Milyen a keresztény lelkület? Jézus a hegyi beszédben rajzolta meg. Körvonalazta, milyen az élet Isten országában. Ha valakiről jó fényképet készítek és összehasonlítom azzal, akit ábrázol, azt mondom: megszólalásig hasonló. És mégis lényeges különbség van a kettő között: az egyik kép, a másik valóság, az egyik tárgy, a másik személy. Ugyanígy, ha két embert állítok egymás mellé, egy keresztényt és egy hitetlent, kívülről mindkettő egyformán ember. És mégis óriási különbség van kettőjük között. A keresztény ember másként gondolkodik, másként érez, másként él, mint a hitetlen. Az egyik csupán ember, a másik több mint ember. Ez főként a szeretetben nyilvánul meg.
1. Szeresd ellenségedet, hogy szabad lehess.
Ez a világ az akció-reakció elvét követi: jog és jogtalanság, igazság és igazságtalanság között hányódnak az emberek. „Fogat fogért, szemet szemért”, ez a jelszavuk. Amit ő adott nekem, azt adom neki én is vissza. Ha jóval fizetett, jót adok vissza, ha rosszat, én is rosszat adok neki. Pontosan ebben áll a bosszúállás: a rosszat rosszal torolom meg. Az ember ilyenkor nem szabad, hanem hozzá van kötve a másikhoz: ha jó hozzám, nekem is jónak kell lennem hozzá, ha rossz, nekem is rossznak kell lennem. Ezzel szemben szabad ember az, akinek cselekedeteit nem a másik provokálja. Rossz vagy hozzám? Hát én azért sem leszek rossz hozzád. Isten országa abban különbözik a földi országtól, hogy a szabadság országa. - „Elvettem a pénzedet, ugye most haragszol?” – Nem! „Elvettem a becsületedet, ugye most gyűlölsz?” – Nem! „Arcul ütöttelek, ugye most visszaütsz?” - Nem! „Tehetetlen és bábú vagy!” – Nem, erősseb vagyok, mint te, mert le tudom gyűrni szenvedélyemet, meg tudom fékezni haragomat. Nem tudsz rákényszeríteni, hogy olyan legyek én is, mint te. Benned hamisság van, gyűlölet van, erőszak van s azt szeretnéd, ha én is ilyen lennék.
Drága jó testvéreim!
2. Szeresd ellenségedet, hogy Krisztus tanítványa lehess.
Miért jött el Krisztus? Ugye, hogy megváltsa a világot. És mivel váltotta meg? Szeretetével, mert „nagyobb szeretete senkinek sincs, mint aki életét adja barátaiért.” És hol volt legnagyobb ez a szeretet? A kereszten, mikor így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Emlékszünk arra is, hogy amikor Jeruzsálem felé zarándokoltak, az egyik szamáriai községben nem fogatdák őket be. Szent János rögtön azt kívánta, hogy Isten tüzes nyila sújtson le rájuk. Jézus akkor szemrehányóan tekintett rá: „Milyen lélek lakik benned?” A földi országnak három bálványa van: Élvezet, Pénz, Hatalom. Jézus ezzel szemben határozottan kijelentette: „Az én országóm nem ebből a világból való.”
3. Szeresd ellenségedet, hogy a mennyei Atya gyermeke lehess.
Hallottuk a mai evangéliumban, az Úr Jézus világosan leszögezi: „Csakis így lesztek a mennyei Atya gyermekei, aki jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt.” Mi az Istent mindig emberformájúvá akarjuk torzítani: amilyen a mi szívünk, szeretnénk, ha az övé is olyan lenne. Azt akarjuk, hogy legyen bosszúálló, pedig ő türelmes Isten, azt akarjuk, hogy legyen büntető, pedig ő a megbocsájtó Isten, azt akarjuk, hogy legyen szigorú, pedig ő az irgalmas Isten. Tehát, legyen bosszúálló, büntető és szigorú, de persze ellenségeink iránt, mivelünk viszont megértő, elnéző és megbocsájtó. Automatát akarunk belőle csinálni: a jót rögtön jutalmazza, a rosszat rögtön büntesse. Isten országa azonban nem a szívtelen gép-isten országa, Jézus világosan mondja: „Fölvirrasztja napját jókra és gonoszokra, esőt ad jóknak és rosszaknak egyformán.”
Szép középkori legenda beszél két szomszédos várról és a közöttük lévő ellenségeskedésről. Az egyik család éppen hazatérőben volt, amikor a szomszéd fölfegyverzett embereivel megtámadta. Az apa csak annyit tudott mondani feleségének: „Menekülj a gyerekekkel, addig én föltartóztatom őket.” Hősiesen harcolt, de a túlerő mégis csak győzött. Összeroskadva mondotta: „Száradjon el ez a fa, amelynek gyökerei véremet isszák, s neked, gyilkos, ne legyen többé nyugalmad a földön.” Ebben a pillanatban a hatalmas hárs levelei elsárgultak és lehullottak. A gyilkos megrázta ez a látvány. Menekült, de nem lelt többé nyugtot. Beállt a keresztesek közé, harcolt a Szentföldön, de megbetegedett s amije volt, elrabolták tőle. Lesoványodott koldusként tért haza. A hársfa most is ott állt lombtalanul, szélütötten. Ez a látvány újra megrendítette. Úgy érezte, élete semmit sem ér. Fölment egykori ellensége várába s a fiatal várúr elé vezettette magát: „Én vagyok apád gyilkosa, tégy velem tetszésed szerint.” A fiatal férfi elsápadt, pár másodpercig némán állt, aztán megszólalt: „Kelj föl. Anyám halálos ágyán meghagyta: „Ha találkozol apád gyilkosával, Krisztus nevében bocsáss meg neki.” Mivel anyám emléke szent nekem, megbocsájtok. Isten is megbocsájt neked, nézz le az ablakból.” És íme, a hársfát újra zöld lombok díszítették.
Drága jó testvéreim!
Abban az időben, amikor a régiségeknek még nem volt olyan nagy megbecsülése, Prohászka Ottokár az esztergomi mezőn felfedezett egy földbeásott márványszobrot, fej, kéz, lábak nélkül. Az útszéli gazda, ki tudja, hol szedte össze, de odaillesztette földjének sarkára, hogy a szekereket és a kanyarodó állatokat távoltartsa a barázdától. Vonásai, alakjának körvonalai, ruhája hiányos. A szekéragy kihorzsolta, a nekiment kerék kivájta. Por és sár lepte. Talán a régi prímási palotáknak, talán a helembai sziget nyaralójának műemléke volt. Talán neves mesternek sikerült, megcsodált műve, amelyen örömmel pihentette meg szemét ő s a szobor tulajdonosai is. Talán egy drága emlék lehetett, amelyet a régi urak kegyelete őrzött, fényes terembe állított, esőtől, széltől, de még a haragos felhő tekintetétől is megóvott… S most egészen másképpen van. Útszéli tengődés, elkopás, szétmállás a csizmáját rajta törli meg, s a sár még késő szép napokon is száraz karajokban függ rajta. Ehhez az elkoptatott szoborhoz lehetne hasonlítani az emberiséget. Gyönyörű jövőt álmodott az Isten, s az ember a bűnnel szembe került Isten elgondolásával. Isten Fia meghirdette az emberi élet aranyszabályát: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek velük.” Meghirdette Jézus a főparancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.” S mit tett belőle az ember? Egyebet nem láttunk csak háborúkat, gyilkosságokat, veszekedéseket, s gyűlölet gyűlölet hátán, ez jelenik meg minden nap a szemünk előtt. S erre nincs más orvosság, mint amit Krisztus adott: „Szeresétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha arcul üt valaki, tartsd oda a másik arcodat is. Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is. Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és aki elviszi, ami a tiéd, attól ne kérd vissza. Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy szeretnétek, hogy veletek is bánjanak.” Szörnyűségesen eltorzította a krisztusi parancsot az a két testvér, akiket csupán egyetlen utca választott el egymástól. Az engesztelhetetlen harag és gyűlölet. Szüleik gondozásán is úgy osztozkodtak meg, hogy az egyik az édesapját ápolta, a másik az édesanyát, Gyermekeik gyűlölete szétválasztotta őket. Amikor az édesapa beteg lett, s állapota romlott, hiába könyörgőt, hogy szeretné látni a feleségét, szeretne elbúcsúzni… Szeretné látni a másik fiát. Szeretné kibékíteni őket. Minden könyörgés hiábavaló volt. Szemét úgy zárta le a halál, hogy szeretteit nem láthatta. S a szomszéd utcában lakó édesanyának táviratot adott fel a fia, hogy az édesapa meghalt. A postakézbesítőnek pedig meghagyta, hogy véletlenül se a testvéreknek kézbesítse a táviratot. Csak az édesanya kezébe adhatja oda. Nemcsak torz keresztények voltak. Emberségük is eltorzult a gyűlölettől!
Drága jó testvéreim!
Az ellenségszeretetnek viszont egy napon szép példájával is találkoztam, nem is példájával, mert a történetét nem tudom, csak egyik búcsújáróhelyen láttam egy olyan „hálatáblát”: „Köszönöm, Szűzanyám, hogy meg tudtam bocsátani halálos ellenségemnek.” Az egyik folyóirat „szentleckét”, házi feladatot adott fel olvasóinak: „ISTEN ELŐTT ŐSZINTÉN FELELJ A KÉRDÉSEKRE”: Teszek-e különbséget az emberek megítélésében aszerint, hogy befolyásosak, híresek, ismertek vagy jelentéktelenek? Mennyi helye van Istennek bennem? Hogyan viselkedem nem kívántos emberekkel szemben: szomszédjaim, munkatársaim, gyerekek, öregek, külföldiek, idegenek vagy színesbőrűek tekintetében? Ó, nagy Isten, mi Atyánk! Máriára pillantva ismerjük fel életünket. A világ, de mi magunk is lényeges különbséget teszünk az emberek között, ez híres, az gazdag, amaz egy jelentéktelen senki. De nálad, Uram, mit sem számít az emberi tekintély. Nálad csak az emberiesség az, ami számít, amint ezt Márián láthatjuk, meg, de mindenekelőtt a Te Fiadban, Krisztusban, a mi Urunkban. Pythagorasz tanítványai előtt annyira szent volt mesterük tanítása, hogy elég volt nekik e két szó: „Authos epha” = ő mondta. S ez minden érvelésnél többet jelentett, meggyőzőbb volt: ő mondta. Így kellene nekünk is szem előtt tartanunk Jézus tanítását, még akkor is, ha az szokatlan, vagy akár a világ szemében ostobaság! „Ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek, milyen jutalmat várhattok Istentől? Hisz a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. Ha csak azokkal tesztek jót, akik veletek is jót tesznek, milyen jutalmat érdemeltek? Hisz ezt a bűnösök is megteszik. Ha csak a visszafizetés reményében adtok kölcsönt, milyen hálára számíthattok? A bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza.” Drága jó testvéreim! Szomorú, de már könyvtárnyira duzzad a háború utáni évtizedekben a börtönökről, a fogolytáborokról szóló könyvek száma, s az ember megborzad minden egyes kínzás leírását olvasva. Minden oldalon valami újabb borzalom… De krisztusi szívvel gondolkodott az a Televízióban is megszólaltatott idős ember, akitől a riporter azt kérdezte, nem haragszik-e bántalmazóira. A megkérdezett nem tagadta, hogy valahányszor találkoznak, s főleg, amikor az illető még gúnyosam rá is mosolyog, akkor eszébe jutnak a szenvedések, de ő keresztény, és naponta imádkozik ellenségeiért. Az Úr igazi szolgája volt az a pap, akitől a börtönben azt kérdezték hívei: mi a kívánsága, s ő azt felelte, az, hogy imádkozzanak ellenségeiért. Ellenségeidet szerető Jézus, könyörülj rajtunk! Ámen!
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
