Krisztusban szeretett testvéreim!
Mózes könyvében a törvények és előírások egész tömegével találkozunk, Jézus ezzel szemben egyet: a szeretet törvényét hozta. Az írástudók és farizeusok ezt rögtön fölismerték és szembe fordultak vele. Jézus törvénye a Nyolc boldogság. Rögtön le kell szögezni, hogy ez nem a tehetetlenek és bátortalanok igazolása. Nem ópium az elnyomottaknak. Nem fölszólítás a passzivitásra, a restségre és tétlenségre. Jézus nem azokhoz szól, akik gazdagok szerettek volna leni, de gyengéknek bizonyultak. A Nyolc boldogság nem a vigasztalások patikája, hanem fölszólítás valami egészen újra. Boldogságról beszél, de ennek van egy emberi skálája is: a lélek függetlensége, a szív szabadsága, az igazság vágya és segítés örömre. Erről van itt szó.
Drága jó testvéreim!
Boldogok a szegények
Biztos, az embernek anyagi szükségletei is vannak, Jézus tudja ezt és gyógyítja a betegeket, de nem ez a küldetése. Küldetése, hogy fölszólítson a lelki szegénységre. Mi a lelki szegénység? Függetlenség. Jézus mondja: „Ahol a kincsed, ott a szíved.” Aki annak él, hogy gyűjtsön, szerezzen és gazdagodjék, annak megkeményedik a szíve. A hatalmas Gullivert a kis törpék apró szálakkal a földhöz kötötték, így jár az is, aki csak az anyagiakkal törődik, sem ideje, sem érzéke nem marad a lelkiek iránt.
Két fiatal ember csónakon kirándult egy magányos szigetre. Napoztak, ebédeltek, aztán iszogatni kezdtek. Estefelé emelkedett hangulatban indultak hazafelé. Eveztek, eveztek, bele is izzadtak, csak nem jutottak előbbre. Miért? Mert ittasak voltak, s nem gondoltak arra, hogy a csónakot eloldják a cölöptől. Az is, aki az anyagiakhoz van kötve, szorgalmaskodik, de nem jut előbbre jóságában, szeretetben, emberségben. Mi a lelki szegénység? Szabadság. Pál apostol mondja: „Tudok bővelkedni, de tudok szűkölködni is.” Ebből születik a nagy bizalom: Isten nem hagy el, mert gondviselő Atyám. Az ilyen embert nem lehet sem megfélemlíteni, sem megvesztegetni. Végül ebből a lelki szegénységből fakad a szeretet is. A gazdag, ha valakivel találkozik, titokban arra gondol: mi hasznom lehet belőle? A szegény pedig: mit segíthetek neki?
Drága jó testvéreim!
Boldogok a szomorúak.
Sokan azt gondolták, hogy Jézus itt a gyöngék és szerencsétlenek oldalára áll, hiszen maga is elszegényedett családból származott. Nem erről van szó. Mások azt mondják, itt Jézus szívének nagy szeretete nyilatkozik meg, azokhoz szól, akik legjobban rászorulnak a szeretetre, a szomorkodókra. Valóban Ő mondotta: „Jöjjetek hozzám, akik fáradtak vagytok és terhek alatt roskadoztok.” Ez igaz, de nem végső felelet. Arról van szó, hogy boldogok, akik még tudnak szomorkodni a világ romlásán, az emberek elesettségén és önmaguk gyengeségén. Boldogok, akik meg tudják bánni bűneiket, mert szívük nem keményedett meg. Csak egy igazi szomorúság van, az, hogy nem vagyunk olyanok, amilyennek Isten akar bennünket. A világ ezt nem ismeri. Azt mondja: „Ilyen vagyok, és kész!”, „Ezt tettem, kinek mi köze hozzá!”, „Mások is ezt teszik!” A világ nem hiszi, hogy a bűn Isten megbántása, ezért nem is szomorkodik miatta. Mária Magdolna vétkezett, de Jézus lábait könnyeivel öntözte. Jézus ajkáról hallgatta a vigasztalást: „Leányom, meg vannak bocsátva bűneid.” Péter is vétkezett, de keservesen megsiratta, ezért hallhatta Jézus válaszát: „Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat.” Aki sohasem szomorkodik, az sohasem vigasztalódik. A szív egyik öröme örökre zárva marad előtte.
Drága jó testvéreim!
Boldogok, akik éheznek.
Az előbb lelki szegénységről volt szó, itt is lelki éhségről. Jézus azokról beszél, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Az „igazság” itt az Isten országát jelenti, ami ebben a világban van, de nem e világból való. Az emberek éheznek a gyönyör, a kitüntetés és az érvényesülés után. Ez a földi ország. Jézus hívei éheznek a magasabb rendű értékek után, hogy erősebb legyen a hitük, szilárdabb a reményük és tökéletesebb a szeretetük. A természetes ember meg van győződve, hogy ez a világ az egyetlen, a tulajdonképpeni, s ezért a gazdagok és hatalmasok boldogok. Persze Jézus hívei sem azért boldogok, mintha a szegénység és a szomorúság boldogság volna, hanem azért, mert ezen túl egy másik világot is tapasztalnak. Tudják, hogy ez a világ nem olyan biztos, mint mondják, tudják, hogy a gazdagság nem tesz úgy boldoggá, amint képzelik, és tudják, hogy az ember sohasem készül el önmagával, mindig szomjazni kell a magasabbra. A farizeusok meg voltak győződve, ha teljesítik az előírásokat, akkor már „szentek.” Lelkileg jóllakottak és önmagukkal elégedettek voltak. Bezárkóztak vélt szentségükbe, s ezért Isten kegyelme sem tudta szentebbé tenni őket. A Le Monde szerint százezer ember kísérte utolsó útjára San Giovanni Rotondóban 1968 szeptember 26-án Pietrelcinai Pio atyát, aki három nappal előtte halt meg, rózsafüzérrel a kezébe. 1993 szeptemberében, Pio atya halálának 25 évfordulóján ötvenezer ember zarándokolt el sírjához s egykori kolostorába. Szent II. János Pál pápa 1947 tavaszán találkozott Pio atyával, aki megjövendölte neki, hogy őt pápává választják, sőt az ellene elkövetett merényletet is. Mi lehetett a titka- mondhatnánk- e népszerűségnek? Nem csak az, hogy 1918 szeptember 20-tól Krisztus sebeit hordozta 50 éven át, hanem az, hogy a lehető legszerényebb és legszegényebb szerzetes volt, aki nem önmagáért, hanem másókért élt. Ezt mondta: „Ha én tudom, hogy valaki lélekben vagy testben beteg, mit meg nem teszek azért, hogy őt a szenvedéseitől megszabadítsam. Szívesen magamra veszek mindenféle szenvedést, s e szenvedések érdemét, ha Istennek is úgy tetszik, felajánlom!” Kórházat építtetett, majd az engesztelés templomát, óvodát, a papi hivatások számára egy központot, egy ferences kultúrközpontot. S mi maradt neki? Ez: „Szeressétek az Istenanyát, és törekedjetek, hogy mások is szeressék Őt. Mindig imádkozzátok a szentolvasót. Olyan sokat is sokszor imádkozzatok, amennyit csak tudtok.” Életének titka ez volt: „Boldogok vagytok ti, szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert jutalmul bőségben lesz részetek.” Drága jó testvéreim! Hiányosnak tartanánk a Szentírásban olvasható isteni üzenetet, ha kimarad belőle a boldogság ígérete. Legelemibb vágya szívünknek és nincs ember a földön, aki nem ebben foglalná össze élete értelmét és célját: boldog, boldog akarok lenni! A nóta is azt mondja: „Minden ember boldog akar lenni…” Annak ellenére, hogy mindenki másként képzeli, álmodja, más és más úton keresi a boldogságot, mindnyájan egyek vagyunk keresésében. Nem mondhatnánk örömhírnek Jézus tanítását, ha nem nyújtana eligazítást ebben a sorsdöntő kérdésben. Szent Ágoston írja, hogy az ókori bölcselők 228 nézetet nyilvánítottak a boldogságról. Azóta mennyi újabb csatlakozott hozzájuk?! Az emberek szemében ezer neve van a boldogságnak. Ha megkérdezem egy gyermektől: mi a boldogság? – talán ezt válaszolja: egy pompás játék, finom banán, sok csokoládé. Ha megkérdezem egy fiatal embertől, belenyúl a zsebébe s előveszi, megmutatja menyasszonya fényképét. Ha megkérdezek néhány férfit és nőt, ezt felelik: a boldogság a pénz, a hatalom, a siker, a dicsőség. Ha megkérdezem az életbe belefáradt öregeket, sokan ezt válaszolják: az egészség, a halál, a koporsó, a sírgödör. Sokan a boldogság kék madarát a múltban és a jövendőben keresik. Ám az igazság az, hogy nem lehet tegnapi vagy holnapi boldogságból élni. Itt kell illatoznia a jelen asztalán, mint a mindennapi kenyérnek. Azok a válaszok, amelyet Jézus ad kérdésünkre, furcsán, idegenül, érthetetlenül csengenek fülünkben. Mert mit is mond Jézus? Épp azokat a dolgokat nevezi boldogítóknak, amelyekben mi a boldogság ellenségeit, az élet negatívumát látjuk: szegénység, sírás, éhezés, üldözés. Véleményünk szerint itt valami végzetes tévedésről van szó. Ha mindez igaz lenne, akkor azok az éhező, nyomorgó emberek lennének boldogok, akik miatt naponta furdalja a lelkiismeret a jólétben élő népeket? Vajon hogyan kell értenünk Jézus szavait?
Nyilvánvaló, hogy az előbb említett hiánycikkek önmagukban nem szolgálják az emberi boldogságot. Ám Jézus véleménye szerint, és ezt a gyakorlatot is megerősíti, a jóllakottság, a gazdagság, a hízelkedés, a folytonos dínomdánom sem garantálja a boldogságot. Súlyosan tévedünk, ha bálványként első helyre állítjuk ezeket értékvilágunkban. Az evangélium nem sokat beszél a boldogságról, de Jézus egész élete ezt hirdeti. Benne egy boldog ember áll előttünk. Jóllehet szegényen élt, megtapasztalta az éhezés keserveit, a szomorúságot, a könnyeket, az üldözést és a kereszthalált, mégis mindig boldogság sugárzott arcáról. Vajon miért? Mert egészen az Istené volt és egészen az embereké. Azért is jött a földre, hogy ezzel a boldogsággal „fertőzze” meg az emberiséget.
Drága jó testvéreim!
Az embernek mindig bizonytalan a boldogsága, ha ezt külső javakban keresi. Mindez ugyanis könnyen elveszíthető. Elveszíthetjük vagyonunkat, egészségünket, sőt még értelmünk is elhagyhat. Akkor mi biztosítja boldogságunkat? Azt olvassuk a Szentírásban, hogy Jézus növekedett korban és bölcsességben. Jómaga is hangoztatta: Legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyátok! Mindebből nyilvánvaló, az igazi boldogság feltétele a belső növekedés. Kiművelni magunkat, gazdagítani gondolatvilágunkat, Isten akaratához igazítani a miénket, rendet teremteni érzelmi világunkban. Ez az Istennek való átadásunk biztosítja, hogy felülmúljuk magunkat és az imádás szárnyán egyesüljünk Vele.
Jézus példája arra is figyelmeztet, hogy miközben teljesen az Atyának adta magát, ugyanakkor az emberek szolgálatának szentelte életét. Ezzel arra tanít mindnyájunkat, hogy minden kudarc és hálátlanság ellenére a másokért való életben keressük boldogságunkat! Csak azáltal gazdagodunk örök értékű javakkal, ha kilépünk önmagunkból és jótetteinkkel gazdagodva fölkapaszkodunk arra a csúcsra, ahol már semmi és senki sem zavarhatja boldogságunkat. Ezt a krisztusi boldogságprogramot foglalja össze Nyúmen bíboros egyik elmélkedésében: „A lélek boldogsága a szeretet gyakorlása. Nem érzéki örömök, nem tevékenység, nem lelkesedés, nem önmagunk becsülése, nem a hatalom tudata, nem a tudás… Valódi és igazi boldogságunk nem tudni, vágyni és törni valamire, hanem szeretni. Remélni, örülni, csodálni, tisztelni és imádni.” Ámen!
