Jézus nem agyonlapítva és reszketve várta az elkerülhetetlen szenvedéssorozatot, hanem szinte diadalmenetben siet elébe! Elibe siet - és szíve kohójában átváltoztatja a reá váró és az Őt érő szenvedéseket - MEGVÁLTÁSSÁ.
Ha egyszer nem saját szívünk tudatalatti kívánságai és képei szerint nézzük a Gecsemánéban imádkozó Jézust, hanem úgy, ahogy az Ige és az Ő lelke bemutatja, akkor döntő élményünk lesz. Mert eltűnik az Isten akarata alatt nyögő áldozat, és helyette azt a Valakit látjuk, akit Isten mutat Igéje és Szentlelke által: az önmagát győzelmesen odaáldozó Jézus Krisztust. Jól értsd meg: nem áldozat, hanem önmagát diadalmasan odaáldozó - mert Atyja így látja ezt jónak. Hogy ez az Ige igaz értelmezése és nem az, ahogyan gyakran értelmezzük, mi sem mutatja jobban, mint az az eseménysorozat, ami utána következik: néhány perc múlva meggyógyítja Malkus, a templomszolga megvágott fülét. Úgy hallgat megkötözötten a trónján ülő Pilátus előtt, hogy az nagy szabadságában belereszket, mert a vádlott ítéli a bírót. Nem fogadja el a rajta siránkozók jajongását a szenvedések útján, hanem azt mondja nekik: magatokon sírjatok és gyermekeiteken. Az egyik gyilkosnak a kereszten helyet készít a paradicsomban. János személyében Fiút ad maga helyett az édesanyjának, és gyilkosait Isten kegyelmébe könyörgi. - Ha ezt megértjük, ha ezt jól értjük meg, csak akkor lesz igaz számunkra Jézus utolsó és legjelentősebb szava: Elvégeztetett. Ha a gecsemánébeli egész jelenet a maga valóságában villan elénk, csak akkor lesz az utolsó szó nyögdécselő sóhaj helyett az, aminek valóban elhangzott: diadalkiáltássá. Még akkor is, ha valóban csak sóhajtva tudta már kimondani. Mégpedig olyan diadalkiáltássá, amitől megrendült a föld, s amitől megrepedt a templom kárpitja! Mert Jézus valóban diadalmasan töltötte be Isten akaratát az emberek gyűlölete ellenére is. Íme, így érthetjük és így láthatjuk meg a diadalmas élet végén a diadalmas halált, a megváltó halált, az életfakasztó halált.
Forrás: Gyökössy Endre - Töviseink és a Töviskoronás
