Krisztusban drága jó testvéreim!
Régi történet beszél arról, hogy a bölcsek vitatkoztak, milyen név illeti meg a legjobban az Istent. Az egyik azt tanácsolta nevezzék Hatalomnak, hiszen ezt a világmindenséget Ő alkotta. A másik szerint jobban megfelel a Gazdag Isten elnevezés, hiszen az égen és a földön minden az övé. A harmadik azt akarta, hogy Bölcs névvel illessék, hiszen bölcsessége kormányozza a csillagokat, irányítja a mindenséget. Végül előállott egy ősz öreg és ezt mondta: „Hosszú életem tapasztalata alapján mondhatom, legfelemelőbb az Irgalmas Isten, mert még a bűnöket is el tudja törölni, meg tudja bocsátani”. Ebben aztán valamennyien megegyeztek.
Mivel a mai evangélium Isten irgalmáról beszél, nekünk is ezt a témát kell választanunk.
A Szent Lukács által följegyzett példabeszédet ezen a címen szoktuk emlegetni: A tékozló fiú története. Ha azonban figyelmesen át elmélkedjük a jézusi példabeszédet, nyugodtan megváltoztatjuk a címét. Például így: Az irgalmas Atya története. Abban ugyanis, hogy egy lázadó, megkísértett fiú elhagyja az atyai házat, nincs semmi rendkívüli. Ezzel szemben meglepő az Atya magatartása, mivel eltér az általános, a megszokott emberi gyakorlattól. Ez a példabeszéd az Isten és a bűnös ember kapcsolatát ábrázolja. Ez a példabeszéd nemcsak szép, de szinte minden részletében hordoz üzenetet minden idők minden krisztushívő emberének. Érdemes még egyszer végig menni a történeten, ezúttal részleteiben odafigyelve a mozzanatokra. A történet a fiatalabb fiú és az atya szakításával kezdődik, egyes egyedül a fiú hibájából, mert ő önálló életet akar élni. Nem kell neki az atyai, a szülői szigor, az otthoni szeretet, mert ő egyedül akar élni, neki ne parancsoljon senki, neki ne mondják meg, hogy mikor mit kell tenni, mert ő tudja és önálló életében az ő elképzelései szerint akar élni. Hány és hány fiatal, gyerek tesz így szüleivel: nagyképűen mondják, és vágják oda szüleinek, nekem te nem parancsolsz, azt csinálok, amit akarok. És mi is keresztény testvéreim! Hányszor utasítjuk el a Mennyei atyát az életünkből, mondván: Nem kell számunkra sem a Mennyei atya szigora, az ő parancsai mert nagyon nehezek a megtartásuk, válogatunk a parancsok között, hogy melyik a fogunkra való, és így visszautasítjuk az Atya szeretetét, közeledését. A fiú minden kapcsolatot megszakít apjával: a vagyoni helyzeten túl személyes kapcsolatuk is megszakad, mert a fiú elköltözik egy távoli vidékre. Meglepő, hogy az atya egyetlen szóval sem igyekszik visszatartani fiát ettől a lépéstől. A kettőjük szakítása mutatja meg a bűn igazi természetét: a bűn az Istennel való teljes szakítás. Pedig ezek gyökerét kell meglátnunk. Ahogy a fiú bűne nem abban áll, hogy egyvalami rosszat tett apjának, hanem abban, hogy teljesen szakított vele, úgy a bűn sem a bűnös cselekedetekből áll, hanem abból, hogy az ember gyökerében szakad el Istentől. Az atya nem tartja vissza a fiút egyetlen szóval sem, ez azt jelenti, hogy Isten teljes mértékben tiszteletben tartja szabad akaratunkat, nem fogja meg a kezünket, lábunkat és nyelvünket még akkor sem, amikor a bűnt elkövetjük.
Drága jó testvéreim!
A történet folytatásában a fiú sorsa rosszra fordul: a kezdeti nagy mulatozások után elfogy a pénze, és éhínség áldozata lesz. Elszegődik disznópásztornak, ahol még a disznók moslékából sem ehet. Ekkor a fiúnak eszébe jutnak az előző életének körülményei, amikor még az atyai házban volt. Az éhség oldaláról közelít: akkor nem éhezett és még ma is egy béresnek különb helyzete van az atyai házban, mint neki. Ám tudja: nem mehet haza csak úgy, hogy íme hazajöttem, azok után, ami történt. Ha elfordulunk Isten szeretetétől a bűnben, utána nem fordulhatunk csak úgy vissza hozzá azt mondva: Bocs' Isten, mától kezdve jó fiú leszek. Ahogy a fiú csak reménykedik abban, hogy atyja legalább a béresek közé befogadja - mert arról álmodni sem mer, hogy ismét fia lehessen -, úgy mi is csak reménykedhetünk abban, hogy Isten megbocsát nekünk. Egyáltalán nem természetes, hogy Isten csak úgy megbocsát, egyáltalán nem természetes, hogy a gyóntatószékben két perc alatt el van intézve minden. Ezután az atya kerül a színre, aki hazatérő fiát meglátja. Szerintünk az apának ezt kellene mondania, hogy: „Fiam, te mit keresel itt? Ami neked járt részedet kiadtam, te eltékozoltad, menj hát Isten hírével. Amit főztél, azt most edd meg.” A fiú ekkor biztos, hogy szomorúan felkelne és rongyos ruháiban, éhesen és fáradtan tovább menne. De az apa minden nap hosszú percekig kinn állt a kapuban a látóhatárt kémlelve, hogy mikor jön haza a fia. Mikor meglátja eléje szalad, hogy ezzel is elvegye félelmét és kellemetlenségét, amit abból adódik, ha otthon kell jelentkeznie. Megöleli, megcsókolja, az a csont és bőr kiéhezett, koszos, disznószagú fiút. Így bocsát meg nekünk Isten. Így vár haza minden nap a bűn útjáról, szalad elénk és megölel megcsókol, bármily büdösek, koszosak, bűnösek vagyunk is. Örömében lakodalmat rendez, visszafogadja fiát fiának. Akarod, hogy Isten téged is megöleljen? Akarod, hogy Isten téged is megcsókoljon? Egyedül rajtad áll, hogy hazatérsz-e. Ha nem térsz haza Isten fájó szívvel tovább kémleli a látóhatárt, mindhiába. De a történet nem fejeződik be. Folytatódik az idősebb testvér hazatérésével, aki nem akar bemenni, nem akar megbocsátani testvérének. Az atya ezúttal nem nézi tétlenül az eseményeket. Hozzá is kijön, elébe megy, mint kisebbik fiának. Kérleli őt, hogy menjen be. Az atya megnyilatkozásaiban fontos azt meglátni, hogy az örömünnepség nem a kisebbik fiú szertelen, bűnös életének a szentesítése, hanem hazatérésének, ünneplése. Isten előtt a bűn mindig bűn marad, azt nem lehet kimagyarázni. Isten a hazatérésünknek, megtérésünknek örül, s nem annak, hogy bűnt követünk el.
Drága jó testvéreim!
A történet nyitva marad: nem derül ki, hogy az idősebb testvér bemegy-e, vagy pedig most ő megy el az atyai háztól. Ez a nyitott történet felteszi nekünk is a kérdést: hajlandók vagyunk-e megbocsátani ellenünk vétkező embertársainknak, vagy nem? Mert ha nem éppúgy elszakadunk Istentől, mint a kisebbik fiú. Ha igen, abban az örömben lehet részünk, mint a tékozló fiúnak hazatérésekor. Mi is hajlamosak vagyunk, úgy élni vétkeinkben mintha mi sem történne, nem vagyunk képesek bocsánatot kérni, ha valakit megbántunk, pedig csak egy szón múlna az egész. Sokakat el tudunk ítélni bűnös magatartásuk miatt, de nem figyeljük meg saját magatartásunkat, nem szállunk magunkba, nem tudunk hazatalálni önmagunkba. Félünk a változástól, a megváltoztatástól, pedig nem az énünktől kell megválnunk, hanem az énünknek kell megváltoznia és megváltoznia az Úrban. Mikor a bűnbocsánat, a szentgyónás gondolata megjelenik bennünk, akkor hajlamosak vagyunk azt mondani: nincs amit megbánjak, most nem érzem magam úgy, hogy elvégezzem a szentgyónásomat. Pedig csak azt kellene tennünk, hogy magunkba szálljunk. Mindig ez a döntő és Isten is ezt várja el tőlünk, a szív tisztaságát. Mert, ahogy a zsoltáros írja: „Boldog, akinek hűtlensége megbocsátatott, vétke eltöröltetett".
Drága jó testvéreim!
Hányszor vagyunk könyörtelenek az embertestvéreinkkel szemben, és mégis az Isten hozzánk irgalmas? Hányszor vagyunk „főnökösködők” az emberekkel szemben, és mégis az Isten szeret minket? Hányszor engedem el annak a kezét, akiét, épp szorítani kellene, amikor segítségre van szüksége, és Isten fogja az én kezemet? Hányszor esek vissza ugyanabba a bűnökbe, és mégis rám mosolyog az Isten de ha embertestvérem visszaesik már rögtön el is ítélem? Befejezésül tegyünk néhány következtetést: 1. Isten mindig meghagyja és nem korlátozza emberi szabadágunkat. 2. Az isteni szeretet megtagadása, azaz a bűn távolít el minket Istentől. 3. Az Istent elhagyó és szabadságával visszaélő ember felelős tetteiért és ezt a felelősséget nem háríthatja Istenre, a körülményekre vagy más emberekre. 4. Isten nélkül hiába keresi az ember a boldogságot, élete kudarcba fullad. 5. A visszatérés, a bűnbánat lehetősége mindig megmarad számunkra, hiszen Isten irgalmas Atyaként visszavár minket, örömmel fogadja megtérésünket és kész megbocsátani nekünk. 6. Mindannyian tékozló fiúk és lányok, tékozló férfiak és asszonyok vagyunk. Van, aki távozóban, és van, aki visszatérőben. A nagyböjti idő lehetőséget ad mindannyiunknak, hogy lelkiismeretvizsgálatot és bűnbánatot tartsunk, s elinduljunk Isten felé. Ő szeretettel vár ránk és újra a kegyelem tiszta ruhájába öltöztet minket. Éljünk a nagy lehetőséggel!!!! Ámen!
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
