XIV. Leó pápa első szentmiséjét mutatta be pápaként május 9-én a Sixtus-kápolnában a bíborosi kollégiummal. A Missa Pro Ecclesia A Romano Pontifice alkalmával mondott első homíliáját olvashatják.
Angolul kezdem, a többi olaszul lesz. Szeretném megismételni a válaszos zsoltár szavait: „Új éneket énekelek az Úrnak, mert nagy csodát művelt.” És valóban, nemcsak velem, hanem mindannyiunkkal, bíboros testvéreim. Miközben ma reggel ünnepelünk, arra hívlak benneteket, hogy ismerjétek fel a csodákat, amelyeket az Úr tett, az áldásokat, amelyeket az Úr továbbra is kiáraszt mindannyiunkra. Péter szolgálatán keresztül arra hívtatok meg, hogy vigyem ezt a keresztet, és hogy áldásként kapjam ezt a szolgálatot. És tudom, hogy számíthatok mindannyiótokra, hogy velem tartotok, amikor egyházként, Jézus barátainak közösségeként, hívőként folytatjuk a jó hír hirdetését, az evangélium hirdetését.
[olaszul] ,,Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Ezekkel a szavakkal Péter, akit a Mester a többi tanítványával együtt a belé vetett hitéről kérdezett, kifejezte azt az örökséget, amelyet az egyház az apostoli utódlás révén kétezer éven át megőrzött, elmélyített és továbbadott. Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia: az egyetlen Megváltó, aki egyedül tárja fel az Atya arcát. Benne Isten, hogy közel és elérhetővé tegye magát a férfiak és nők számára, a gyermek bizakodó szemében, a fiatalember eleven elméjében és a férfi érett vonásaiban nyilatkoztatta ki magát nekünk (vö. Gaudium et spes, 22.), végül a feltámadás után dicsőséges testében jelent meg tanítványainak. Így mutatta meg nekünk az emberi szentség modelljét, amelyet mindannyian utánozhatunk, a minden korlátunkat és képességünket meghaladó örök sors ígéretével együtt. Péter válaszában mindkettőt megérti: Isten ajándékát és az utat, amelyet követnie kell, hogy engedje magát megváltoztatni ezen ajándék által. Ez az üdvösség két elválaszthatatlan aspektusa, amelyet az egyházra bíztak, hogy az emberi nem javára azt hirdesse. Sőt, ránk vannak bízva, akiket ő kiválasztott, mielőtt még anyánk méhében megformálódtunk (vö. Jer 1,5), akik a keresztség vizében újjászülettünk, és akiket — korlátainkat meghaladva és nem a saját érdemünk miatt — idehozott és innen elküldött, hogy az evangéliumot minden teremtménynek hirdessük (vö. Mk 16,15).
Különös módon Isten az Önök választása által elhívott engem az apostolok fejedelmének utódjául, és rám bízta ezt a kincset, hogy az ő segítségével hűséges kezelője legyek annak (vö. 1 Kor 4,2) az egyház egész misztikus teste érdekében. Azért tette ezt, hogy egyre teljesebbé váljon, mint egy hegyen álló város (vö. Jel 21,10), mint a történelem vizein áthajózó üdvösség bárkája, és mint világítótorony, amely megvilágítja e világ sötét éjszakáit. És mindezt nem annyira struktúráinak pompája vagy épületeinek csodálatos volta révén — mint azok az emlékművek, amelyek között találjuk magunkat –, hanem inkább tagjainak szentsége által. Mert mi vagyunk az a nép, amelyet Isten kiválasztott magának, hogy hirdessük annak csodálatos tetteit, aki elhívott minket a sötétségből az ő csodálatos világosságára (vö. 1Pt 2,9).
Péter azonban egy konkrét kérdésre válaszolva tesz hitvallást: ,,Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” (Mt 16,13). A kérdés nem jelentéktelen. Szolgálatunk lényeges aspektusát érinti, nevezetesen a világot, amelyben élünk, annak korlátaival és lehetőségeivel, kérdéseivel és meggyőződéseivel. ,,Kire mondják az emberek, hogy az Emberfia?” Ha elgondolkodunk a jeleneten, amelyet szemlélünk, két lehetséges választ találhatunk, amelyek két különböző hozzáállást jellemeznek. Az első a világ válasza. Máté elmondja nekünk, hogy a Jézus és tanítványai közötti beszélgetés a gyönyörű Fülöp Cézárea városában zajlik, amely tele van fényűző palotákkal, csodálatos természeti tájak veszik körül, a Hermon-hegy lábánál fekszik, de egyben kegyetlen hatalmi játszmák helyszíne, árulások és hűtlenségek színhelye is. Ez a helyszín egy olyan világról beszél nekünk, amely Jézust teljesen jelentéktelen személynek tartja, legfeljebb olyasvalakinek, aki szokatlan és feltűnő módon beszél és cselekszik. És így, amint jelenléte az őszinteségre vonatkozó követelései és szigorú erkölcsi követelményei miatt zavaróvá válik, ez a világ nem habozik elutasítani és kiiktatni őt.
Aztán ott van a másik lehetséges válasz Jézus kérdésére: a hétköznapi emberek válasza. Számukra a Názáreti nem sarlatán, hanem egy becsületes ember, akinek van bátorsága, aki jól beszél és a helyes dolgokat mondja, mint más nagy próféták Izrael történetében. Ezért követik őt, legalábbis addig, amíg ezt túl nagy kockázat vagy kellemetlenségek nélkül megtehetik. Számukra azonban ő csak egy ember, és ezért a veszély idején, a szenvedése alatt ők is elhagyják őt, és csalódottan távoznak. Ami e két hozzáállásban feltűnő, az a mai aktualitásuk. Olyan fogalmakat testesítenek meg, amelyeket korunkban is könnyen megtalálhatnánk sok férfi és nő ajkán, lényegében azonosan, de más-más nyelven kifejezve. Ma is sok olyan kontextus van, amelyben a keresztény hitet abszurdnak tartják, olyannak, ami a gyengéknek és az értelmetleneknek szól. Más biztosítékokat részesítenek előnyben, mint amilyen a technológia, a pénz, a siker, a hatalom vagy az élvezet. Ez olyan környezet, ahol nem könnyű hirdetni az evangéliumot és tanúságot tenni annak igazságáról, ahol a hívőket kigúnyolják, ellenzik, megvetik vagy a legjobb esetben is csak eltűrik és sajnálják. Mégis, éppen ezért ezek azok a helyek, ahol a missziós tevékenységünkre égető szükség van. A hit hiánya gyakran tragikusan együtt jár az élet értelmének elvesztésével, az irgalmasság elhanyagolásával, az emberi méltóság megdöbbentő megsértésével, a család válságával és annyi más sebbel, amely társadalmunkat sújtja. És nem kevés ilyen van.
Ma is sok olyan környezet van, amelyben Jézust, bár emberként értékelik, egyfajta karizmatikus vezetővé vagy szuperemberré degradálják. Ez nemcsak a nem hívők, hanem sok megkeresztelt keresztény között is így van, akik így ezen a szinten gyakorlatilag ateizmusban élnek. Ez a ránk bízott világ egy olyan világ, amelyben — ahogyan Ferenc pápa oly sokszor tanította — arra vagyunk hivatottak, hogy tanúságot tegyünk a Jézusba, a Megváltóba vetett örömteli hitünkről. Ezért fontos, hogy mi is Péterrel együtt ismételjük: ,,Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Lényeges, hogy ezt mindenekelőtt az Úrral való személyes kapcsolatunkban, a megtérés mindennapi útjára való elköteleződésünkben tegyük. Azután, hogy ezt egyházként tegyük, közösen megtapasztalva az Úrhoz való hűségünket és elvinni az örömhírt mindenkihez (vö. Lumen gentium, 1.).
Ezt mindenekelőtt magamnak mondom mint Péter utódjának, mivel megkezdem római püspöki küldetésemet, és Antiókhiai Szent Ignác jól ismert kifejezése szerint arra vagyok hivatott, hogy szeretetben elnököljek az egyetemes egyház felett (vö. Rómaiakhoz írt levél, Prológus). Szent Ignác, akit láncra verve vezettek ebbe a városba, közelgő áldozata helyszínére, az ottani keresztényeknek írta: ,,Akkor leszek igazán Jézus Krisztus tanítványa, amikor a világ már nem látja a testemet” (Rómaiakhoz írt levél, IV. 1). Ignác arról beszélt, hogy az arénában a vadállatok felfalják — és ez meg is történt –, de szavai általánosabban érvényesek arra a nélkülözhetetlen elkötelezettségre mindazok részéről, akik az egyházban a hatalomnal rendelkeznek. Szolgálatuk azt jelenti, hogy félre kell állniuk azért, hogy Krisztus látható legyen; kicsivé kell tenniük magukat azért, hogy Krisztus legyen ismert és őt dicsőíthessék (vö. Jn 3,30); hogy a végsőkig felégessék magukat a szolgálatban azért, hogy mindenkinek lehetősége legyen megismerni és szeretni Krisztust.
Isten adja meg nekem ezt a kegyelmet, ma és mindig, Mária, az egyház anyja szerető közbenjárása által.
Az America magazin által közölt angol szövegből fordította Bodó Márta
