Krisztusban drága jó testvérek!
Az Egyház nagyböjt 2 vasárnapján felolvassa a színeváltozás jelenetét az evangéliumból, ahogy az imént is hallottuk. Nem véletlenül teszi ezt, akármennyire furcsának tűnik is, hogy amikor a szenvedő Krisztusra emlékezünk, felragyog a színeváltozás jelenete.
A múlt vasárnapi evangéliumban Jézust egy nagyon is emberi oldaláról láttuk, amikor a sátántól kísértést szenvedett. Ezzel azt hangsúlyozzuk, hogy Jézus Krisztus igenis valóságos ember volt, mert éppoly valóságosan elszenvedte a kísértéseket, mint mi emberek is. Ma pedig azt láthatjuk, hogy ez a Jézus nevű ember nem csak ember, hanem maga az Isten - amikor felragyog egy pillanatra isteni dicsősége kiválasztott apostolai előtt.
Valamennyien szoktunk vásárolni és van jó meg rossz vásár. Ami igazán jó holmi, annak meg kell adni az árát. Lehet olcsón is venni, de az bóvli. Nos, a Szentírás azt mondja: „Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz…”, aki nem sajnálja megadni az értékes holmi árát. Mindennapi nyelven annyit jelent ez, hogy földi életünkben kell megvásárolni örök boldogságunkat, mert azt sem adják ingyen. Talán erre is vonatkozik a mai evangélium. Az életről szeretnék néhány gondolatot megosztani most az elmélkedésben.
1. Az emberi élet
Az élet! Csodálatos, titokzatos, boldogító. Minden költő arról beszél, hogy élni jó, élni szép. Az élet kis bimbóból bontakozik ki, aztán fejlődik, gazdagodik. De élet és élet között óriási a különbség. Az állati és emberi élet biológiailag egyformán működik. De az emberi élet gyökere a lélek és ezért nemcsak dolgokat tapasztal, mint az állat, hanem a dolgok szépségét, jóságát és értékét is, nemcsak az eseményeket éli át, hanem az események értelmét is fölfogja. Az emberi élet egyszerre zárt is, meg nyitott is: zárt, mert az életemet csak én élem és tapasztalom, másnak kölcsön nem adhatom, de ugyanakkor nyitott is: kapcsolatban kerülhettek másokkal, családot és társadalmat alapíthatok. De azért is zárt az életünk, mert csak egy helyen és egy időben létezhetünk, bele vagyunk zárva tulajdon sorsunkban, de nyitott is, mert ismereteim elvihetnek a múltba és eltervezhetem a jövőt, utazhatom, vagy ha erre nincs módom, a tv elhozza hozzám a legtávolabb vidéket is. Ám van még valami más is: azzal, hogy élek, föl is élem magamat, az idegek elhasználódnak, a szervek elkopnak, a betegségek rombolnak. Az élet végső fokon olyan, mint a sakktábla: fehér és fekete mezőnyök változnak rajta, fény és árnyék keveréke. Az élet rövid üdvözlés és hosszú búcsúzás.
2. Krisztusi élet
Azt mondja az Írás, hogy Krisztus mindenben hasonló lett hozzánk, kivéve a bűnt. Tudott örülni és sírni, éhezni és szomjazni, de tudott vidáman odaülni a lakodalmas asztalhoz is, voltak barátai, de ellenségei is. Amikor arcul ütötték és leköpték, amikor megostorozták s a keresztre feszítették, megmutatta, hogy valóságos ember. De azt is meg akarta mutatni, hogy nemcsak olyan ember, mint mi, hanem istenember. Ezért ment föl a Táborhegyére. A mi életünk abban különbözik az állatétól, hogy minden rezdülése a lélekből fakad. Jézus élete pedig abban különbözik a miénktől, hogy minden rezdülése istenségéből fakad. Az apostolok megrendülnek, amikor látják, hogy világitani kezd. De nem úgy, mint a színházban, ahol a reflektor vetíti a fényt, hanem belülről, rejtett istenségéből: megvilágítja a lelkét, lelke a testét, teste a ruháját. Az apostolok a földre buknak, mert ez a fény maga az Isten. Pál apostol mondja róla: „Megközelíthetetlen fényben lakik.” Ilyen értelemben mondja magáról Jézus is: „Én vagyok a világ világosága.” Ahol az Isten, ott a világosság. Ezért kiáltanak föl: „De jó nekünk itt lenni!” Ugyanez a három apostol, aki most látja megdicsőülését, látni fogja véres verejtékezését is: Tábor-hegy és az Olajfák-hegye Jézus életének két arca.
3. A keresztény élet
Tulajdonképpen itt a nagyszerű titok: Jézus a Tábor-hegyén nemcsak önmaga teljességét mutatja meg, hanem keresztény élet teljességét is. Mert van bennünk biológiai élet és ez rokon az állatokkal, van bennünk szellemi élet, és ez rokonná tesz az emberekkel, és van bennünk isteni élet, ez pedig rokonná tesz Krisztussal. Pál apostol ezt is világosan megmondja: „Mi ugyanazon képmássá változunk át dicsőségről dicsőségre…” A megszentelő kegyelem által lelkünk mélyén már ott van az isteni élet szikrája: „Éltetek el van rejtve Krisztussal az Istenben.” A keresztény élete is belülről halad kifelé és nem kívülről befelé. Mise hallgatás, böjt, szentségimádás, zarándoklás, körmenet, mindez önmagában külső, az igazi isteni élet belül van: hit, szeretet, alázat, tisztaság. Ez is először átjárja a lelket és állandó magatartássá lesz, azután átterjed a testre is: nemes vonások, tiszta tekintet, szemérmes viselkedés. És végül, miután dicsőségről dicsőségre Krisztus képmásává alakultunk: „Az igazak ragyogni fognak majd, mint a nap.” Külsőleg most még olyanok vagyunk, mint odakint a fák, de bennük is elrejtve már ott a tavaszi lombkorona és a nyári gyümölcsök. És azért olvassuk éppen a böjti időben ezt a jelenetet, mert most kell fáradságosan fölmennünk a Tábor hegyére, most van a lelki összeszedettség ideje, hogy aztán húsvétkor Krisztus fénye ragyogjon föl a mi lelkünkből is. Abból indultunk ki, hogy tudunk-e jó vásárt csinálni: ha a lelki értékeket eladjuk haszontalanságokért, akkor rossz vásárt csináltunk, de ha földi dolgokat adunk lelkiekért, akkor az örök életet szerezzük meg magunknak.
Drága jó testvéreim!
A színeváltozás egy igazi istenjelenés, amikor a láthatatlan Isten megvillan egy pillanatra az ember tekintete előtt. A színeváltozás istenjelenését érdemes összehasonlítani az Ószövetség egyik nagy istenjelenésével, a Sinai hegyi szövetségkötéssel, azért, hogy meglássuk a hasonlóságot és a különbséget. A Sinai hegyi jelenetnél Isten Mózessel, Izrael vezérével találkozik, akit ő választott ki erre a feladatra. A jelenést mennydörgés, villámlás kíséri. Isten egy felhőben ereszkedik a hegyre. Aki a hegy körül kijelölt határt átlépi a választott népből, annak meg kell halnia. Mózes pedig nem is láthatja Isten arcát. Amikor azt kérte Istentől, hogy hadd láthassa meg dicsőségét, a válasz ez volt: "Megteszem, hogy elvonul előtted egész fényességem, és kimondom előtted a Jahve nevet. De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. Ha majd elvonul előtted dicsőségem, a szikla mélyedésébe teszlek, és kezemmel befödlek, amíg elvonulok előtted. Ha visszavonom a kezemet, hátulról látni fogsz, arcomat azonban nem láthatod." Ebből alakult ki az a meggyőződés az ószövetség emberében, hogy aki meglátja Isten arcát, annak meg kell halnia. Mégis, mikor lejön Mózes a hegyről úgy sugárzik az arca az Istennel való találkozástól, hogy az emberek nem mernek rátekinteni: kérik, hogy kendővel födje el arcát.
Jézus színeváltozása hasonlít az ószövetségihez, de korántsem nem ilyen látványos, félelmetes. Isten jelenlétét itt is a felhő jelképezi. De nincs menydörgés, villámlás, nem kell meghalnia senkinek - csendben, csak a három kiválasztott apostol előtt zajlik. Jézus arca is sugárzik, de ez más, mint a Mózesé. Mózes csak Isten fényét sugározta, mint a Hold a nap fényét. Jézus arcának sugárzása azonban a sajátja, az Istené, mint a nap fénye. Ami leginkább megkülönbözteti Jézus színeváltozását az ószövetségitől, az az elgondolkodtató mozzanat, hogy Jézus, Mózes és Illés ebben a dicső jelenetben, Jézus Jeruzsálemben váró haláláról beszélgetnek. Az apostolok pedig boldogok - nem félnek, mint az ószövetség embere, amely az istenlátás halálától tart. Boldogok, de a maguk módján. Péter három sátrat akar készíteni Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, hogy őket ott marasztalja, hogy ezt a nagy boldogságot megőrizze magának és társainak azzal, hogy nem engedi el a mennyei vendéget. Szeretnének ott maradni a hegyen feledve munkát, szenvedést, otthagyva lenn a rájuk bízottakat, mert ők most boldogok. Van egy saját elképzelésük a boldogságukról. De Isten megszólal a felhőből - amire nem is számítanak - és a látomás véget ér. A gyötrelmes élet folytatódik tovább, ha akarják, ha nem.
Drága jó testvéreim!
Ami a hegyen történt, nem véletlenül történt. Amit leírtak az evangéliumban, nem véletlenül írták le, hanem azért, hogy az idők végiéig olvassa, és magára értse az emberiség. A jelenetben nagyon sokrétű jelképrendszer van, amelynek értelme csak a további csendes elmélkedéssel nyílhat meg az egyes ember számára, aki veszi a fáradságot, hogy otthonában újra elővéve ezt a szakaszt átimádkozza. Most egy mozzanatot szeretnék kiemelni belőle. Abban, ahogy Péter és társai viselkednek ott fenn a hegyen - magunkra ismerhetünk abban, ahogy imádkozunk. Azt mondjuk, hogy az imádság beszélgetés Istennel. A legtöbb ember azonban úgy imádkozik, hogy elmondja a maga gondját-baját, elmondja Istennek a betanult szöveget, és ezzel be van fejezve. Hol van itt a beszélgetésnek az az oldala, hogy Istent is szóhoz hagyjuk jutni? Hol van itt az, hogy meghallgassuk az ő szavát, hogy megismerjük őt. Az ilyen egyoldalú, monológ imában Istent afféle önműködőnek kezeljük: bedobunk néhány imádságot, mint valami pénzdarabot és cserébe megkapjuk kívánságaink teljesítését, mint az automatából a forró kávét, vagy a jéghideg kólát. És többnyire még a kéréseink is olyanok, mint a kávé vagy a kóla: csak pillanatnyi, evilági szükségleteink kielégítésére szolgálnak, nem pedig örök életünket veszik célba. Ahogy egy kávé vagy kóla után előbb utóbb ismét megiszunk egy másikat, úgy az ilyen kérések után is hamarosan jelentkeznek a következő földhözragadt kérések. Péter is a hegyen elképzelt magának és társainak valamit és benyújtotta a kérvényt Jézusnak: maradjunk itt örökre! Foglalkozz csak velünk Jézus! Arról, hogy emberek ezrei várták még Jézus tanítását és segítő csodáit megfeledkezett. Igazságos-e az ilyen kérés? Igazságosak-e kéréseid imáidban? Nem azt akarod-e te is elérni, hogy Isten csak veled foglalkozzák, hogy a többi ember nem számít? Mint ahogy Péter kérését nem lehetett teljesíteni annak igazságtalan volta miatt, úgy nem csoda, ha Isten a legtöbb kérésünket nem teljesíti, mert azok igazságtalanok másokra nézve. Isten pedig mindenki Istene, mindenkinek jót akar. Hogyan imádkozhatunk helyesen? Ha meghalljuk az Atya szózatát a felhőből: "Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!" Jézus Krisztust kell figyelnünk imáinkban. El kell csendesülni, fel kell hagyni a betanult imák felmondásával, panaszaink véget nem érő áradatával, hogy Isten engedjük szóhoz jutni. Az a fontos a jó imában, hogy Jézust akarjuk megismerni, és nem magunkat akarjuk javítani. Ha megismerjük Jézust és átadjuk magunkat neki, majd ő formál bennünket. Nem önjavítónak kell lenni az imának, hanem Jézusra figyelőnek. Most a nagyböjti időben különösen is fordítsunk időt az ilyen Jézusra figyelő és csendben lévő imára. Ha az apostolok a hegyen mertek a dicső Istenember arcába tekinteni, hogy nem haltak bele, akkor mi is merjünk Jézusra, az Istenre tekinteni. És amikor az Egyház arra biztat bennünket, hogy imádkozzunk többet, nem azt jelenti, hogy kétszerannyi rózsafüzért és más betanult imát mondjunk el, hanem kétszeresen jobban fordítsuk figyelmünket Jézusra. S ha ráfigyelünk, akkor ő majd megmondja, mit kell tennünk.
Urunk és Istenünk, tégy bennünket újra alkalmassá a keresztény reményre: tudjunk bízni önmagunk jövőjében és életünk kibontakozásában, hogy ne ragaszkodjunk görcsösen a már meglévőhöz és ne irtózzunk a kockázatoktól. Óvj meg, kérünk, bennünket a tompa és üres ténylegességtől és a kényelmes beletörődéstől. Ámen.
