárkájában lenni… Emberhalásszá lenni! Ámen!
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
