Az irgalmas szamaritánus története első látásra egyszerű, mégis olyan rétegeket tár fel az emberi létről, a közösség mibenlétéről és az etikai felelősség mélységéről, amelyek életünk alapkérdéseit érintik. Egy ember úton van Jeruzsálemből Jerikóba: a városból a pusztaság felé, a szentből a veszélybe, a magastól a mélybe. A történet topográfiája nem véletlen. A lefelé vezető út mindig valamilyen létszituáció metaforája is: az ember útja, amely során kiszolgáltatottá válik – mások erőszakának, a világ közönyének, végső soron: a magány rettenetének.
Aztán történik valami, ami nem kevésbé megrendítő, mint maga az erőszak: a látás és a nem-cselekvés. A pap, majd a levita látják, de továbbmennek. Ebben a mozzanatban világosodik meg talán a példázat egyik legsúlyosabb kérdése: mit jelent látni egy szenvedő embert, és mégsem tenni semmit? Vajon a jog, a rítus, a szokásrend, a vallásos elköteleződés felülírhatja a konkrét, testi-valóságos szenvedés etikai imperatívuszát? A példázat fájdalmas pontja, hogy nem a gonoszság a legsúlyosabb, hanem a meg nem tett jóság. A mulasztás etikája súlyosabb ítéletet hordoz, mint az elkövetés bűne.
És ekkor jelenik meg a szamaritánus. Egy idegen, egy másik, egy olyan, akit a korabeli társadalmi és vallási rend kirekesztett a „mi”-ből. Mégis ő az egyetlen, aki valódi erkölcsi cselekvést hajt végre: nemcsak lát, hanem megszán, lehajol, bekötöz, hordoz, fizet, gondoskodik. A szeretet ebben a konstellációban nem érzelem, nem elvont elv, hanem a konkrét másik ember szenvedésére adott válasz. Nem általános szeretetről van szó, hanem a történet drámai egyes szám egyes személyéről: arról az egy emberről, aki ott fekszik félholtan az útszélen.
A példázat végén Jézus egy radikális kérdést tesz fel: „Ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” A kérdés logikáját felborítja. Nem azt kérdezi, ki az én felebarátom, hanem hogy én ki vagyok más számára. Nem az identitásom, nem a hovatartozásom számít, hanem az, hogy a másik életében milyen szerepet játszom: vagyok-e válasz az ő szükségére, vagy csak továbblépek, mint annyian mások?
Ez a példázat számomra az egyik legmélyebb és legsúlyosabb üzenet, mert nem hagyja, hogy kényelmes nézőpontból szemléljem a világot. Nem engedi, hogy az erkölcs kérdését elméleti síkon tartsam. Radikálisan személyes kérdéssé teszi: Mikor mentem el valaki mellett úgy, hogy láttam őt – de nem álltam meg? Mikor választottam a rituálét az irgalom helyett? Mikor hittem azt, hogy a szeretet választható – és nem kötelesség?
Az irgalmas szamaritánus megállása és segítő keze az egyetlen, elkerülhetetlen válaszlehetőség arra a kérdésre, amelyet az élet újra meg újra elénk állít: „Mit teszel most? Látod? És ha igen, mit fogsz tenni?”
Ferencz Emese
