Ünnepel hitünk, mert diadalt ül. Ki akarják küszöbölni az Istent, feledni s feledtetni, félreértik, el-elsötétítik, mindhiába; köztünk él, közénk áll s mondja: Itt vagyok. Nem emléke van itt, hanem ő, ő maga. Folyton itt van hitetlenség, hűtlenség, hálátlanság, nemértés dacára. A valóságos Krisztus, a rejtett Isten. Itt van az Úr… Beszéljünk s félrebeszélünk örömünkben. Itt van. Éreztük, sejtettük, hogy így lesz valahogy, s íme, így van; sejtettük, hogy bár végtelen, mégis közel lesz – hogy érthetetlen s mégis érezhető lesz – hogy sokat, mindent elvisel, s mégis rettenthetetlenül kitart köztünk! Ah, a hit ünnepel és csodál és élvez. Mint ahogy a sas a magas égen úszva gyönyörködik a mélységen: úgy úszunk mi a magasban s gyönyörködünk Istenünkben; mint ahogy szárnya feszül, s mégis élvez: úgy vagyunk mi; értelmünk elapad, de érzésünk tengerré dagad. Credo, credo…
Ünnepel reményünk, mely bátorsággá fokozódik az Oltáriszentség közelében. S rászorulunk. Roppant sok kísértéseink láttára félelem, aggodalom, csüggedés szállná meg lelkünket; de az Oltáriszentség atmoszférájában gyöngeségünk vész s erőnk ébred, s az erő s öröm merészséget, bátorságot önt belénk, felemeli fejünket s énekelni tanít.
Ünnepel szeretetünk. A szeretet szava, éneke visszhangzik az Oltáriszentségben. A szeretet a hitnek királyi áhítata; amikor a hit uralomra jut, szeret. Itt ugyancsak uralkodik, tehát szeret. A szeretet boldogság; az öntudat, hogy Jézus van, s hogy itt van, végtelenül boldogít, s e boldogságunkban szeretünk s másokat is boldogítani igyekszünk. – A szeretetnek odaadás, áldozat kell, anélkül nem bíznék meg önmagában; akkor ül diadalt, ha áldozatot hoz, tehát ha hősies érzületű. A szentáldozás odaadást eszközöl; belőle való a bátor, törekvő, nagylelkű érzés; belőle a szentek heroizmusa.
Forrás: Prohászka Ottokár - Elmélkedések az evangéliumról
