Krisztusban drága jó testvéreim!
Szent János evangéliuma egyszerűen és világosan meghatározza a keresztény élet mibenlétét: Hallgatni Jézus szavára és követni Őt. Első hallásra mindez igen könnyűnek látszik, de valójában olyan feladat, ami gyökeres változást igényel és eredményez életvitelünkben. Erről tanúskodik pogány japán ember megjegyzése, aki így értékelte a keresztény hittérítők munkáját: „Tisztában vannak önök azzal, hogy mit akarnak velünk csinálni? Kiszakítani szívünket a testünkből. Mi ősi közösségben élünk isteneinkkel. Ebből a kapcsolatból merítünk erőt. Segítséget élethez és halálhoz. Ha ezt a viszonyt megszakítjuk, elveszítjük megtartó hitünket és szellemi otthonunkat…”
Ez a vallomás megsejteti, milyen gyökeres változást igényel és eredményez a Jézushoz történő csatlakozás. Valóban szívet, szellemi hazát kell cserélnünk. El kell hagynunk téves hiteink, bűneink „földjét” és neki kell vágnunk az életszentség minden erőnket igénybe vevő vállalkozásába. A tegnapi „minden” elhagyása azonban olyan új „mindenséget” tár fel előttünk, amely feledteti a Jézus nélküli múltunkat. Vállalkozásunkat megkönnyíti az a körülmény, hogy a hívó hang, Jézus szava kibontja és mozgósítja bennünk azokat az erőket. Amelyek gyönyörűségünket találják Isten törvényeiben. Természetesen nem hanyagolható el az a tény, hogy sokféle hang kavarog bennünk és körülöttünk. Vakmerőség lenne azt állítanunk, hogy minden vágy, minden hang, az Isten szava bennünk. Sokszor nagyon nehéz kiszűrnünk a hanghullámok tengeréből a nekünk szóló, helyes útra vezérlő üzenetet. A teremtés kezdetén Isten „Legyen!” szava teremtett rendet a kozmikus káoszban. Zűrzavaros világunkban, a bizonytalanság szirtjei között vergődő szívünkben Jézus szava nyújthat biztos eligazodást. Ugyan ki merné állítani, hogy az evangéliumban megőrzött jézusi példa és tanítás követése bárkit is tévútra vezetne? Jézus üzenete a Boldogságok hegyén csendült fel és oda is vezeti hallgatóit és megtartóit. Ezen mit sem változtat az a körülmény, hogy követése olykor keresztútra vezet, előre és fölfelé.
Drága jó testvéreim! Ezt írja Carlo Carretto:
„Lehet, hogy nehéz hinni a Názáreti Jézusban, de nehezebb nem hinni Benne. Én nem tudok megszabadulni Tőle, még ha akarom se. Annyira belém hatolt jelenléte, hogy ha Őt tagadom, megtagadom a világosságot. Kétségtelenül megtehetem, de akkor vétkezem a lélek ellen. És aztán kihez menjünk világosságért? Létezik-e életem, életetek horizontján nagyobb próféta a Názáretinél? Létezik olyan ember, aki nagyobb dolgokat mondott és cselekedett, mint Ő? Találjatok egy ilyet! Foglaljátok össze mindazt, amit valaha is elmondtak Istenről és az emberekről, aztán hasonlítsátok ezt össze az úgynevezett vallásos emberekkel, akik valaha ezen a földön éltek vagy most élnek, aztán mondjátok meg nekem, van-e egy is olyan, aki egyenlő lenne Jézussal!? Nem, nincs, nem is lehet.” Egyesek talán kifogásoljak testvéreim, hogy Jézus juhokhoz, bárányokhoz hasonlítja követőit. Vajon miért teszi ezt? Egy kisfiúval történt, akinek édesapja úgy beszélt Jézusról, mint jó pásztorról. A történet végén az apa így szólt fiához: törekedj arra, hogy te is Jézus engedelmes bárányává változzál! A fiúcska szívébe véste az intelmet és ezért az esti imájához ezt a mondatot fűzte: Kedves Jézusom! Ha állattá akarsz változtatni, akkor ne báránnyá, hanem lóvá változtass! Eddig a mosolyogtató történet. Ám az emberi élet őszinte vizsgálata meggyőzően bizonyítja, hogy nagyon is rászorulunk a jópásztori vezetésre. Mennyi bizonytalanság tapasztalható egyéni életünkben! Mennyi tragikusan végződő eltévelyedés a népek és nemzetek kapcsolatában! Sokszor azt gondoljuk: elegendő értelmi erőnk van, hogy elrendezzük földi dolgainkat, biztosítsuk uralmunkat. Ám a megdöbbentő méreteket öltő környezetszennyezés, az általános erkölcsi züllés nyilvánvalóan bizonyítja, hogy az ember nem mehet a saját feje, rosszra hajló természete után. Ez a bizonytalanság nőttön-nő életünk értelmét és célját illetően. Sem a tudomány, sem a művészet nem tud válaszolni ezekre a végső kérdésekre. Csak Jézus rendelkezik mindenki számára érvényes tanítással. Ha az Ő szavára hallgatuk, olyan valakinek mondunk igent, aki magára vállalta az emberi sors teljességét és bemutatta sikeres megvalósítását. Sorsközösséget vállalt a szegényekkel, az elnyomottakkal, a kísértésben vergődőkkel, vállalta a szenvedést és a halált. Minden nagy embernek van megbánni valója. Szent Ágoston is megírta élete végén a Visszavonások könyvét. Jézus életében és tanításában nem találkozzunk ilyesmivel. Az evangéliumot nem kell javítgatni és reformálni. Ezért fordulunk hozzá engedelmes bárányként mi hívő keresztények.
Drága jó testvéreim!
Utazási irodák prospektusaiban csodálatos tájakat láthatunk és olvashatjuk a fölhívást: „Üdüljön az Aranyparton… Nyaraljon a Kanáriszigeteken… Jöjjön Hawaiiba… Töltse szabadságát Floridában stb. Örök tavasz, ragyogó napfény és virágpompa várja…” Valóban vannak csodálatos tájak, ahol elfelejtjük, hogy a földön élünk. De csak egy ideig. Mert ha kívül marad is a tavasz, belül jönnek a bajok és a szenvedések. A jó napokra örömet ad a Természet szépsége, de a rossz napokra más erőforrásra van szükségünk. Ne szégyelljük, hogy emberek vagyunk, és támaszra szorulunk. Ezért kaptuk Jézus Krisztust.
1. Jézustól tanulnunk kell
Az iskolában az alsó tagozaton tanítóink vannak, a felső tagozaton tanárok, a főiskolán professzorok, a tanműhelyekben oktatók. Aki tanul, annak mesterre van szüksége. De ki tanít meg bennünket a legnehezebb tantárgyra? Ki tanít meg bennünket arra, hogy hogyan kell élni? Jézus Krisztus. Ezért mondja a mai evangéliumban: „Juhaim hallgatnak szavamra… és követnek engem.” Egy másik helyen meg azt mondja: „Én vagyok a világ világossága, aki utánam jön, nem jár sötétségben.” Kora hajnalban még teljes a sötétség, azután jön a szürkület. A szürkületet fölváltja a pirkadat, végül megjelenik a teljes világosság. Így van az a lélek is, aki Krisztus tanítását követi. A homályból jön, de Krisztus fénye egyre jobban megvilágítja. Az emberek, mert nézik a tv-t, hallgatják a rádiót és könyveket olvasnak, azt hiszik, hogy mindent tudnak, pedig csak sokat tudnak. De a legfontosabbat nem tudják, azt, hogyan kell helyesen élni. Ezért kedvetlenek, idegesek, elégedetlenek, és maguknak sem merik beismerni, hogy elhibázták az életet. Nem sikerül a házasságuk, nem sikerülnek a gyermekeik élete, a munkahelyen rossz a légkör, elégedetlenek sorsukkal, tele vannak panasszal és keserűséggel. Nincs szomorúbb látvány, mint egy gazdátlan lakás: szellőzetlen, poros és pókhálós, vagy egy gazdátlan föld, amit ellep a gaz és a gyom. A legtöbb ember ilyen gazdátlan lélek. Jézus maga is szomorúan szemlélte és mondotta: „Olyanok, mint a pásztor nélküli nyáj…”
Drága jó testvéreim!
Megható figyelni, hogyan állnak még öregek is a tv előtt és vezényszóra tornásznak, vigyáznak vonalaikra és leadják fölösleges kilóikat, mert ez nem tesz jót a szívnek, vasárnap pedig elárasztják a hegyeket és erdőket. Mindenki meg akarja tanulni az örök élet titkát. Mert vagy nem hisznek az örök életben, vagy azt hiszik, hogy az csak úgy magától hullik az ölükbe. 2. Mit kell Jézustól megtanulnunk?
Néhány pontban összefoglalnám a lényeget.
a) Isten az Atyánk. A pogányok Iustitia istennőt úgy ábrázolták, hogy mérleget tart a kezében és be van kötve a szeme. Azt akarták ezzel kifejezni, hogy nem személyválogató, és nem lehet befolyásolni. Hála Istennek, Jézus nem ilyennek mutatta be az Istent. Nincs bekötve a szeme, mert nyitott szemén keresztül egy jóságos atyai szív sugárzik. Látja bűneinket, de gyöngeségeinket is. Miközben megméri életünket, megszánja helyzetünket. Ezért irgalma sokkal nagyobb, mint igazságossága. Aki Istenben csak a bírót látja, az nem hisz a megváltásban.
b) Minden ember testvérünk. Amikor Isten számonkéri Káintól Ábelt, az azt válaszolja: „Talán őrzője vagyok testvéremnek?” Igen, az vagyok. Arról van szó, hogy az emberek sokféle lehet a foglalkozása, végső hivatása az üdvösség. Ez pedig a felebaráti szeretet által teljesül. Valahányszor emberekkel találkozunk, Isten előtt vizsgázunk. Meghallgatjuk, elfogadjuk, elviseljük őket, együttérzünk velük, akkor jó jegyet kapunk. De ha idegesek, türelmetlenek, érzéketlenek, sértődőek vagyunk, akkor megbuktunk. Istennel mindig akkor találkozunk, amikor felebarátunk kopogtat az ajtón. Régen a királyok álruhában jártak, ma Isten felebarátunk alakjában. Bárcsak fölismernénk!
c) A pénznek annyi az értéke, amennyi jót teszünk vele. Fölteszem a kérdést: mennyi pénzt visz az ember magával a másvilágra? Rögtön jön a felelet: semennyit. Ez nem igaz. Mindazt magával viszi, amivel jót cselekedett. Ehhez hasonlóan, valahányszor jót teszünk pénzünkkel, odaát a bankszámlánk növekszik: itt fizetjük, odaát kamatostól visszakapjuk.
d) A munka nemcsak kenyérkereset, hanem a világ építése. Ma már mindenki érzi, hogy az egész világ összefügg, az infláció mutatja. Hiába élünk más gazdasági rendszerben, ha valahol a világon megbomlik a gazdasági egyensúly, azt mindenütt megérzik. Ez érvényes a munka vonalán is. A világ Isten hatalmas műve, ránk van bízva, nekünk kell folytatni. Isten munkatársai vagyunk, nem végezhetünk selejtet. Nézzük az autót: sok kerék, tengely, csavar, alkatrész van rajta. De ha egyik meghibásodik, az egész megérzi. Rosszul húzza meg valaki a fékcsavart, milyen veszedelem származhatik belőle! Ó, bárcsak így néznénk mindennapi munkánkat!
e) A szenvedés nem csapás, hanem Isten angyala. Talán emlékszünk, Jákobnak egész éjjel birkóznia kellet az angyallal, s azt mondta neki: „El nem bocsátalak, míg meg nem áldasz.” Ha majd kopogtat a szenvedés, ha bennünket is meglátogat Isten angyala, áldás legyen és ne átok, Jézus kezét keressük, és ne a méregpoharat. „Ha vele együtt szenvedünk, vele együtt meg is dicsőülünk.” Ámen
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
