Krisztusban drága jó testvéreim!
A jeruzsálemi bevonulással Jézus életének utolsó felvonása kezdődik el. Jézus élete korábban is mozgalmas volt, de az igazán fontos események csak most, az utolsó felvonásban játszódnak le. Gondoljunk csak a mi Urunk nyilvános működésének három esztendejére! Minden azzal kezdődött, hogy megkeresztelkedik a Jordán folyóban Jánosnál, majd pedig tanítványokat gyűjt maga köré, s velük indul el, hogy bejárja a városokat és falvakat. Útja során nem csak tanítványait tanítja, hanem egyre nagyobb tömegekkel találkozik, akik kíváncsiak szavára, amelyből oly erő árad, amilyet másnál még sosem tapasztaltak.
Persze nem csak a tanítás miatt jönnek hozzá. Hamar elterjed annak híre, hogy hatalma van a betegségek fölött, s képes visszaadni a vakok látását, a süketek hallását, s a némáknak a beszéd képességét. Szavára a gonosz lelkek távoznak a megszállottakból, a leprások megtisztulnak, s a bénák járni tudnak, mindezek mellett legkülönlegesebb csodái azok, amikor halottakat támaszt fel, s hoz vissza az életbe.
Az egyszerű emberek szívesen hallgatják példabeszédeit, amelyek szereplőiben önmagukra ismerhetnek. Az igazság tanítására éhezőket olykor csodálatos módon megszaporított kenyérrel lakatja jól. Miközben egyre többen hisznek benne, s ismerik fel személyében a Messiást, a zsidó vallási vezetők szembe fordulnak vele, s azt tervezik, hogy megölik. Mindezek után érkezünk el az utolsó felvonáshoz, amely a jeruzsálemi bevonulással kezdődik. A lelkesedés a tetőfokára hág. Az emberek örömmel fogadják, s köszöntik a szamárháton érkező messiás-királyt. Pálmaágakkal integetnek, s egyesek még a ruháikat is leterítik elé az út porába. Néhány nap múlva azonban ellenkezőjére fordul a hangulat. A Messiást köszöntő ének durva kiabálássá változik, s a királynak kijáró tisztelet helyébe gyilkos szándék lép. A ruháikat az útra terítő emberek tétlenül nézik, amint a ruháitól megfosztott Jézus az út porába roskad a kereszt terhe alatt. Akik korábban mellette álltak, mostanra elmenekültek vagy szembe fordultak vele. Most talán mi is pálmaágat ragadunk kezünkbe, s később talán öklünket rázzuk ellene. Igen, én is elindulok az úton. Jézus útja az én utam is. S ez az út a Golgotára vezet, ahol Jézus meghal értem, s vele együtt én is meghalok. A feltámadáshoz nem vezet más út. Az egyetlen biztató jel az számomra, hogy az út felfelé vezet.
Drága jó testvéreim!
Romában áll a világ legnagyobb temploma: a Szent Péter-bazilika. Építészeti remekmű. Főoltárán egyedül a pápa misézik. És amikor eljön az Úrfelmutatás fölséges pillanata, fönt a kupolában harsonák szólalnak meg, a pápa, kezében Krisztus teste és vére, mind a négy égtáj felé fordul és megmutatja. Jelezni akarja ezzel, hogy az egész világ számára itt van az üdvösség forrása. Az utolsó vacsora szerény terme helyett most egy hatalmas bazilika, a tizenkét apostol helyett tízezrek, az egyszerű korsó helyett aranykehely, de a lényeg ugyanaz: Jézus mutatja be áldozatát a mennyei Atyának. Elmélkedjünk tehát arról, hogy mi az áldozat, ki az áldozó és kik az áldozók.
1. Mi az áldozat?
A mindennapi életben is használjuk ezt a kifejezést: áldozatos életet élt, föláldozta magát stb. Az az értelme, hogy aki áldozatos életet él, vagy áldozatot hoz, az lemond saját kényelméről és önzéséről. „Úgy legyen, ahogy neked jó, és nem ahogy nekem.” Szülők mennyi áldozatot tudnak hozni gyermekeikért, házastárs házastársért. Fárasztó munka után sietnek a kórházba, sokszor éjjeli nyugalmukat is megrövidítik. Mindebben tényleg van az áldozatból. Eredeti értelme szerint azonban egyedül Istennek szól. Lelkünkben imádjuk az Istent és ezt külső áldozattal fejezzük ki. Az imádásban elismerjük, hogy Isten a teremtőnk és urunk, Ő a végső célja életünknek. Ezt akarjuk kifejezni, amikor áldozatot mutatunk be. Ábel megköszönte Isten gondviselő jóságát és áldozatot mutatott be a föld terméséből. Noé, amikor kiszállt a bárkából, oltárt állított és áldozott. Ábrahám fiát is föláldozta volna, hogy engedelmeskedjék Istennek. Mózes szintén előírta, hogy vándorlásuk közben mutassanak be áldozatot Istennek és ismerjék el uruknak. Állatokat, bort és ételt vittek az oltárra: „Istenem, neked áldozom termésem legjavát!” Jézus ezek helyett saját testét és vérét áldozta. „Bakok vére nem tetszett neked… de testet alkottál nekem… íme, jövök, hogy beteljesítsem akaratodat.” Másoknak is alkottál testet és vért, de arra használták, hogy vétkezzenek vele. Őértük áldozom magam, mert szeretem őket… Isten csupán egyszer teremtett napot, de az minden reggel újra fölkel, hogy világosságával és melegével áldja meg a világot. Jézus Krisztus is csak egyszer áldozta föl magát az utolsó vacsorán, s ez azóta mindennap megismétlődik az oltáron.
2. Ki az áldozó?
A világ bármelyik templomában vagyunk is, tűnjenek el a művészi szobrok és festmények, hallgasson el az orgona és az ének s mindegy, hogy tizenketten vagy tizenkétezren vannak jelen, - itt most egyedül Krisztus a fontos. Kezébe veszi a kenyeret és azt mondja: „Ez az én testem, melyet odaadok értetek.” Aztán fogja a kelyhet: „Ez az én vérem, amelyet kiontok értetek.” Miért teszed ezt Krisztus? „Mert nagyobb szeretete senkinek sincs, mint aki életét adja barátaiért.” Az egész életemet akartam odaadni. Ezért Betlehemben istállóban születtem, csecsemőként Egyiptomban menekültem, Názáretben nehéz munka között nevelkedtem, aztán jártam a falukat esőben, sárban, jártam a városokat égető nyárban, éheztem és szomjaztam. De mindez nem volt elég. Most a harminchároméves fiatal életemet adom értetek. Miért? Hogy a mennyei Atya bocsássa meg bűneiteket. Amikor az én életemről volt szó, azt mondtam: „Ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.” De most róluk van szó, s „azt akarom, hogy ahol én vagyok, ott legyenek ők is”. Mivel pedig az egész életem az, hogy Atyám akaratát cselekedjem, tudom, hogy az Atya élete is, hogy az én akaratomat megtegye. „Mert én és Atya egy vagyunk.” – Miért nem így ünnepeljük a szentmisét? Mert a megszokás lett úrrá fölöttünk! Megszoktuk az üdítő vizet, pedig milyen nagy kincs a vándornak, megszoktuk a napsugarat, pedig milyen kincs a rabnak, megszoktuk a mindennapi kenyeret, pedig milyen nagy kincs az éhezőnek. És megszoktuk a szentmisét, pedig milyen nagy kincs a léleknek.
3. Kik az áldozók?
Jézus nem azt mondja: „Vegyétek és őrizzétek… Vegyétek és imádjátok,” – hanem: „Vegyétek és egyétek!” És amikor azt mondja: „Ez az én testem”, akkor az egész testére gondol. Ő a fej, mi valamennyien tagjai vagyunk. A fej és a tagok nincsenek külön-külön, mert a kettő egy. Ha tehát Krisztus saját testét adja áldozatul, akkor kell, hogy mi is áldozatul adjuk magunkat. A szentmise nem áhítatgyakorlat, nem is jámborkodás, és nem vallásos előírás. Jézus az áldozásban eggyé akar lenni velünk, hogy mi is egyesüljünk áldozati szándékával. Szép szokás volt egy apácazárdában. A kápolna falán kis ládikó volt fölfüggesztve. Napközben, amikor valamelyik nővérnek kellemetlensége akadt, egy szem búzát tett bele. Havonként kiüresítették és megőrölték. Ebből sütötték a szentostyát. El lehetett mondani, hogy áldozataik szó szerint belekerültek Krisztus áldozatába. Így lehetne nekünk is előkészülni a vasárnapi szentmisére. Mindegyikünknek vannak szeretteink, akikben kialszik a hit, megfogyatkozik a szeretet, érettük mutatjuk be könyörgő és engesztelő áldozatunkat: „Atyám, Krisztussal egyesülve ajánlom föl szenvedéseimet.”
Drága jó testvéreim!
Megmutatni a szeretetet, nincs ennél nemesebb öröm a világon. Nézzétek csak a jegyeseket! Vajon miért szépek és miért boldogok? Mert kivirágzott szívükben a szerelem rózsafája és ezt mutogatják egymásnak. Milyen boldogok az édesanyák, midőn magukhoz ölelik gyermeküket és csókjaikkal illetik. Ezért boldogok. Mily boldog volt Veronika, hogy azon a véres keresztúton nemcsak fehér kendőjét, hanem Krisztus iránti szeretetét is meglobogtathatta. A szeretet az egyetlen kincs, amire igazán büszkék lehetünk. Mielőtt megnyíltak szent sebe virágai, szíve virágzott ki a szeretet örömétől. Szinte várja a keresztet, hogy vele együtt az egész emberiséget szívére ölelje. Mennyei Atyánk ugyanis a Golgota óta Fiának ölelő karjaiban látja az egész emberiséget. Mindnyájunkban olyasvalakit lát, akit az Ő Fia szeret. Egy bolognai ügyvéd elsőnek gratulált annak idején Lambertini bíborosnak, aki XIV. Benedek pápa néven lépett Szent Péter örökébe. Az ügyvéd a pápa segítségét, protekcióját kérte. Rendben van, mondta a szentatya, holnap éppen templomot szentelek a városban. Állj az ajtóhoz és ott, mint régi barátodat köszöntsél engem! Így is történt. A következő nap Róma népe szemtanúja lehetett, amint a pápa magához ölelte a bolognai ügyvédet. Ettől kezdve annyi peres ügye volt, hogy nem tudta elvállalni az egészet. Jézus Krisztus minket is átölelt a kereszten, ezért örvendezett és ezért örvendezhetünk mi is virágvasárnapján.
Drága jó testvéreim!
A mai napon barkaágat veszünk a kezünkbe. Jelkép ez, de ne maradjon csupán az! A barka bársonyos rügye akkor lesz kedves Jézus szemében, ha bársonyos lesz a szívünk is. Virágvasárnapján virágozzék ki a mi szívünkben is az igazi szeretet. Énekeljünk hozsannát Jézusnak, de ne csupán az ajkunkkal! Uram, szeretlek és kérlek: vonulj be az én szívemben is! Lábad elé szórom bűneimet, hogy szerető lépteiddel eltapossad azokat. Megnyitom előtted szívemet, hogy bevonulj és engem is átváltoztass örvendező, szeretetről tanúskodó emberré. Taníts meg minden embert arra, hogy ne hatalmával, tudományával, szépségével, hanem szeretetével dicsekedjék. Jaj, de kevesen vannak, jaj, de kevesen vagyunk, akik szívüket, mutogatják Istennek és embereknek! Pedig csak ezáltal lehetünk áldottak az emberek között és áldottak az Isten szemében. Ámen.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
