Hogyan fogunk élni, hová, merre vezet az emberiség útja, milyen lesz a holnap, holnaputánok világa? Ezek a kérdések első helyen állnak a ma embere kíváncsiságának listáján. Igen sokan, főleg a politikusok próbálkoznak így vagy úgy a válaszadással. Szép számmal akadnak sötéten látó gondolkozók, akik szerint emberi fajunk a pusztulás felé sodródik. Mások derűlátóbban ítélik meg jövőnket. Mesebeli tündérlánynak képzelik, azt vagy azokat, aki vagy akik az mondják, hogy lesz szebb az élet.
Mi sem természetesebb, hogy minket keresztényeket is érdekelnek ezek a kérdések és Jézushoz fordulunk jövőt fürkésző kérdéseinkkel. Ő pedig prófétai tisztéből következően nem marad adós a válasszal. Ez a válasz tulajdonképpen ebben a parancsban nyer megfogalmazást: Új parancsot adok nektek: szeresétek egymást! Talán csalódunk hallatára, hiszen a szeretet gyakorlata magától értetődőnek látszik és mélyen gyökerezik emberi természetünkben. Ha azonban jól meggondoljuk a dolgot, kiviláglik, hogy ez is azok közé a parancsok közé tartozik, amelyet legkevésbé teljesített és teljesít az emberiség. Márpedig minden komolyan gondolkozó ember előtt nyilvánvaló: az emberiség növekedése a szeretet növekedésétől remélhető.
Megdöbbentő tapasztalás szerint az igazi, mindenkit magához ölelő szeretet igen csekély szerepet játszott és játszik az emberiség életében. Magányügynek tekintjük, kizárólag a nemek közötti kapcsolatra, a családi életre, a barátságra szorítkozik, ám a népek viszonylatában elenyésző szerepet játszik. A gazdagsági, politikai, társadalmi életben, a hatalom gyakorlásában, az anyagi és szellemi javak szétosztásában igen szűkek a szeretet lehetőségei. Az általános jelszó nem a szeretet, hanem az érdekeink. Ennek következtében igen sokszor a gyűlölet paripáját fogjuk önzésünk szekere elé.
Drága jó testvéreim!
Napjainkban általánosan elismert az a tény, hogy az egész teremtett világ a fejlődés útját járja. Úgy tekintünk önmagunkra is, mint hosszú fejlődési folyamat csúcspontjára. A további kérdés ez lenne: Vajon milyen irányba fordul az emberiség fejlődése? Sokan úgy képzelik, hogy az intelligencia növekedése hozza majd létre az úgy nevezett felsőbbrendű embert. Ezzel kapcsolatban érdemes emlékeznünk arra, hogy több százezer évvel ezelőtt erős páncélzattal rendelkező állatok éltek földünkön. Ha ennek akkor szemtanúi lehettünk volna, bizonyára azt képzeljük, hogy a páncélzat egyre erősödik és növekszik majd a fejlődés hatására. Ez biztosítja az illető állatfaj erejét és felsőbbségét. Tudjuk, nem ez történt. Helyette megjelent egy törékeny, páncél nélküli lény: az ember, aki fejlett agyában hordozza azt a képességet, hogy a föld urává legyen. Napjainkban sokan úgy vélik, hogy az úgynevezett „nooszféra”, tehát az értelmesség növekedése lendíti előbbre az emberiséget. Mi keresztények másként vélekedünk. Az emberiséget Jézus léptette a fejlődésnek olyan szakaszába, amelyben lehetőséget kapott, hogy Isten gyermekévé legyen. Ez konkréten azt jelenti, hogy az ember nem azáltal növekszik igazán, ha eszes létére még eszesebbé válik, hanem ha szeretetképességében növekszik. Jézus tanítása, élete példája világító lángoszlopként mutatja ennek az útnak fölfelé és előre mutató irány.
A tüzetes vizsgálat nyilvánvalóvá teszi, hogy az emberi lét számos sebére nem elegendő az értelem orvoslása és az általa kieszelt gyógymódok. Könnyű elképzelnünk, mennyi erkölcsi rossz, mennyi lelki seb megszűnne, ha érvényesülne nemzetközi viszonylatban is a szeretet elsősége. Az értelem kultúrája csak akkor mutat emelkedő irányt, ha kiegészül a szív, a szeretet kultúrájával. Amíg a szív műveltsége messze az értelem műveltsége mögött kullog, addig állandó veszélyben forog és bizonytalan a jövendők.
Prohászka Ottokár püspök írja le: „Jézus azért jött, hogy megadja nekünk, mintául megélte nekünk. Ezért ölelt magához mindent a földön mérhetetlen mélységű szeretettel: Anyát és bennünket, testvéreit, hazáját s a világ minden lelkét, a napot az égen s a virágokat a mezőm, a tékozló fiút, Zakeust, Mártát és Máriát. A szeretet tüzét hozta a földre, hogy az egész világ, az egész emberi nem felgyulladjon. Értsük meg ezt jól. Ha csak tépelődünk, okoskodunk, mindig szörnyű gondterheltek vagyunk, és ezt soha fel nem fogjuk. Itt nemcsak érteni kell. Itt égni kell, itt a lángnak belénk kell kapnia. A kultúra, mely ebből a lángból támad, végtelenül magasabb minden értelmi kultúránál.”
Ezt a jövőt már most és itt elkezdhetjük építeni. Nekünk keresztényeknek elsősorban nem a jövő felé kell utat mutatnunk, nem a távoli jövőbe kell helyeznünk a szeretet kultúrájának kibontását. Minden ember boldogságra vágyik és aki ennek megvalósulását a távoli jövőbe vagy a túlvilágra helyezi, az elfogadja és eltűri a jelen sok-sok társadalmi igazságtalanságát. Nem a holnapok messzeségében, hanem itt és most lehet és kell magvalósítanunk a szeretet gyakorlatát és ezzel bizonyítani, hogy jézus tanítványai vagyunk.
Drága jó testvéreim!
Gondolom valamennyien hallottuk Semmelweis Ignác nevét. Ő mentette meg az anyákat a gyermekágyi láztól, amely addig annyi áldozatot követelt. Az élet kapujában leselkedett a fertőzés, mert környezetünk nem tiszta, telve van baktériumokkal. De nemcsak a testi világ van így, hanem a lélek világa is. Amikor egy kis gyermek a világba lép – nem steril a környezet. Találkozik s gyűlölettel, a hazugsággal, a képmutatással és megfertőződik. Ezt nevezzük eredeti bűnnek. Mielőtt személyesen vétkeznénk, már beleszövődünk egy olyan világba, amely bűnös s ezt majd mi is továbbadjuk utódainknak. De borzasztó szomorú volna a világ, ha csak a bűnben volnánk szolidárisak. Jézus éppen azért jött el, hogy a bűn hálózatával szembeállítsa a szeretet hálózatát. Hogy amikor a világra jövünk, már szeretet várjon bennünket, és amíg az iskolában megtanulnunk írni, olvasni és számolni, azalatt tanuljunk meg az Egyházban keresztény módon szeretni.
1. A keresztény szeretet
A francia kutató: Demaison, amikor újra vissza akart térni a tengerpartra, a néger törzsfőnök figyelmeztette, van rövidebb út is, de ott démonok leselkednek. A kutató magában kinevette a babonát, s csak azért is a rövidebb utat választotta. Jó ideje haladtak már, amikor az expedíció tagjain halálos fáradtság vett erőt. Az út mellet emberi csontvázakra is bukkantak, akik a rövidebb út áldozatai lettek. A tudós kutató rájött, hogy az út melletti virágokból bódító, álmosító illat terjeng és elveszi az ember erejét. Tehát a démonokról szóló mese nem is annyira mese. Utazóink csak erejük végső megfeszítésével tudtak kijutni ebből a veszélyes zónából. Az életben ilyen veszélyes út az érzéki szeretet démona. Szerelemnek hívják, pedig csak ösztön. Ennek az útját is áldozatok, földúlt családok romjai szegélyezik. Jelszava: „Úgy szeretlek, majd megeszlek.” Nyilván nem erről van itt szó. A szeretet ószövetségi fokozata: „amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, azt te se tedd másoknak.” Minden valódi pénznek két oldala van, ha csak az egyike van, az hamis pénz vagy reklámcédula. Így vagyunk a szeretettel is: ha azt akarom, hogy jók legyenek hozzám az emberek, nekem is jónak kell lennem hozzájuk. A járáshoz is két láb szükséges, különben csak sántikál az ember. Tisztelet, megbecsülés, udvariasság nem lehet csupán „egyirányú közlekedés”, hanem kölcsönösnek kell lenni. Sok ember olyan, mint a letestelt áram, mindent magának igényel, ő maga nem adja tovább. A keresztény szeretetet az Úr Jézus fogalmazta meg: „Ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” A szeretet az Atyától indul ki: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek és is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben.” Az Atya szereti Krisztust, Krisztus szereti tanítványait, a tanítványoknak szeretniük kell egymást. Ezzel záródik be az áramkör és világosság árad a világra. A keresztény szeretet nem más, mint Isten szeretete bennünk.
Drága jó testvéreim beszéljünk még:
2. A szeretet három arca
Az első a megbocsájtó szeretet. Tisztában vagyunk azzal, hogy embernek születtünk és nem angyalnak. Elkerülhetetlen, hogy nézeteltérések legyenek közöttünk. Hirtelen megbántás, szóváltás, sértés is lehetséges. Nem ez a baj, hanem az, ha nem tudunk, vagy nem akarunk föloldódni. Az ég is befelhősödik, de aztán újra kisüt a nap. Ha nem sütne ki többé, nem volna kenyerünk. Nem szabad engednünk, hogy a szóváltásból gyűlölködés legyen. A következő Miatyánkban meg kell állnunk: „Bocsásd meg vétkeinket, amint mi is megbocsátunk…” – ki kell mondanunk: „Megbocsátok!” Ha a másik fél nem fogadja el, ez már az ő számláját terheli. De a kaput továbbra is nyitva kell tartani.
A másik a segítő szeretet. Emlékszünk még, Jákob pátriárka fiai Dothaink körül legeltettek. Egyik napon így szólt az otthon játszadozó kis Józsefhez: „Menj, édes fiam és nézd meg, minden rendben van-e testvéreid körül.” És mit felelt a gyermek József? Ezt válaszolta: „Készen vagyok, atyám.” Ez ismétlődött meg Jézussal is. Azt mondta neki a mennyei Atya: „Menj, Fiam, a világba, testvéreid közé… Menj Kánába és segíts a szegény emberek zavarán… Menj Jerikóba, az út mellet reád vár egy vak koldus… Menj Kafarnaumban, ott találod a béna kezű férfit… Menj Naimba, s add vissza a szegény özvegy egyetlen vigaszát.” És Jézus ment, szívében segítő szeretettel. Nekünk pedig azt mondta: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ahogy engem vártak, úgy várnak titeket is szomorú özvegyek, bánatos szülők és a betegágyon szenvedők. Elmenvén, segítsetek… szeressetek!
A harmadik az önfeláldozó szeretet. Erre csupán egy történetet idézek. A Fülöp-szigetek körül süllyedőben volt egy spanyol hajó: a Remus. Mindenki mentette az életét. Két szerzetes is segítette a pánikba esett embereket, amikor a matrózok odakiáltottak, hogy siessenek, mert csak két hely van a mentőcsónakban. Az egyik szerzetes nemet intett és másoknak engedte át a helyét, ő maga a süllyedő hajon maradt. A másik szerzetes följutott a mentőcsónakba, de hamarosan látta, hogy mellette úszik valaki, akinek fogytán az ereje. Odakiáltott neki: „helyet csinálok” s ezzel beleugrott a tengerbe és elmerült. „Nagyobb szeretete senkinek sincs, mint aki életét adja barátaiért.” Ámen.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
