Krisztusban drága jó testvéreim! Az emberek különbözőségéből következik, hogy életük válságos helyzeteiben más és más magatartás tanúsítanak. A legtöbben úgy tesznek, mint az apostolok, akik a véres nagypénteki események után közösségbe tömörülve, egymást bátorítva és vigasztalva próbáltak megbirkózni kételyeikkel és bánatukkal. Érdekes, hogy ebben a nehéz helyzetben Tamás apostol más utat választott. Visszavonult, egyedül akart megbirkózni csalódásaival, egyedül akart dönteni jövendő teendőiről. Természetesen hamarosan kiderült, hogy a magány útja őt sem vezeti el a megnyugvás hegyére. Ennek felismerése nyomán Tamás ismét felkereste az apostolok társaságát, akik lelkendezve számoltak be Jézus föltámadásáról és a vele történt találkozásukról. Tamás azonban olyan mélyre zuhant a kételyek szakadékában, ahonnan társai sem tudták kiemelni. Jézus közbelépésére, sebhelyei megmutatására volt szükség, hogy az apostol hite új életre támadjon. Miközben Tamás történetét hallgatjuk, azt hiszem, mindnyájan rokonszenvet érzünk iránta. Ennek okát abban határozhatjuk meg, hogy legtöbbünk hite nem nélkülözi az átmeneti vagy tartós kételyeket és mindig rászorulunk hitünk táplálására, erősítésére. Érdemes felfigyelnünk arra a körülményre, hogy Jézus nem tesz szemrehányást Tamásnak és jómaga vállalkozik kételyei eloszlatására. Ezzel is példát adott nekünk, hogy megértéssel forduljunk kételyekkel viaskodó testvéreink felé. Igaz, a józan értelem is elvezethet a hit kapujához, mivel a rendet sugárzó világegyetem Isten feltételezése nélkül teljesen érthetetlen. Ám az is nyilvánvaló, hogy az élet fájdalmas titkai, számunkra érthetetlen jelenségei elhintik bennünk a kételyek magvait. Szeretteink elvesztése, a különféle érzelmi megrázkódtatások, a bűn útjára tévedt szívünk mindmegannyi forrása a különféle kételyeknek.
Drága jó testvéreim!
Az evangélium nem győzi hangsúlyozni a hit jelentőségét, üdvözítő erejét, boldogító hatalmát. Ezért kell elítélnünk minden olyan törekvést, amely gyengíteni, kioltani igyekszik a hit lángját. New Yorkban történt, ahol egy lelkipásztort felkeresett egy ateista, aki abban a téveszmében élt, hogy az emberekben ki kell oltani az istenhit világosságát. Vitába elegyedett a lelkipásztorral és előhozakodott a szokásos ellenérvekkel. Ám alig kezdett bele mondókájában, a lelkipásztor félbeszakította: Kérem, Uram, hagyjon nekem békét, mert igen ideges állapotban vagyok egy botrányos esemény miatt. De hát mi történt, ami önt ennyire megzavarta? Képzelje el, hogy megyek az utcán és találkozom egy mozgássérült emberrel. Mankójára támaszkodva vonszolta magát. Egyszer csak jön egy durva ember, kiüti a mankót a sántikáló ember kezéből, aki emiatt elesik, bele egy pocsolyába. Ó, ez valóban semmirekellő fickó volt, ha így cselekedett. Nos, válaszolta a lelkipásztor, ez a fickó itt áll előttem, ön az. Gondolja meg, hány ember sántikál a szenvedés, a betegség, az elhagyatottság, a magány vagy a bűnös szenvedélyek útján. Legtöbbjükben csak a hit tartja a lelket. És akkor jön ön híres hitetlenségével és ezt a mankót is elveszi tőlük… Méltán jegyzi meg Vianney Szent János: „Akik nem hisznek, azoknak lelke nagyobb vakságban szenved, mint akiknek nincs szemük. Úgy élünk ebben a világban, mint a ködben. A hit azonban, akárcsak a szél, szétszórja ezt a ködöt és nyomában felragyog lelkünkben a nap.” Természetesen helytelen lenne Tamás apostolt is hitetlenként emlegetnünk. Ám ő is azok közé tartozott, akik földízű módon gondolkoztak a Messiásról és nem tudták elképzelni, hogy szenvedjen és meghaljon. Nem istenhite ingott meg, csak saját elképzelései omlottak össze. Mindez logikus következménye annak a jézusi kijelentésnek, amely szerint Isten gondolatai nem a mi gondolataink, Isten útjai nem a mi útjaink. Tamás hitt az Istenben, várta a Megváltót, de nem így képzelte el a megváltás művét. Nem az Isten léte ellen tusakodott, hanem az Isten módszerét kifogásolta. Istent a hatalom trónusára képzelte és nem értette meg, hogy Jézus azért jött közénk, mert Isten szeretetét akarta kinyilatkoztatni.
Drága jó testvéreim! Minden ünnepnek van valami sajátos varázsa és egyéni mondanivalója. Húsvét a diadal, az öröm és a hit ünnepe. De lehet csinálni belőle népünnepet piros tojással, nyuszikával és locsolással. Nem az a baj, hogy vannak népszokások, hanem az, hogy az ünnep lényege lassan kimarad s olyan lesz, mint egy szép váza, amit szobadísznek használunk, de nincsen benne virág. Húsvét a hit ünnepe: az apostolok húsvét előtt hittek Jézusnak, akit látták, húsvét után pedig hittek Jézusban, akit nem láttak. Erről a hitről szeretnék még néhány gondolatot megosztani.
1. A hitben el kell indulni Aki autón közeledik, állandóan figyeli az útjelző táblákat, csak így juthat el a célba, ezek mutatják, merre kell haladnia. Az életben is vannak válaszutak, ha nincsenek is figyelmeztető táblák: jellemes ember akarsz lenni, vagy jellemtelen, becsületes ember akarsz lenni, vagy szélhámos? Komoly, vagy könnyelmű? Megbízható, vagy megbízhatatlan? Dönteni kell! Ilyen válaszút ez is: hivő ember leszek, vagy hitetlen? Az Úr Jézus a mai evangéliumban mondja a felszólítás: „Tamás, ne légy hitetlen, hanem hivő!” Ne hidd, hogy csak világ van, és Isten nincsen, ne hidd, hogy csupán test van, és lélek nincsen, ne hidd, hogy csupán földi élet van, és örökélet nincsen. De hidd, hogy többre születtél, mint robotoló gépnek, hidd, hogy életednek célja van és értelme, hidd, hogy nem a vak sors irányítja életedet, hanem a gondviselő Isten. Kolumbusz, Amerika fölfedezője elhatározta, hogy három hajójával Nyugat felől jut el Indiába. Ugyanakkor a Tudós Társaság okos tagjai őrültségnek minősítették, mely teljes kudarcban fog fulladni. De Kolumbusz hitt, és fölfedezte Amerikát. Az én kezemben is ott a térkép: Krisztus Evangéliuma, hiszek neki! Nem vagyok egyedül. Milliók indultak el a hit útján, és nem vallották kárát. Milliók járták ezt az utat, és megoldották életüket. Elindulok én is velük és utánuk. Hiszek, Uram, és ezzel a hittel legyőzőm nehézségeimet. „A győzelem, ami diadalt arat a világon: a mi hitünk.”
2. Meg kell gyökeresedni a hitben
A kereszténység legnagyobb botránya, hogy a keresztények élete semmiben sem különbözik a pogányokétól, éppen olyan önzők, haszonlesők, sértődőek, haragot tartók, pletykálkodók, mint a többiek. Mert sokan vannak a szokás-katolikusok, akik megszokásból imádkoznak, megszokásból hisznek, de hitük szerint egyébként nem élnek, vannak született keresztények, beleszülettek egy keresztény családba, belekeresztelték őket az Egyházba, meg is bérmálkoztak és templomban esküdtek, mert ez náluk így szokás, de ezek csak keretek és formák, tartalom nincsen bennünk. Vannak politúr-hívők, kívülről csillognak, végül vannak vasárnapi-keresztények és hétköznapi pogányok, a templomban imádkoznak, a templomon kívül káromkodnak. Ezért kell, hogy a hit egészen átjárja életünket. Olyannak kell lennie, mint a gyökérnek, mely egyre mélyebben fúródik a földbe s onnét juttatja a táplálékot a szárba, törzsbe és koronába. A hit is belemélyed az Istenbe s onnét meríti a kegyelmeket az életünk számára. A hit olyan, mint a szív, amely eljuttatja a vért egész testünkbe, kell, hogy a hit is eljuttassa Isten szeretetét minden cselekedetünkbe. Ezért van döntő jelentősége a tettnek, mert általa bontakozik ki bennünk a hit. Ahogy embernek születünk és mégis fáradságos önneveléssel kell emberré válnunk, ugyanúgy keresztények vagyunk a keresztség által, és mégis fáradságos küzdelem által kell valódi kereszténnyé válni. Az igazságot cselekedni kell, mondja az Apostol. Gyakorolni kell a szeretetet és megbocsájtást. Régi mese szerint, aki bekente szemét a bölcsek balzsamával, az meg tudta látni a földbe rejtett kincseket. Ilyen kenőcs a hit: meglátja a felebarátban Krisztust és Krisztusban az Istent.
De drága jó testvéreim!
3. A hitben állhatatosan ki kell tartani
Az élet delén jelentkezik a fölismerés, hogy nem jutottunk el oda, ahová szerettünk volna, nem valósítottuk meg tervünket. És jelentkezik a félelem, hogy most az idő is, a lendület is hiányzik hozzá. Akiket legjobban bíráltunk, mi is olyanok, félig keresztények lettünk. A múltnak már nagyobb a súlya, mint a jövőbe tekintő reménynek. És rájövünk, hogy az erkölcsi gyöngeségnél és a lenézett hiúságnál is jobban fáj a kiábrándulás, hogy képtelenek voltunk megvalósítani eszményképünket. Az az érzésünk, hogy színházat játszunk, hogy nem őszinte az életünk. Ilyenkor jön a veszély, hogy kételkedünk hitünkben. De Jézus mondja: „Bízzatok, én legyőztem a világot.” Ha én is csak olyan maradtam, mint a többiek, akkor mi a különbség a keresztény és a nemkeresztény között? Az egyik az, hogy mindig több akarok lenni, mint csupán ember. A másik meg az, hogy a húsvéti remény legyőzi a szorongást. Ezért Tamás apostollal borulok Jézus lábai elé és mondom: „Én, Uram Istenem!”
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
